Szegény ember kerítése

Furulya Pál földművesnek ellopták a hagymáját tavaly. Pedig gyönyörű, lila hagyma volt, nyolc jó húszméteres sor, már volt köztük akkora fej, mint Pali ökle, vagyis hatalmas.

A hostelról ásta ki a hagymát az az át­kozott, aki kiásta.

Tudni való, hogy Pali háza, mint a leg­több ház a faluban, agyagpart tövébe épült — a sváb ősök kétszázötven éve nyil­ván levágtak a domboldalból egy szeletet a házaknak, amelyek egy függőleges, hat­nyolc méter magas agyagfalra állnak így merőlegesen. A falba remekül lehetett mindenféle barlangokat, pincéket vájni, odafönn pedig minden házhoz tartozott és tartozik ma is egy nagyobbacska kert, a hostel, ahová vagy valamiféle, az agyag­falba vájt lépcsőn, beépített lajtorján vagy pedig — és ez a gyakoribb, a lépcső és létra ugyanis mára jobbadán ledőlt — jó néhány házat, gyakran fél utcát is meg­kerülve lehet feljutni. Az elnevezés egyéb­ként nyilván a kolozsvári hostátok roko­na, és a német Höhéből eredhet.

Pali udvarából a hostelhoz fölvezető létra is szétrohadt már évtizedekkel előbb, az utcán, három szomszédot megkerülve vezet csak föl ösvény a ház fölé, ahol a hagyma volt. Nem csoda, hogy nem vette észre se ember, se kutya, mikor a hagymát kiásták.

Ebben az évben viszont elhatározta Fu­rulya Pál, hogy ő bizony nem hagyja, hogy ellopják a hagymáját. Így szólt az asszonyhoz tehát:

— Bekerítem a hostélt, öreg!

— Kerítsd, öreg! — mondta erre az asszony.

— Csak tudod, mitől félek? — vakarta meg fejét Pali.

— Mitől, öreg?

— Hogy kérek kölcsön benzint a fűrész­be, kimegyek az erdőbe, vágok oszlopnak valót, megkérek valakit, aki behozza, pár nap múlva be is jön az oszlop, újabb pár nap múlva szakitok is rá időt, felviszem az oszlopokat, beásom, akkor kiderül, hogy két oszloppal kevesebbet hoztam. Akkor mehetek ki az erdőbe megint. Kimegyek, behozom a két oszlopot, leásom. Megve­szem vagy megszerzem a drótot, fölvi­szem, fölteszem a drótot. Hát akkor kide­rül, hogy öt méter hiányzik belőle. Eltart jó pár napig, két hétig is tán, mire megve­szem vagy megszerzem a hiányzó drótot. Azt fölteszem, akkor rájövök, hogy kell ka­pu is, mert nem tudok bemenni különben. Akkor kihagyom a kapu helyét. Pár nap, esetleg hét múlva elkészül a kapu. Akkor rájövök, hogy kell rá lakat is. Megint elte­lik egy darab idő, amíg oda jutok, hogy vegyek vagy szerezzek lakatot. Akkor belakatolom a kaput végre. Aztán megyek föl kapálni, és csak odafönn jut eszembe, hogy lenn hagytam a kulcsot. A partról leüvöltök, hogy dobd fel a kulcsot, öreg, a jó édes anyádat, mire te feldobod, de ho­gyan, öreg, hogyan!? Persze úgy, hogy a kulcs visszahull, fönnakad a part oldalán valami gazban. Én megpróbálom fölpisz­kálni a kapával, mire a kapa leesik. Pró­bálok lenyúlhatni, akkor meg leesek ma­gam is, rá a kapára. Mire felépülök, már teljesen benőtte a gaz a kulcsot, nem talál­juk meg soha. Le kell verni a lakatot, megint kell várni, amíg veszek vagy szer­zek újat. De nem veszek és nem is szerzek, hisz akkorra már rég ellopták megint a hagymát. És akkor kiszámolom, hogy ezért a rengeteg pénzért, benzinért, fuva­rért, drótért, lakatért, orvosért mennyit fi­zettem, és hogy mennyi hagymát vehettem volna azért.

— Hát akkor vegyél hagymát, öreg — hagyta rá az asszony.

— Miből vegyek? — förmedt rá Pali. — Tudod jól, hogy nincs egy vasunk sem!

Még morgott kicsinyt, aztán átment a szomszédba, kért két liter benzint, vette a fűrészt, és indult az erdőbe oszlopért.

Bächer Iván