A tintahal maga marad

A mai „közírókat” ötven-nyolcvan évvel ezelőtt kávéházi konrádoknak nevezték.

Közírónak Bálint György tartotta magát. Igaz, Radnóti Miklós — aki barátja, embere, kollégája, Pozsonyi úti földije volt, és persze hű társa a véget illetően is — költőnek becsülte.

Ez a csodálatosan művelt, finom kultúrájú, több nyelven beszélő européer magyar Horthy Miklós Magyarországában egyetemre természetesen nem járhatott.

Bálint György 1924-től, tizennyolc éves korától lapnál — az Est-lapokhoz tartozó polgári, liberális napilapnál, a Pesti Naplónál — dolgozott. Lapját — a História 1999. évi negyedik számában Sípos Péter ír erről — az elszabadult szélsőjobboldal régi követelését teljesítve, a kormányzat 1939-ben a politikai célokra használt adóhivatal segítségével államosította, majd szüntette meg.

A szakmát ő sem médiaszakon tanulta ki. Szerkesztett napihíreket, volt törvényszéki tudósító, majd színikritikákat írt évtizedeken át minden második, harmadik este, tíz és tizenegy között — akkoriban ugyanis a kritikának az előadás másnapján kellett a lapban jönnie.

Hébe-korba tárcákat is írt, ezeknek lassanként állandó helye lett a vasárnapi lapban, s ő hökkent meg legjobban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy „neve van”, hogy olvasói vannak, sőt tábora, és hogy az olvasónak most már felelősséggel tartozik.

Ez a heti tárca adta meg aztán életének keretét, napjainak ritmusát. Témát keresett ugyan, hisz az egész életben csak azt kereste, de soha sem görcsösen, ami másnak föl se tűnt, az lett számára téma, az apró, jelentéktelen, hétköznapi dolgok, amelyek — Radnóti szavával — megnőttek a tolla alatt.

Pesti volt, újlipótvárosi, lakásának ablakai a Dunára, a szigetre néztek, napi útja onnan, az Újlipóciából vezetett a Rákóczi úti Est-palotához és vissza, cikkeiből jól nyomon követhető ez az útvonal, ha nem a Körúton, a Rákóczi úton vagy a Visegrádi utcában leli meg a témát, akkor legfeljebb az Isztrián, Rómában. Athénben, Spanyolországban, Párizsban vagy Londonban, de aztán másutt — például a távoli, ködös Budán — még véletlenül sem.

Kiránduló volt, utazó, de mindig daccal visszatérő, és-ebben is rokona vagy már inkább ikre Radnótinak — ő is elmenekülhetett volna a halál elöl. De ő sem azt tartotta tragédiának, hogy őt ölik, hanem hogy öles van egyáltalán.

Életében négy könyve jelent meg, de olyant, amit nem újságban közölt volna elébb, olyant — a spanyol „útikönyvön” kívül — nem írt.

Újságnak dolgozott, penzumot teljesített, no meg ember is volt — hát hibázott is nemegyszer. Például József Attiláról — 1937-ben! — szárazon, bántón, szenvtelenül szólt. Újraolvasva ma már néhány írása, példázata „direkt”-nek, didaktikusnak hat kicsinyt. A Szélmalomharc című tárca a szocreál publicisztika mintapéldánya: „Világ Don Quijote-éi, egyesüljetek!”, és mi tagadás, hasonló érzés tölt el a legismertebb Bálint-írást. a Tintahal címűt újraolvasva is, pedig hát szépen indul, kosztolással, de aztán — ma úgy tűnik — elgyengül, ahogy a szerző belelendül: „Erősítsük meg tintánkat! Keressük meg a többi tintásat! Fogjuk meg egymás csápjait! Tintársak előre!” Hajrá Fradi!

De nem baj az.

Sok-sok írása ma is megrázó és kétségbeejtőn mai. Vajon a délszláv háború előtt, alatt és után lehetett volna-e aktuálisabb „anyagot” leközölni Bálint Éljen Kolumbia (Peru) című tárcájánál, amit igazán ajánlhatnánk, mondjuk. Vuk Draskovics szíves figyelmébe: „Perui papok megáldják a perui fegyvereket, kolumbiai papok megáldják a kolumbiai fegyvereket és perui (kolumbiai) történettudósok bebizonyítják, hogy a világ összes nagy emberei perui (kolumbiai) származásúak voltak. Aki cinikus módon kételkedik ebben, az nem méltó a perui (kolumbiai) névre és minden bizonnyal szennyes kolumbiai (perui) pénz tapad a kezéhez Bogota (Lima) főterén meglincselnek egy hazaárulót, aki azt mondta, hogy a perui (kolumbiai) is ember…. És az emberek, Kolumbiában és Peruban egyaránt elhiszik mindezt. Régi kozmopoliták megtérnek és megfogadják, hogy a szent ügy érdekében ezentúl szigorúan a kolumbiai (perui) kultúra szellemében nevelik gyermekeiket. Könyvtárukból kidobják a perui (kolumbiai) szerzők munkáját és részletfizetésre megveszik a kolumbiai (perui) géniuszról szóló díszkötéses, illusztrált albumot. Régi munkáspárti képviselők elmagyarázzák a perui (kolumbiai) munkásoknak, hogy ők ugyan most is elvi ellenségei a háborúnak, de most éppen azért kell háborúba menni, hogy ne legyen több háború.”

Hát nem jó? Sajnos nagyon. És persze vannak még jobbak, sokkal mélyebbek, szomorúbbak, megrázóbbak, szebbek, finomabbak. Például az Esik, ez az esőről szóló remekmű, de Bálint György írta meg az első hajléktalanról szóló tárcát is, amit azóta kevesebb tárca, de annál több hajléktalan követett.

Ha a mai szocialista politikusoknak nem lenne oly sok bokros teendőjük, akkor olvashatnának Bálint Györgyöt is akár, Bálint ugyanis szocialista volt, de nem akármilyen szocialista, hanem polgári, liberális szocialista, nem görcsösen, nem tudatosan, nem elhatározásból, hanem természetesen, szervesen, szinte születésétől fogva az.

Egyébiránt házi feladatként kaptam ki Bálintról írni, mondván, hogy most szerdán lenne nyolcvanéves. Kilencszázhatra emlékeztem, de hát az én agyam nem megbízható, utánanéztem, és valóban 1906. július 9-én született, nem stimmelt tehát sem az év, sem a nap, nyilván összezavarták valami másik Bálinttal, vagy nem is Bálinttal, igazán nem baj az — nekünk teljesen mindegy ma már, hogy Bálint György kilencvenhárom éves volt hetekkel ezelőtt vagy nyolcvan csupán, és azt hiszem, eléggé mindegy már neki is, a fontos az, hogy akadt egy kolléga, akt Bálint György halála után ötvenöt évvel írásait átolvasta újra, és bólintott, és örült, és tanult, és merített erőt — ennél többre egy hírlapíró nemigen vágyhat, mert az nem egy vágy, hogy az embernek újságíró-iskola viselje a nevét.

Persze a mutatis mutandis: a tintahal tintája nem lett mérgező, a tintahalnak nem nőtt páncélja ki, szemfogai sem lettek hegyesek, karjaival nem fojt meg másokat, és a tintahal nem fogott össze a kardfogú cápával sem, bármily üldözött lett légyen az a cápa, nem, a tintahal maga maradt, és fejéből csendben és szomorún szivárog a tinta, amíg csak meg nem ölik, és föl nem zabálják, miután reája nyomtak egy fél citromot.