Népszabadság, 1999. július 15.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Nincsen okom panaszra: városi és falusi otthonom konyhájában egyaránt található olyan instrumentum, amelyben örömömet lelem.
Falun van a kemence, no meg ilyenkor, nyáron a szabadtűz mindenekelőtt, de szolgál egy kis vésztartalék villany-platni is, és persze alapvetésként ott a gázrezsó, egy fő és egy tartalék palackkal.
Városon a főzésnek csak helye van, de az igen alkalmatos.
Évtizedes vágyam volt egy villanysütő, olyan, amilyent a tévé főzőműsoraiban látni főleg, amit például lehet szabályozni pontosan, lehet grillezni is vele, lehet kézmagasságban a falra fölszerelni, és nem kell ütni, vágni, rúgni, nem kell cserepekkel telipakolni, nem kell begyújtás után égési sebekkel bajlódni, nem kell leesett gombjait négykézláb keresgélni folyton.
Ugyanakkor fönn, a főzőplaccon, nem szeretem a villanyt, ritka az olyan alkalmatosság, amelyen nem kap a koszt oda, valahogy a villanyrezsó nem finom dolog, nem lehet rajta lassúdan főzni, már pedig főzni is csak úgy érdemes.
Egy éve — valami duplumfizetésnek hála — teljesülend régi vágyam: a konyhában ügyes kezek által beépítve azóta egy alul villany, fölül gáztűzhelyrendszer sárgállik, ugyanis azon túl, hogy remekül működik, azontúl hogy formatervezett, ráadásul mindkét készülék gyönyörű sárga is, mindennek tetejébe pedig a főzőlap üvegből van, áttetsző, vaskos és abszolúte törhetetlen sárga üvegből, amelyről kiemelkedik a négy fekete gázrózsa, kicsit aggódtam is a formatervezés miatt, mert az volt az érzésem, hogy a lábas igen könnyen le tud billenni, bukni a formatervezett gázrózsákról, mondjuk teli forró olajjal a lábra, de eddig még nem bukott le.
Más történt.
A meleg napok legmelegebbikén, a múlt kedden tehát, gondoltam, készítek egy kis karfiolt, csőben sütve.
Beszerzés után föltettem tehát a rózsáira bontott, leöblített karfiolt egy lábas vízben főni a sárga rezsóra, adtam hozzá sót és egy leveskockát. Ezután előszedtem egy praktikus tálat, amit szilveszterkor hagyott itt, hála istennek, valaki, azt kikentem egy kezem segedelmével vajjal. Ezután két-három maréknyi morzsát kezdtem forró vajon — és persze a sárga rezsón — pirítani, közben belépislantottam a frizsiderbe is, hátha eszembe jut valami, és eszembe is jutott, leltem ott tíz deka harmadnapos sonkát, gondoltam, azokkal beburkolom néhány karfiolrózsa szárát, amelyikre pedig nem jut sonka, annak jó lesz parizer is, mert abból is találtam néhány vékony karikát. Ezután előkészítettem két pohár tejfelt. Ezután sajtot is szedtem elő, és sajt szelőt, hogy majd vékony sajthártyákkal borítsam be a végén az egészet. Ezután egy paradicsomot karikáztam föl, mert eszembe jutott, milyen jól mutat majd, ha lesz rajta az is. Ezután kavargattam a piruló prézlit, és lestem a karfiol levét, amint lassan gyöngyözni kezd, és lelki szemeim előtt láttam is, amint fél óra múlva kiszedem a sütőből, ebből az elsőrangú villanysütőből huszonöt percnyi sütés és ötpercnyi grillezés után a tálat a karfiollal, s láttam, amint a tetején vidáman ragyog majd a tejfel az aranysárgára sült sajt alól, és ebből a sárga- fehér-arany barnaságból vidáman kandikál majd ki egy-egy paradicsomkarika pirosa, és a konyhát ellepi majd a karfiolnak, sonkának, sajtnak összeölelkezett illatárja.
Ezután elzártam a gázt a prézli alatt, mert megpirult. Ezután megkavargattam egy kicsit a zubogó vízben fövő karfiolt. Ezután felrobbant a tűzhely.
A sárga főzőlap vastag, törhetetlen, sárga üvege — csudás hanghatás kíséretében — úgy repedt ezernyi apró darabra, mintha egy hamvas fiatal lány a pillanat tört része alatt nyolcvan évet öregedett volna, és tükörsima arcát egyszer csak ráncok lepték volna el.
A sűrű, pókháló erezésű üveg egy másodpercre még egybemaradt, majd jó robajjal a húsz centivel lejjebb lévő sütő fémdobozára hullt. A négy gázrózsa — egyiken a karfiollal — még lebegett kicsit a semmiben, majd lezuhant az is karfiolostul. Ösztönös mozdulattal lecsavartam a gázt, majd kikaptam a fűszerpolcot — szerencsére nem tipliztem a falba be —, és gyorsan elzártam a központi csapot is.
A karfiolt főve ettük meg, sóval. A tűzhelyet másnap a cég zokszó nélkül kicserélte ugyanolyanra, sárgára, üvegre azonnalosan. Nem tiltakoztam, pedig tudom, tudtam eddig is: ami fönn van, az leesik, ami üvegből van, az eltörik. Törjön, aminek törnie kell: ez legalább addig is sárga. Különben is: most pár hétig szabadtűzön főzök.
Bächer Iván