Művészet

Furcsa figurák tünedeztek föl a falu verőfényben úszó utcáin az utóbbi napokban. Szótlan, fog közül köszönő, ha egyáltalában köszönő, városi — vagy ahogy itt mondják: vidéki — nézetű fiatalok masírozlak föl s alá, kezükben nagyobb skatulyával, hátukon jókora pakkal, festőállvánnyal, keretre feszített vászonnal.

Egyik egy düledező ház előtt, másik a templomtorony alatt, harmadik valami szántás szegletén fogott magának helyet, tette szét állványának háromlábát és látott munkához.

Festőtábor vert nálunk tanyát.

Kultúrember számára ez nagy öröm, márpedig itt más ember nem él, tehát általános elégedettség, kíváncsiság, szellemi és erkölcsi tám adott a művészi ténykedésnek biztos hátteret.

Barátommal föl is kerekedtünk az egyik délután, személyes tapasztalást szerzendő a művészek életéről, amúgy is régi és kedves szokásunk néhanap útra kelni, különféle típusú sétáink vannak, egyszer a rokonokat köszöntjük sorra, másszor a pestieket, harmadszor egzotikus állatoknak eredünk nyomába, és persze évente egy-kétszer pincetúrára is sor kerül — de művészsereget még nem vizitáltunk, gondoltuk, eljött az ideje ennek is.

Az efféle sétaprogram nincs híján némi veszélynek, de hát ami az életben szép, az általában veszélyes is, gondoltuk, majd csak bírjuk ezt is, a művészettel való szembetalálkozást, ha esetleg komolyabb konzekvenciákkal jár, akkor is.

A tábor a falu egyik mellékutcájában egy városi hölgy kezében fölvirult egykori parasztház helyiségeiben, melléképületeiben, udvarán, kertjében működött, működött nagyon is, pezsgett, nyüzsgött, mikor betoppantunk, mindenütt volt valaki, akinek bemutatkozhattunk, a tízágyas hálóteremmé formált tisztaszobában, a konyhában, a verandán, a disznóólból kiképzett műteremben, az udvaron, a vizesblokkok körül, mindenütt mozgott a művésznép.

Ahogy körbejártunk, föltűni valami furcsaság a tábor lakóinak összetételében, észrevételeztük is azonnal a dolgot.

— Hát igen — mosolyodott el a házigazdasszony, és mosolya nem volt híján némi szomorúságnak sem — húsz lány van a táborban, és két férfi — abból is az egyik az atya.

— Mitya?

— Lajos atya. A pap. Vagy ahogy szólítják; Latya.

Megtudtuk hamar, hogy a társaságot nem csupán a művészet szent aurája abroncsolja egybe, hanem a hit is: reggel-este közös imádság alapozza meg az alkotó munkát, amelynek komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint a ház falára kifüggesztett napirend, melyen nagy nyomtatott betűkkel a hét minden napjánál ott piroslott: reggel 9-től 13-ig: ALKOTÁS.

Odaóvatoskodtunk a tűzhöz ezután, s érdeklődtünk barátin és értőn, mi készül majd vacsorára.

— Semmi — tévedt a lángokba két fiatal hölgy — Már ettünk.

— Az óvodába vannak befizetve ebédre, a többit ki-ki maga oldja meg — világosított föl háziasszonyunk. — Egyszer kaptunk nyolc tököt, akkor csináltam tökfőzeléket nekik.

— Az szép munka lehetett legyalulni — mondtam.

— Legyalulta a Jani.

— Egyedül?

— Egyedül, persze. A lányok alkottak azalatt.

Barátomra pillantottam, aki a női emancipációnak híve ugyan, de csak addig a természetes mértékig, míg a férfiúi méltóság csorbát nem szenved.

— Na, menjünk — mondta barátom és láttam arcán, lesütött szemén azonnal: egy egész nem nevében pironkodik a Jani helyett, aki húsz nő között gyalult le egymaga nyolc tököt.

— S mi volt a feltét a tökhöz?

— Semmise. Nem esznek húst.

— Na, menjünk.

— Nyugi — súgtam. — Nem bánthatjuk meg őket azzal, hogy nem fogadunk tőlük el semmit.

Továbbsétálva a gangon, megfigyelhettünk egy művészhölgyet, aki a vacsoráját állította éppen össze: két deci tejbe beleöntött egy deci narancslevet, abba belevagdosott két sárgabarackot, és az egészet megbolondította egy jó maréknyival abból a korpából, amelyből Karcsi a disznóknak való elegyet szokta összelögybölni a pléhvederben.

Hiába, tudtam én, olvastam én róla eleget, hogy a művész élete keserves. De azt azért nem hittem volna, hogy ennyire.

— Na, menjünk!

— Nem lehetünk ilyen faragatlanok — dolgozott bennem a pedagógus vér —, művészek közül már csak nem megyünk el így.

Láttam, hogy barackból egy szakajtónyi van az asztalon.

— Hát a gyümölcs honnan való? — húztam az időt, hátha történik velünk valami.

— A Béláéktól szedték. De már nem szedik.

— Miért nem?

— Mert összevesztek.

— No, miért?

— Mert a Béla azt kérte, hogy a fiát fessék le cserébe, de azt nem engedte a művészeti vezető, mert a fiúnak „nem jó az arca”.

A művészek közben eltünedeztek a kertből, odabenn kezdetét vette az esti ájtatosság.

Kinn maradunk a ház gazdasszonyával.

— Meglehetős meleg van — jegyezte meg ekkor egyikőnk.

— Igen.

— Nagyon ki tud száradni az emberi torok ilyenkor — próbáltunk konkrétabban közelíteni.

Nincs egy korty pia sem, fiúk — tárta szét kezét értőn barátnőnk. — Nem isznak.

— Szeszt nem isznak, húst nem esznek, fiút kettőt tartanak, egy papot és egyet, aki a tököt gyalulja — kerekedett el most már összes szemünk. — Hát akkor mit csinálnak?

— Festenek.

— Mit?

— Virágot, faágat és felhőket.

— Aktot nem?

— Áh.

— Arcokat?

— Milyen arcokat?

Hát emberarcot. Tudod, olyant mint a mienké vagy a tied. Isteni arcok vannak a faluban — mondtam, mert tényleg vannak, és eszembe is jutott gyorsan vagy egy tucatnyi arc, az öreg Csoszáé például, az ezernyi ráncból tavaly még mindig ravasz résnyire nyíló szemekkel, amelyeket mára már elfakított a hályog egészen, vagy nyáron a félmeztelenül ágáló Bandi arca, amint fölemelt mutatóujjal, fölhúzott szemöldökkel magyaráz éppen, vagy a kocsma pléhpultjára könyöklő Attila fáradt arca, amikor a délelőtti csöndben a boldog kispesti ifjúságára réved vissza, és sorjáztak az arcok előttem, a kínzott, titokzatos, élet erős, beteg, elázott, bamba és bölcs, vagyis festeni való arcok, amelyekből annyi, de annyi van, sok minden nincsen a faluban, nagyon sok minden nincsen itt, de egyvalami van bőségesen: emberarc.

— Köcsögöt festenek — volt a válasz.

Ekkor a házból rémült kiabálás hallatszott kifele, köhögés, harákolás, majd falfehéren szaladlak ki a lányok a kertbe, s futottak vissza kancsó vízzel.

Hamarosan kiderült, mi történt.

Az atya, miután végzett az áldozással, maga is bekapott egy darabka ostyát, de mivel — a gyülekezet ugye absztinens lévén — borral nem öblíthetett, föltapadt a torkára az ostya az atyának, úgyhogy majdnem ott fulladt meg a nyáj kellős közepén szegény.

Ekkor már mentünk valóban, sőt kimondottan siettünk, hogy gyorsan helyette is áldozhassunk az úrnak azzal, amivel Lajos atya nem áldozott.

— Látod, Karcsi — okoskodtam útközben — rokonszakma a papé és a művészemberé.

— Na, miért?

— Egyrészt mert mindkettő az istent szolgálja, másrészt pedig mert hivatalát ellátni bor nélkül egyik se bírhatja becsülettel.