Népszabadság, 1999. július 3.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
1. Gárdonyi
Falun olvasni is többet olvasok. Hál’ istennek, van mit. A lapnál ugyanis, ahol immár tíz éve állok alkalmazásban, a fél évszázados páratlan történeti értéket képviselő archívum után a több tízezer kötetes könyvtárat is a szemétre hányták.
A földszinti folyosón napokon át lehetett járni térdig Karinthyban, Mórában, Molnár Ferencben, Juhász Gyulában, Pap Károlyban, Thomas Mannban, Balzacban és a többiben.
Az internetes világ nem tartott igényt például a magyar írók kötetbe gyűjtött újságcikkeire sem. Amit bírtam, igyekeztem begyűjteni belőlük.
Szinte megrészegedve lapozgatom az egykori kollégákat.
Most éppen Gárdonyi gyermekorra való visszaemlékezéseit olvasom. Ilyen mondatok vannak benne: „Nekem összesen hat testvérem volt, de sosem élt több háromnál.” Erre a mondatra mondják a maiak: rendben van.
A borsodi Sály falusi iskolájára való emlékezésekben írja Gárdonyi, hogy telente minden gyerek a hóna alatt vitt egy hasáb fát az iskolai kályhába. Lúdtollal írtak, mindenki vitt tollat is tehát, amit a tanító metszett meg ügyesen, és tintát se kellett venniük, mert azt meg bodzából főzték.
Fölemelem fejemet a könyvből.
Az asztalon a műanyag tolltartóban dédapám lúdtolla mered, amit később valami bronzba mártott a családi kegyelet. Nem adok a relikviákra sokat, de ez valahogy mindig itt van, szem előtt.
Aztán kinézek az ablakon.
Lizi néni kertjére látok, ahol hat jókora liba gágog. Pontosabban csak a hangjukat hallom, mert eltakarja őket a mi hatalmas bodzabokrunk, amelynek tányérjain már lassan kezdenek érni, sötétedni a bodzabogyók.
Eddig is megnyugtató érzés volt, hogy ha majd nem lesz semmi sem sehol, se villanya, se víz, se semmi, akkor itt lesz, mert van még fa, van kút, van kályha — de erre nem gondoltam eddig: hogy írni is tudok majd.
Megkönnyebbülésemet belepötyögöm hát a gépbe, és már küldöm is Óbudára fel.
2. Cipő
Szintén Gárdonyinál olvasom: „Voltak olyan gyerekek, akik télen is mezítláb jártak. A lábuk vörös volt, és futva jöttek havas időben, de azért ami jég volt útközben, végigcsúsztak rajta.”
Ez a gond megoldódott száz év alatt, a cipő. Pontosabban gond maradt, nagyon nagy gond itt, a faluban ma is, de azért meztéláb gyerek nemigen jár, na hébe-korba néhány, de csak nyáron, különben is, a tudomány mai állása szerint az kimondottan egészséges.
A többségnek jut cipő.
Ez egy dolognak köszönhető csupán.
A bűnnek.
Csempészet nélkül százezrek lábán nem lenne cipő ugyanis. Mert hogy lehetne hét-nyolcszáz forintért cipőt kapni különben. Ha nem lennének kínaiak, romák, mindenféle derék maffiák. Ha adó lenne fizetve és mindenféle illeték. Én alig ismerek olyan falusit, aki cipőt cipőboltban venne. Azt vásárban, bolt előtt, ponyváról veszi a magyar. Kínaitól, lengyeltől, ukrántól.
Ráadásul falun, ahol sokkal kevesebb jut cipőre, sokkal de sokkal több cipő fogy.
Aki tudja, az tudja, hogy a falusi láb hogy nyűvi a cipőt.
Koptatja kívülről a folytonos talpalás, az ásás, a biciklipedál, aztán a hó, a por, a víz, a sár, a trágyalé. Bévülről meg nyuvasztja a láb a cipőt, a víztől puffadt lábfej, a mindenféle göb, kinövés, vadhús, deform, ami mind alattomosan kínozza az embert, és amiről nem szólnak a nagy történelmi összefoglalások.
Hogy falusi embernek fáj a lába.
És hogy a falusi fájós láb hogy nyűvi a cipőt.
Ezt csak csempészcipővel lehet bírni.
A bűnözésnek köszönhető és csak annak, hogy nem járnak százezrek meztéláb megint.
3. Műemléknyelv
Német szóra ébredek falun majd mindennap.
Lizi néni diskurál odaát Ami nénivel vagy Imre bácsival, aki Henrik, mert minden német Imre Henrik is titokban. Németül beszélnek, pontosabban nem is németül, hanem egy tizenhetedik századi Hessen környéki német dialektusban.
Persze én egy szót sem értek belőle, mint ahogy nem értenek a többi falubeliek, de nem értenek a németül tudók sem, sőt alighanem a mai hesseniek sem értenék, mit tárgyalnak minden reggel Lizi néniék. De ez a dialektus idegen két faluval odébb is, nemigen értik meg a gyönki, a bonyhádi, a hőgyészi németek sem, hisz ott a német föld Hessentől több száz vagy több ezer kilométerre lévő helyeiről telepedtek a németek annak idején.
Úgy tudom, az ötszáz lakosból tizenöten tudnak még németül, pontosabban ezen a németül. Van még szerte az országban pár elszármazott öreg, néhányan élnek Németországban, Kanadában, Amerikában. És kész.
Minden reggel arra ébredek, hogy ablakom alatt egy olyan nyelven beszélnek, amely nyelvet a hatmilliárdból húsz-harminc ember, ha még ért e földön.