Borverseny

Borverseny volt a faluban nemrégiben. Tanulmányaimból és tapasztalásból tudom, hogy valamikor nagy kultusza volt itt a bornak. A fénykorában több mint kétezer lelkes faluban minden gazdának volt pincéje, nemritkán kettő-három is. Ma a szőlők és pincék kilenctizede fölhagyva, bedőlve szomorkodik a domboldalakon. A régi bor minőségéről megoszlanak a vélekedések — száz év előtti időből egypalacknyi bizonyíték sem maradt. Mindenesetre hajdan nemcsak saját fogyasztásra, hanem piacra is termelt a németség, hetente, kéthetente érkezett hatalmas hordóival a főtérre a borkereskedő, esetleg a Hotelban szobát is bérelt, esetleg fürdőt is vett, mielőtt nekilátott volna a munkához, elkelt tehát az itteni bor, ami nem is csoda, közel a szekszárdi, villányi vidék is, alkalmasnak tűnnek a főútra merőlegesen ágazó mellékutcák folytatásaként az erdő felé nyíló pincevölgyek lankái is, a nyugatról hozott és keletről frissített évszázados kultúra is jó fundamentuma lehetett a jó bornak.

De ilyet ma — isten őrizz, hogy gazdát bántsak, de — föllelni feladat, mégpedig felettébb fogós. Akinek van is jó bora, az dugja, rejti más elől. Pirosat még ittam hébe-korba, de fehérbor, olyan, ami alapos hígítás és anélkül lecsúszna, hogy az ember belsejét tömény ecetként cafattá ne marná, bizony előttem még eleddig alig mutatkozott.

Ezért is találkozott elvi egyetértésemmel az a törekvés, mely a helyi borkultúra fölélénkítését célozta meg. A lelkes kezdeményezés a faluba — hozzám hasonlón — telepedett városi barátaimtól indult, akik — velem ellentétben — bírnak szőlővel is, amit, költséget, fáradságot nem kímélve művelnek, fejlesztenek, új sorokat telepítenek, új fajtákat honosítanak, új — legalábbis erre már nemigen bevett — eljárásokkal kísérleteznek. Mindeközben az egész falu borkultúráját próbálják virágba szökkenteni. Egyik frissen érkezett barátunk ráadásul az első szabadon választott kormányzat idején egy időben földművelésügyi államtitkárként is ténykedett, mely hivatalt betölteni komoly szakmai fölkészültség nélkül, józan ésszel, ugye nem képzelhető, tehát az elméleti alapozás is adva lenni látszik a helyi borreneszánszhoz.

A pestiek igyekeznek az egész falu népét bevonni — ezt segítette elő a borverseny is.

A szomszédságunkban lévő kultúrházban zajló jeles eseményt háromszor is mezitáltam a nap folyamán.

Legelébb, délelőtt, épp akkorra toppantam be, mikor felsorakoztak a versenyborok. Mindenkinek három palackot kellett prezentálnia. Csudálatos volt már maga a fehér abrosszal takart hosszú asztal, melyen katonásan, hármas sorban álltak a butéliák, egészen pontosan kílencvenhárom darab, ugyanis — mindenki örömére — harmincegy indulót regisztrált a hivatalosság.

Persze a hagyományok, a pallérozottság és bizony a dologi, anyagi föltételek hiánya megmutatkozott: talán két-három gazda állott elő három egyforma, címkéjétől hámozott, gondosan tövig dugózott üveggel — a többség még abba fejtett, ami éppen kézre jött: pezsgős, sörös, csatos, ketchupos, ecetes, sőt műanyag olajos üvegek vegyültek néhány, még a századelőn a pince zugában felejtett fekete, hosszú nyakú muzeális borospalackkal.

Hiába, nem volt borverseny itt emberemlékezet óta, pár év, és majd csak kialakul a szokása ennek is.

A felsorakozott üvegek mellett ott láttam a kóstolás kellékeit is, sós süteményeket, pogácsákat, tallérokat, sajtkockákat és az elmaradhatatlan öblös üveg köpő bankát a díszhelyen. Gondoltam, megismerkedem a zsűritagokkal, pontosabban a pestiekkel, mert a három zsűritag közül az egyiket, a falu egyik legtekintélyesebb, agrárvégzettségű vállalkozó-gazdáját ismerem és becsülöm régtől.

De rajta kívül két fővárosit is hozattak a zsűribe, mint mondták, egy hivatásos kóstolót és egy újságírót, akinek nem értettem a nevét.

A zsűritagok azonban reggeliztek éppen, nem vártam hát reájok, hazamentem, és csak dél körül tértem vissza, mikor már — gondoltam — javában áll a kóstolás.

Állt is. Vagyis nem haladt, mert megakadt egészen. Nem kóstolt senki épp. Pedig a palacksor jó fele még bontatlanul sorakozott a hosszú asztalon. De zsűritag nem volt föllelhető sehol.

Pontosabban — mint kiderült — föllelhető volt mindegyik. Csak éppen olyas helyen, ahol az ember tartózkodni általában egymagában szokott. A szervezők, barátaim aggodalmas arccal tébláboltak föl s alá. Legelébb a helyi, tekintélyes gazda regenerálódott, majd a borkóstoló szakember is kiheverte az addigi kóstolást, úgy-ahogy, és visszatért. Mindketten elfoglalták helyüket újra, de a harmadik, a kolléga csak nem akart befutni. Meguntam a várakozást, hazamentem, gondoltam, nem lesz késő az ismerkedés majd este sem.

Bokros teendőim miatt csak nyolc óra után sétáltam át megint, ekkorra már tudtam az eredményt is, gondoltam, gratulálok személyesen is a győzteseknek.

Vittem az asszonyt is, azazhogy vittem volna, de ő, mikor az épület mellé értünk, benézett az ablakon, s valakit nagyon megpillanthatott odabenn, mert megállt, és azt mondta: „No, ezt nem!”, s azzal sarkon fordult, és otthagyott. Egyedül léptem be tehát terembe. A gazdák és a zsűritagok már végeztek az ünnepi vacsorával, Karcsi barátom pompás pörköltjével, és már javában kóstolták a versenyborokat, a hangulat is emelkedőben volt, hárman-négyen már dalra is fakadtak.

Engem kedvesen leültettek azonnal, a zsűritagok közé, s végre lekezelhettem a harmadikkal is, aki arcról ismerős volt azonnal, de akinek pontos beazonosítását csak akkor tudtam elvégezni, mikor nevét megmondta, és rögtön egy vörösborral teli poharat is kezembe nyomott, és kérdezte, hogy kérek-e bele egy kis szódát, és én mondtam, hogy igen, és ő tett bele szódát, és poharát koccintásra emelte — csak ekkor döbbentem rá, hogy ki ő.

És akkor bennem egy pillanatra megállt az ütő.

Én ugyanis, jó öt évvel ezelőtt megfogadtam, hogy mindazon értelmiségiekkel, vagy értelmiségi státust betöltő írástudókkal, akik az első szabadon választott kormányzat ténykedése idején vitapartnereik, szellemi vagy politikai ellenfeleik övéktől eltérő állásfoglalását, vélt vagy valós fogyatékosságait származási okokra vezették vissza, vagy egyáltalán: ezt csak saját elvbarátaiktól, társaiktól, „természetes szövetségeseiktől” szó nélkül eltűrték, azokkal — puvoáromból hál’ istennek nem telvén egyéb szankcióra — én ebben a büdös életben piros kisfröccsöt meginni nem fogok.

A zsűritag pontosan egy ilyes kolléga volt.

Egy volt főszerkesztő, akinek kormánypárti napilapjában természetes dolog, mondhatni követelmény volt a magyar állampolgárok származás szerinti kategorizálása. Így lettem én például „magyar állampolgárságú” — tehát nem magyar — újságírónak aposztrofálva.

Ott álltam szemben egy kollégával, aki a legnagyobb természetességgel taszajtott ki kollégákat — lényegtelen, hogy köztük engem is — a „nemzettestből”, ott állok, nem valami sajtófogadáson, városi értekezésen, hanem egy eldugott kicsiny falucska kultúrházában, ott állok kezemben a pohárral, amelyben nem sör van, nem is tiszta bor, de bizony fröccs, piros és kicsi.

Tudtam én azt, hogy ilyen az élet, de azért azt nem hittem volna, hogy ennyire.

Ott álltam, szemben az úrral, kezemben a pohárral, egyik oldalon falusi barátaimmal, akik mit sem tudtak és mit sem tehettek az egészről, s akik örvendezve ünnepelték a nyertes borokat, s akiknek örömét botránnyal, jelenettel megrontani igazán nem szerettem volna — másik oldalon pedig a fogadalmammal, amelyet szépen és gond nélkül bírtam tartani több mint öt éven át.

Egy pillanat volt ez az egész, s már össze is koccant a két pohár.

A zsűriúr rám mosolygott nyájasan, kortyintott, de aztán arca eltorzult, letette a poharat gyorsan, és kezét hasára szorítva, mint valami görnyedt szélvész, úgy száguldott el kifelé.

Én nem kis elégtétellel ittam ki fenékig — hiába, no, igaz magyar embernek az igaz magyar bor meg nem árthat. Oda is tartottam a poharat a kancsó csőre alá újra, és föl is emeltem a magasba jobb mutatóujjamat, és harsány bőgéssel rá is zendítettem a nótámra, hogy asszongya asszongya: Kecskebéka fölmászott a fűzfára…