Utasellátás

Zsiga, du brauchst jetzt nicht essen! — mondta Eckermann Róza fiának, aki nem bírt a helyén nyugton megülni persze.

Rajtuk kívül még hatan ültek a kupéban.

Mind a hat őket figyelte, persze.

Róza Eckermann, vagy Eckermann Rózsi szegénységkutató Poroszországban született, Bécsben tanult, s most, lassan tíz éve már Budapesten él.

Minden van, miért pont ilyen ne lenne.

Megállapodott itt, megtanult tökéletesen magyarul, pesti, bécsi és berlini egyetemeken tanít szegénységet, s nem csupán szép lakása, szép munkája és szép jövedelme van, de ráadásul mindezeknél is szebb kicsiny fia is, a kis Zsiga, aki németet-magyart kezdettől egyként gügyögte.

Rózának rengeteg ismerőse és barátja van szerte Közép-Európában, azokat gyakorta fogadja kellemes pesti lakásában és gyakran látogatja is, mindenfelé.

A múlt hónapban, ama emlékezetes esős évszak kezdetén is egy ilyen baráti látogatásra kerekedett föl. Eckermann Róza autós asszony, de mert most öreg Golfját javították éppen, kivételesen vonatra szállt.

Nem utazott még gyerekkel magyar vonaton soha.

Kilenc óra ötvenkor indult a vonat, Róza negyed tízre ért ki a Keletibe a gyerekkel. A pénztáraknál a professzor asszony bökkenve konstatálta, hogy valamennyi ablak előtt nyolcvan-száz méteres embersor áll. Hamar fölmérte, hogy vonatindulásig sorra kerülni nincsen már esélye, ezért jegy nélkül kapaszkodott föl a szerelvényre. A vonat már zsúfolva volt. Róza a gyerekkel alig lelt az egyik kupéban két egymással szemben lévő szabad helyet.

Miután elhelyezkedtek, rögtön szabályozni kezdte kis Zsigát. Közben azért lopva szemrevételezte útitársait, akik minden szemérem nélkül, teljesen nyíltan bámulták őket.

Hatan voltak rajtuk kívül a kupéban.

Egy idősebb házaspár, egy asszony a lányával, egy vidéki jegyző külsejű, hatalmas szemöldökű úr, és egy kedves, jókora nagymama.

Róza azonnal megérezte, hogy e hat különféle emberben van valami közös.

Eltelt vagy két perc, amíg rádöbbent, hogy micsoda.

Hogy ugyanis mind a hat evett. Evett, vagy éppen nekikészülődött az evéshez.

E kezdést akasztotta meg az ő betelepedésük egy pillanatra.

De csak egy pillanatra. Mert aztán egy piros kockás kendő alól előbukkant egy formás sütemény.

—Ham-ham-ham! — szólt a nagymama és a süteményt Zsiga orra alá dugta.

— Előbb húst egyen a gyerek — húzta el a kezet ekkor a lányával utazó hölgy, aki gyorsan felmutatott egy rántott csirkecombot, melyről első látásra kitetszett, hogy kétszer panírozták, ahogy az jó helyen szokás.

— Bitte! Hús! Büngyülkém, husi-husi-husika, husikácska, böngyölke!

— Kinder! Ez az igazi — tolt oda egy piros kislábast a jegyzőkülsejű is — Pájsli! Pájsli, gut, gut! Kinder! Gut.

Tud a gyerek magyarul is — mondta Róza.

— Magyarul?

— Magyarul.

— Miért tud? Ez?

— Mert tud.

A gyerek kézbe vette a süteményt, és egyetlen mozdulattal a fejébe nyomta.

— Nem a süteménnyel kellene kezdeni — szólalt meg az ablaknál ülő hölgy. — Itt van egy kis csibeleves. Gyere ide, kékszemű tündérkém!

A gyerek átverekedte magát a lábak között, és mire a vonat mozgásba lendült, elveszett a magyar vasúti gasztronómia csudálatos vadonjában.

Az előétel, vagy inkább előfalat lekváros-diós pite után valóban könnyű, de tartalmas húslevesből nyelt be pár kanállal, hozzá egy kis főtt húst is széjjelszálazott a néni neki, miközben a hölgy férje egy literes üveget húzott elő, és megszagolgatta a gyerekkel:

— No-no — göcögött —, ezt csak szagolni, ez tüzes kékoportóból való házibor — és végigkínálta a többiek között a palackot, még Róza is meghúzta, pedig igazán nem szokása mások után üvegből inni, de félt, hogy valami baj lesz, ha nem engedelmeskedik, oly ellenállhatatlanul és határozottan folytak a dolgok, olyan természetességgel jött a leves után sült hús, amelyet a dunsztosüvegbe lesütött zsírjából halászott ki az értő kéz, és amelyhez egy fölkarikázott kovászos uborka is járt, közben a vidéki hölgy is felaprította a rántott csirke- combot, míg lánya egy dobozból hagymás krumplit szedett elő.

Zsiga elcsendesedett és nekilátott enni.

Róza elébb csodálkozva, majd bökkenve s végül döbbenve figyelte, hogy mi mindennel fölszerelkezve utazik a magyar: a táskákból, szatyrokból, kendőkből. lábasokból, dobozokból sorra került elő hurka, kolbász, tepertő, abált szalonna, sült oldalas, rántott csirke, parizer, szardínia, főtt tojás, fehér belű házi kenyér, paradicsom, paprika, mindenféle házi savanyú, sajtos tallér, diós patkó, zserbószelet, almás pite, bejgli, gombóc, bukta, lepény, rétes és Rákóczi túrós.

Aztán a bajszos, szemöldökös jegyzőszerű az ölében lévő piros lábaskából kikanalazott valami fehéres dolgot és a Zsiga szájához emelte:

— Hamm bekapja Döncike!

Eckermann Róza csak felnyögött:

— Bocsásson meg, uram, de mi az, amit ad a gyerekeknek?

Hogy hogy mi? Hát pájsli! — szaladt föl a homlok tetejéig a dús szemöldök.

— Az mi?

— Hogyhogy mi, hát nem tud németül?

— De tudok.

— Hát akkor? — s közben a bajszos úr ellenállást nem tűrőn nyomta a teli kanalat a gyerek szájába — Hamm!

— Mi az? — kérdezte kétségbeesetten Róza.

— Hát tüdő — és már a kanálon fehérlett a második porció is.

— Tüdő?

— Tüdő.

— Mi az a tüdő?

— Hát tüdő, pájsli — magyarázták most már többen is — Pneumatika, phö-phö, fu-fu — kezdte pumpálni mellkasát az ablaknál ülő úr.

— És maguk azt megeszik?

— Hogyne. Nincs is annál jobb.

— Hidegen?

— Miért, nem zsíros ez. Egészen vékonyan rántotta be az asszony. Kóstolja meg! Kóstolják meg!

S már kóstolt is mindenki.

— Én egy kicsit savanykásabban szoktam.

— Zsemlegombóc nincs benne?

— Nézzék, ez a tündér enne még! Egyél tündibündikém.

És a gyerek evett és evett, evett három órán át szakadatlanul, mert a napok óta tartó esőzés következtében a vonat jó másfél órás késésbe került, a gyerek evett és evett, és persze Pusztaszabolcsra már merő maszat, trutyi, morzsa, lekvár, méz, folt, zsír, zaft, krém lett a gyerek, úgyhogy végül a nagymama rá is szólt Rózára, hogy törölné már meg a gyerek kezét, s mivel nem volt szalvetta nála, leteremtették rettenetesen, s mikor avval védekezett, hogy ő utazni indult, nem enni, akkor végképp nem állt meg társai előtt, a legenyhébb vád az volt, ami elhangzott, hogy éhezteti gyerekét, aki csontsovány, csenevész, és csak a jó Isten tudja, mi lesz szegénnyel.

Aztán jött a kalauz és megbüntette a szegénységkutatót hétszáz forinttal.

Mikor Eckermann Róza végre megérkezett barátaihoz, gyorsan megivott egy deci konyakot, kérte a telefont, tárcsázta Bécset és vett egy kocsit.