Pokrócok

— Melyik pokrócot vihetem ki? — kérdezte a gyerek, és én elröstelltem magamban magam azonnal.

Már megint sikerült valami idiotizmust beleplántálnom szegénybe. Mindig lelkiismeret-furdalásom támad, ha hosszú, fárasztó, sokévi nevelőmunkám gyümölcsét beérni látom.

Hát hogy jövök én ehhez.

De most már mindegy. Most már mélázhatok az időnek folyásán.

Mert pár éve a gyerek még habozás nélkül fölkapta a kezéhez legközelebb lévő pokrócot, avval kivonult a kertbe, leterítette a fűre, gazra, gezemicére, bárhova, és már heveredett is.

Én meg nem szóltam, csak vártam, mikor végzi be a pokrócon való fekvést a gyerek, s mihelyst bevégezte, rögvest siettem — persze battyogást színlelve — a pokrócért, amit persze odakinn hagyott, mentem, és emeltem föl, és legtöbbször persze nem mutattam, hogy a jó kis pokrócba miként szóródtak, mélyedtek, fonódtak bele kiszedhetetlenül a természetnek legátkosabb melléktermékei, a mindenféle hegyes tüskék, tüskés hegyek, hetyke hetykék, szemét szemek, szőrös szárak, szúrós szarok, kemény kacsok, száraz szöszök, bő lével buggyanó bogyók, és mindenekelőtt és felett azok a tolakodó, furakodó, tetű toklászok, nem mutattam mindezt, nem is szóltam semmit, visszafogtam magam, és föltűnés nélkül egész nap és egész éjjel, zok nélkül ültem a társaság közepében, ölemben a pokróc, és tüskéztem, hegyeztem, szemeztem, száraztam, szaroztam, kacsoztam, szöszöltem, bogyóztam és toklászoltam mindenekelőtt.

Mint egy igazi pedagóg.

Aztán mentem a kádba, beáztattam a pokrócból, ami megmaradt, aztán éjfél körül öblítettem, teregettem, már persze ha fenn voltam olyankor.

Legtöbbször így volt pár évvel elébb.

De volt úgy is, hogy szóltam, már rögtön az elején, mi tagadás, hogy eszébe ne jusson azt a pokrócot kivinni.

De mindez, régen volt, ugye.

Mostan már, tessék, megkérdi, melyiket vigye.

Hát persze, hogy mutatom azonnal, vagyis hát mondom, hogy mutatom azonnal, melyiket.

S kezdem szemlézni a pokrócokat.

Hátulra megyek a színbe először, a legócskább, tehát leginkább szöszösíthető, toklászolható pokrócok arrafelé lelhetők fel.

És lám: egy — alighanem a Műszaki Egyetemen esett selejtezés alkalmával került — lehetetlen formájú és súlyú irodabútor-maradékra piros-fekete-kockás pokróc van leterítve.

Elég ócska, viseltes már, nyugodtan mehetne a kertbe ki, de koszos, és oldalán egy jókora, fekete szélű lyuk is éktelenkedik.

Hát igen. Néhai feleségem gyújtotta föl cigarettával, mielőtt meghalt volna. Rezzenéstelen arccal dohányozott egyébként tovább, miközben lángra kapott a dívány alatta, a szoba körötte, éppúgy, mint mikor a szél kivágta az ablakot, és az üvegtáblák lezúgtak a negyedikről az utcára, a szobába bevert az eső, a jég, ő akkor is feküdt az ágyban a macskával, aki épp most, hét évvel később lett holtra oltva, feküdt, és nézte a szovjet televízió akkor még nézhető adását. tűzre-vízre nem sokat adott már.

Hagyjuk ezt a pokrócot, gondolom. Különben is a gyereknek szúrós lenne nagyon.

Végtére a konyhában is van pokróc, ugye nem egy.

Indulok tehát pokrócot nézni tovább.

A konyhai dikón egy zöld kockás tűnik szemembe legelőbb. Ez is régi darab: egy kollégiumi szobában láttam meg először ezt a pokrócot, csudálatos kollégium volt, hatalmas lépcsőházzal, folyosókkal, terekkel, pénzügyminisztériumnak épült a ház, ma már valami reprezentációs célra szolgál megint. Hatalmas kapun léptem be, hatalmas előtérbe, hatalmas folyosón mentem végig, hatalmas szobába léptem, s ott egy ágyon ez alatt a zöld kockás pokróc alatt feküdt egy kicsi lány.

Két kék hálózsák van a zöld kockás pokrócra hajtogatva most. Több mint húszévesek ezek is. Nagyanyám testvére, Zsuzsa néném vette, mikor egy másik lánnyal Franciaországba kerekedtünk fel. Tulajdonképpen az egyiket oda kellett volna adnom, de hát olyan nehéz és szomorú dolgok ezek az elköszönések, nem lehet jól csinálni. Sokat, sok mindenkit szolgáltak a kék hálózsákok is. Aztán még került melléjük egy harmadik kék is, ki tudja, honnan, mikor, kitől. Mindegy: hálózsák kifeküdni nem való.

A fotelra egy vékony, finom pokróc van terítve. Ez légi pokróc, Kisrobi barátunk hagyta itt, akinek papája vagy mamája, vagy ki légierő, mikor egyszer egy szociológus társaság tévedt ide, egyik szociológina megpillantva ezt a pokrócot, felkiáltott: erfranc!, mire a másik vitába szállt vele, mondván: penem, a harmadik rögtön mondta, hogy a legjobb takarókat a lufthanzánál adják, de a negyedik az elal-ra esküdött, s evvel el is voltak egy jó negyedórát, Karcsi barátunk is jelen volt, ki is ment a gangra, ott mondta csak: a durva anyjukat, azt.

Megyek tovább.

Az első szobában rögtön a lópokrócokra esik tekintetem. A lópokrócok — azon túl, hogy jóleső, hogy ebben a lótlan világban lópokróc van még legalább — Laci barátunk apjának, az Öregnek emlékét őrzik, ki egy délegyházi víkendház komplett berendezésével teherautózott le ide egykor, s aki a baj előtt talán itt érezte jól utoljára magát.

A lópokrócokat senki sem szereti, mert szúrnak, csak Öregrobi barátom, aki csak azért jön ide néhanap, hogy lópokróc alatt aludhasson, megjön este, megiszik egy kis vodkát, és már rohan is a lópokróc alá húzni a lóbőrt. Hagyjuk meg neki a lópokrócokat.

A középső szobában — vendégek helyén — van a legtöbb pokróc, fölsorolni is gond lenne mind: van vékony, vastag, sima és szőrös, van érdi pokróc, dömösi pokróc, betfalvi pokróc, keleméri pokróc, de van még algíri pokróc is, szép, mintás arab darab, és persze van itt pesti pokróc, Október 6. utcai, Ajtósi Dürer sori, Balassi Bálint utcai. Nagymező utcai pokróc, mindenhonnan, mindenkitől maradt pokróc, s a pokrócok — istennek hála — gyűlnek azóta is, minden évben kerül egy-két ajándék vagy felejtett pokróc, s ma már szépen egymásra hajtogatva, békélve simul egymáson a mindenféle eredetű pokróc, papapokróc, mamapokróc, titkos pokróc, macskaszőrös pokróc, új pokróc, múltpokróc, lelt pokróc, holt pokróc.

Bemegyek végül az első szobába, szétnézek, és látom, hogy itt bajos lesz alkalmas pokrócra lelni: az ágyon egy kétrészes, igazi, ez a francia ágykultúra elmaradhatatlan tartozéka, úgynevezett plümó van terítve, fáradt, fakó, de plümó, van vagy hatvanéves, hisz Algírból került, Alzsírból, ahogy az öregek mondogatták.

Rajta egy nyári takaró.

Vékony, puha, vajszínű nyári takaró.

Három is van belőle, egyik a nagyobb lányé lett, másik Pesten, harmadik itt falun van mindig az ágyamon. Ez nagyon jó takaró, ez a nyári, puha, szellős, pihekönnyű. Különösen kórházban bizonyult rendkívül praktikusnak. Mindhárom nyári takaró megjárt már kórházat, nem egyet, volt olyan időszak, mikor egyszerre mindhárom szolgálatban volt, s bizony egyikük-másikuk utazott már hazafelé abban a bizonyos hevenyészve telirámolt nejlonzsákban is, minden pakkok Iegszomorúbbikában is, konyharuhába csavart eszcájg, megmaradt teli almalésdoboz, személyi, szemüveg, lakáskulcs és némi apró társaságában.

Vár a gyerek, menne a napra.

Tétován bóklászok a pokrócok között, s aztán legyintek persze:

— Vigyed ki, gyerek, amelyiket akarod.

A legjobbakat kimostam a múlt héten, és jól eldugtam úgyis.