Csíra

Csuda dolog esett be a háztartásba múltkorjában. A kisgyerek apjának asszonya hozta. Számos skatulyában érkezett a fehéres, rózsaszínes, gezemicés valami, ami leginkább spagetticsomóra vagy gilisztagombolyagra emlékeztetett.

Csíra volt. Mindenféle csíra. Búzacsíra, retekcsíra, répa csíra, lucernacsíra. Csíra volt vacsira. Mert ezek a csírát megették. Joghurttal keverve, kecsappal, mit tóm’ mivel falták a lányok a csírát, azt mondták remek, én el is hittem nekik, de nézni, az valami rémes volt. Ráadásul úgy mondták, a csíra roppant egészséges is.

Elfogyott az első adag, érkezett a második, majd harmadik tétel csíra is. Aztán arra lettem figyelmes, hogy kezdenek a hűtőben a csírák túltengeni. A jó kis kolbászt, szalonnát, a melegedő kamrából a hűvösbe menekített sonkavégeket kezdik kiszorítani az egymásra halmozott csíraskatulák.

Megunták a csírát a lányok! Minálunk a kanalizálás az én szép reszortom. Kéjjel indultam kidobni mind a csírát. De megálljt parancsoltak. Kis ibrikekbe, virágföldbe került a csíra, s ki az erkélyre úgy. Ki is zöldült szépen s hamar. De retek nem képződött belőle, se búza. Mert rákaptak a macskák. Aki macskás, az tudja, hogy a macskának kell a zöld. Attól bír jól hányni, ugyanis. Hánynia pedig minden macskának muszáj. Ki kell adnia néha azt a rengeteg szőrt, amit lenyalogat magáról.

Nos, a csíra nem várt eredményt produkált. Úgy hánynak tőle a macskák, hogy öröm nézni. Hiába, nem gondoltam volna, de be kell látnom: még az egészséges táplálkozásból is fakadhat valami jó.

Bächer Iván