Népszabadság, 1999. július 27.
BÄCHER IVÁN
Régen láttam nyáron a várost. Volt idő, vagy hat év, amikor az egész nyarat a városban töltöttem, megszoktam talán akkor, hogy olyan-amilyen a nyári város, lehet, hogy még nem is volt ennyire ilyen, legvalószínűbb pedig, hogy nem erre figyeltem.
De jó öt éve nyáron, különösen nyári hétvégeken elkerültem a forró flasztert. Most viszont véletlenül itt ragadtam egy vasárnapra, és föl is kerekedtem kicsinyt. Csudás a nyári város. Egyáltalán nem emlékeztet nem nyári maga-magára. Mindenekelőtt tévedés azt hinni, hogy kiürül. Nem ürül ki. Csak az úttest lesz üres. Csak az autósnép megy el. Az viszont szinte maradéktalanul.
Akik maradnak, azok itt vannak máskor is. Most viszont csak ők vannak itt. Nem a gyalogok mind, a gyalogok közül ugyanis, aki csak bír, a strandra megy. Vasárnap délben a pesti utcán csak az látható, aki nem engedheti meg magának a strand luxusát sem. Van persze egy-két kivétel, de a zöm: a szegény. A nagyon szegény. A koldusszegény. Kétkezi kukázók, kiskocsis papírozók, lengyelszatyros örökvándorok róják a gőzölgő aszfaltot. Kettesével sietnek a körúton, mintha halaszthatatlan intéznivaló volna ösztökéjük. A legnagyobb kánikulában is rajtuk a télikabát. A Duna partján, a lépcsőkön lepihen, ki fáradt. Van, aki nagymosást abszolvál a szennyes habokban. Más végre megborotválkozik. Van, aki szemérem nélkül fekszik a lépcsőkre ki. Megfáradt, tán szebb napokat látott mellekre tűz a nap. A pesti koldusok szabadságot vettek ki most. Nincsen koldulni kitől.
Aztán este hét után megtelnek a járdák hirtelen. Tarka tömeg lepi el a Margit hidat. A hatos zsúfolásig lesz teli, elsőként strandlabdák pattognak ki nyíló ajtajából, utánuk pedig száz és száz és ezer és ezer gyerek. A szülők arcra fáradt, kezükben lapos szatyor, hónuk alatt pokróc.
Kisvártatva az úttest is benépesül. Megérkeznek a Balatonról, a telekről az autósok százezrei. Estére megtelik a város. Hamar megtelik, és el is csendesül hamar. A teraszokon, tereken nincsen semmi pörgés.
A kukázók a Sziget, a Liget, a parkok bokrai alatt elégedetten hajtják le álomra fejüket: ha csak egy napra is, de övék volt a város.
Bächer Iván