Elindulni három nővel

Fönnállásom több mint negyvenkét éve alatt még soha nem éltem, laktam egyedül. Mostanság, falun gyakran töltök pár napot, pár éjszakát magamban, mi tagadás, jól is esik ez, de azért egy-két nap teltével várom már a hét végét, pláne, ha nagy a sötét és sok a pók.

Világéletemben családban éltem, világéletemben nők — jobbadán minimum három nő — között. Húszéves koromtól ugyanis anyám és húgom mellé mindig beköltöztettem egy harmadik hozzám tartozót. Hogy ezt helyesen tettem vagy sem, azt nem itt és nem most gondolom megválaszolni magamnak. Így volt, véget ért, szomorút.

Most viszont megint csak három nővel — anyával és két lányával — élek lassan hét éve már, jól van így, legalábbis nekem, ráadásul nagyobb baj nélkül van így, aki tudja, tudja, milyen az bajjal élni, és az tudja azt is, milyen anélkül.

Nem panaszolkodom tehát, sőt mikor látszólag rezignáltan regisztrálom, hogy (az állatokon túl) három nővel élek.

Úgy látom, hogy alapvetően nem változtat ezen a felálláson az a tény sem, hogy a nagyobbik gyerek immár önálló lakkal bír — istennek hála, látom naponta továbbra is, tehát tovább is gyarapodhatnak a három nővel való élésről szerzett nem kevés tapasztalataim.

Mert abból rengeteget összegyűjtöttem mára már.

Ezekből szeretnék most megosztani az olvasóval csak egyet, hogy ugyanis milyen az: elindulni három nővel.

Az aztán egy érdekes dolog, elindulni három nővel, valahová, színházba, vendégségbe, zsúrba, bálba, kirándulásra, bárhová.

Ha biztossá válik — persze mindig az utolsó percekben válik azzá hogy hármas, pontosabban négyes indulásnak nézünk elébe, akkor mindenekelőtt bekapok két szem Valeriánát, egy pillanatra félrevonulok, mondom magamnak, hogy nyugodjunk meg, végül is nem sürgős menni sehová, úgysem késhetünk le soha semmiről, és különben is: teljesen mindegy, hogy hol van az ember.

Megnyugszom mindenekelőtt tehát, isten őrizz, hogy hirtelen elindulásból elkövessek valami jóvátehetetlent.

Nyitok egy sört, beülök a fotelbe vagy lekönyökölök a pulthoz, és érdeklődéssel figyelek.

Az anyával — legalábbis az első, felszínes benyomás alapján — nincsen sok gond. Ő rutinosan úgy ad már mindent magára, mintha mit sem adna.

A másik kettő azonban nekiveselkedik magamagának.

Az egyik a tervbe vett indulás előtt három-négy órával kezdi fürdéssel és hajmosással.

Nekem apám a példaképem ez utóbbival kapcsolatosan is, ő ugyanis nem mosott hajat. Mindennap pár percet kefélte, de meg nem mosta soha. Nagyon szép, tiszta, erős haja volt halálig. Én már csökött vagyok, ha nagyon viszket, csak megmosom. De nagy faksznit nem csinálok a dologból, vukettővel élek, meg nem szárítom, ha nem viszket, akkor nekem már jó.

Nem így a lány, a nagyobbik: neki a hajmosás komoly felkészülést igénylő, érdekes, nagy jelentőségű esemény. Már napokkal elébb bekonferálja, szóba hozza, tárgyalja, spekulál róla, titkon még tán valami szakirodalomnak is utána böngész, megbeszéli boldoggal és még boldogabbal, mi szól ellene, és mi mellette, melyik lenne a legmegfelelőbb időpont, milyen szerek segedelmével történjék a tus alatti aktus.

Végül, hosszas mérlegelés után dönt az együtt-elindulás előtti órák mellett, beszerzi a kegyszereket, lestipistopizza a vizesblokkot és nekilát. Tulajdonképpen maga a mosás megtörténik rövid háromnegyed óra leforgása alatt, fél tucat különféle sampon, kence, balzsam, gél, lé és ki tudja még miféle szellemes anyag segedelmével, de aztán a gyerek azt teszi, amire a magamféle nem számít: szárít. Szárít perceken, negyedórákon, fél órákon, órákon át, elmélyülten meredve a tükörbe közben, mint aki először látja, amit lát, forog, pereg, beáll, fordul, perdül, riszál, mórikál, pózba áll, és a szemét le nem veszi.

És csak azután jön a felruházkodás.

Ez ügyben a két gyerek merőben más célt tűz ki maga elé: egyiknek eszménye a dedódizájn, a másiké viszont inkább deformkörös.

Az egyik szép lábát fekete egyen-csőnadrágba rejti, szoros mell-lapítót húz a fekete egyentrikó alá, gyönyörű haját masnizza, hátát kicsiny egyenhátizsák alá görnyeszti, hogy végül úgy fessen, mint a napközis, aki már hét piros pontot gyűjtött össze, s ezzel a középső csoportban magasan vezeti a mezőnyt.

A másik viszont, aki szintén úgy lenne jó, ahogy van, nekilát deformálni magát: haját nem festi momentán, de valamit csinál vele, zsírozza, merevíti, vagy valamivel preparálja, hogy természetes ne legyen azért, A sutlyósítást ki-tudja-melyik-fiútól einstandolt tízezer forintos napszemüveg, a trottyosítást tőlem zabrált indigó munkásnadrág, a komplettírozást pedig melltartó biztosítja — ez utóbbi egyébként a kiemelt, főruhadarab, úgy megoldva, mintha más nem is lenne rajt a gyereknőn. (Az én időmben mellet hordtak a lányok, szerintem nem volt csúnya az sem, de bizonyosan kevesebb pénzbe került.)

Mindez persze nem megy ily egyszerűn, rapidmegoldásoknak itt nem lehet helye, minden lépés komoly megfontolás, tárgyalás és vita után tétetik meg, ráadásul a legfontosabb ruhadarab, amely az egész cugehőrnek fundamentuma lészen, az szükségszerűen csak a másik kelléktárában lelhető fel: körülményes alkudozásoknak, nyájas kunyerálásoknak, óvatos, besurranó csenéseknek, villámgyors szakajtásoknak, súlyos anyázásoknak lehet tanúja, ki három nővel indul.

Ez után külön-külön és együtt is konstatálják, hogy alapvetően lett elhibázva az egész felöltözködés, neki kell tehát kezdeni újra.

Amikor végre beöltöznek, akkor következik az elindulás egyik kulcskérdése: a kulcskérdés. Mert olyan nincs, hogy mind a háromnak a kulcsa meglegyen. Abból egyet vagy kettőt verejtékes munkával kell megtalálni. S ha valamennyi megvan, akkor a kocsikulcs hibádzik. Ha megkerül az is, akkor jöhetnek az egyéb kellékek: esernyő, személyi, zsebkendő, cigaretta, szemüveg, hajkefe, orrcsepp, fogpaszta, kézkrém, nyaksál, körömvágó, ajakír, lábsó.

Miután mindez végre a női táskák feneketlen és titokzatos rejtekébe került, akkor föltápászkodom, húzom a cipőt, indulok kifele, és akkor az anya így szól nyugodtan: „No, most leülünk, és elszívunk egy cigit!”

Akkor leülünk és elszívunk egy cigit.

Azután még lebonyolítanak néhány telefont.

Azután még meglátogatják a toaletteket.

Azután még esznek egy kicsinyt.

De amikor a teátrumban már a harmadik gong zeng, mikor az első hegedűs már megadta az a-t a Zeneakadémián, mikor a vendégségben a vacsora az asztalon gőzölög és kezd kihűlni, akkorra mindhárom felsorakozik a lift előtt.

És akkor zárom az ajtót, bezárom, kinyitom, hátraszólok, hogy egy pillanat! Visszamegyek, kitöltök egy kis borocskát, belé spriccentek egy ujjnyi szódát, lekönyökölök a pultra, az ablak felé emelem poharam, átnézek rajta és gyönyörködöm kicsinyt, hogy milyen szép, halványvörös, és mégis megnyugtatóan mély színe van neki.