Utcakép

Pár hete történt, hogy gondtalanul bandukoltam a körúton, azaz éppen hogy nem gondtalanul, hanem gondosan, nézgelődve, spekulálva, révedezve, mert úgy szokásom menni rendesen, különösen a körúton, és különösen ezen a körúton, amely egy rövid ideig, mindösszesen két esztendeig szolgáló Habsburg uralkodóról nyerte eredeti nevét, hogy aztán az eucharisztia hevületében első és legszentebb királyunkra magyarosodjon.

Ehhez a kőrúthoz rengeteg szál, kapocs, sőt szinte lánc fűz: családom egyik ága itt volt honos, ezen — malmok, gyárak helyén száztíz véve emelt — elegáns bérházak két-, három-, négy-, hatszobás lakásaiban születtek, nevelkedtek, dolgoztak, éltek, haltak, ide jártak kávéházakba, ide színházba, étterembe, fűszereshez, pékhez, henteshez, cukrászhoz, patikushoz.

Ez a körút — ahogy már bennem él — kiáltó cáfolata a gyerekkoromban belém nevelt előítéletnek, hogy ugyanis Magyarországon nem lett volna polgárság. Hisz’ lehetett volna-e polgáribb figurákat föllelni az emberiség történetének bármely korszakában bárhol e földtekén azoknál a pesti polgároknál, akik itt éltek egykoron: s nem csupán a hírnevesebb lakókra gondolok, orvosokra, ügyvédekre, színészekre, Rappaportokra, Radnótikra, Varsányi Irénekre, és a megszámlálhatatlan többire, de az iparos urakra mindenekelőtt, a Braun és Fleischer hentesekre, Glásnerre, a pékre, a cukrász Szabikra, Kerpel patikusra és a többi úrra, mert ők urak voltak mind, a legkülönbek közül való magyar urak.

Ezen morfondíroztam azon a verőfényes délután, miközben bandukoltam az Indóház felé, s közben szórakozottan fürkésztem az embertengert, a mait, gondoltam, hátha valami ismerős arc bukkan ki belőle, hátha összeakadhatnék valakivel, akivel leállhatnék pár röpke szóra, akivel le is ülhetnénk valami árnyas helyre esetleg.

Fürkésztem az arcrengetegben, de eszemmel tudtam, kevés az esélyem ismerősre lelni. Az én ismerőseim, barátaim, kollégáim nem bukkanhatnak föl a Körúton ma már. Ők ugyanis autón járnak, s ha mégis gyalog, akkor sem erre. De még egykori tanítványaim, akik ma huszonöt-harminc évesek, vagy a hason-korú fiatalok, akiket nevelt lányaim jóvoltából van szerencsém és örömem ismerni, ők is már mind a szülők levetett alkalmatosságaival mobilizálták magukat.

Pedig van barátom, aki itt dolgozik. De a körúton nem jár ő sem, azon csak átszalad, átfut, mint valami idegen, veszedelmes alagúton, mely a biztonságos otthon és a biztonságos iroda között vezet át a városon.

Ezen spekuláltam magamban tehát, miközben vágtam át magam a sűrűn hullámzó embertömegen, ezen spekuláltam, s próbáltam magamban elnyomni azt a minduntalan föl-föltoluló érzetet, miszerint itt erőteljesen kicserélődött a személyi állomány a Clázerek óta, kicserélődött, s ez a csere minőségi csere volt, de persze rögtön elhessentem magamból ezt az érzetet, mint amely csak primitív előítéleten alapulhat csupán.

Egyszóval így mentem, mendegéltem, spekulálva, érezve, hessentve, mikor egyszer csak arra leszek figyelmes egy nagy vígszínházi színész nevét viselő utca sarkánál, hogy egy úr szalad. Ez még nem keltette volna föl érdeklődésemet túlzottan. Istenem, valaki fut. Van ilyen. A szaladó úr előtt pár úrral és hölggyel egy másik úr sietett. Ez sem rázott meg. Egyik ember fut, a másik siet. Én meg örülök annak, hogy egyiket sem kell túl gyakran tennem. Amikor azonban a szaladó úr beérte a sietőst, és hátulról jókora csapást mért tenyerével annak fültövére, hát arra már oda kellett figyelnem.

A sietős úr megállt, kissé lepett képet vágott, majd sietett tovább. Erre a szaladós megint utána lépett, fültövön vágta ismét, de keményen. A sietős erre megfordult, és visszaütött a szaladósnak, nyakát találva el, aki fájdalmasan kapott a sértett testrészhez.

Mindez egy presszó előtt történt. A lehúzott kirakatban három csinos fiatal pincérhölgy is nézte az eseményeket.

Én pedig, aki a szaladóssal és a sietőssel egy irányba haladtam, vívódtam. Hogy ugyanis, most mi a teendő. Kétféle az ember ugyanis: az egyik közbelép ilyenkor, a másik nem. Az utóbbiba tartozik embertársaink kilencvenöt százaléka. Az előbbiek közé tartozik szinte mindenki, akit szereltem, vagy szeretek, nagyanyám, apám, húgom, de például a nagyobbik nevelt lányom is ilyen már: fölszáll a villamosra és beszélgetni kezd, s ha nincsen rend, akkor tesz róla, hogy az legyen. Én viszont ilyen is vagyok, meg olyan is, rövidebben fogalmazva: semmilyen.

Most mindenesetre megálltam végül, és odakiabáltam a pincérlányoknak:

— Hívjanak rendőrt!

— Rögtön hívunk — mondták a lányok, és meglepetésemre a sietősnek is odaszóltak: — Jöjjön be ide addig.

A szaladós közben sarkon fordult és visszament a nagy színészről elnevezett utca sarkáig, ott megállt és nézett visszafelé, egészen pontosan nézett engemet, nézett egy darabig, majd rám kiáltott:

— Mit pofázol bele!

— Hívjanak rendőrt — mondtam a lányoknak kicsit idegesebben.

A szaladós elindult vissza, felém.

Hívjanak rendőrt — mondtam, és éreztem, ahogy megfájdul a gyomrom.

A szaladós odaért hozzám, arcát egészen a képemhez tolva kiabálta:

— Mi a baj? Mi a baj?

— Az a baj, uram, hogy ön veri az utcán a járókelőket, és ez nem helyes.

— Mi köze hozzá?

— Ez utca. Az én utcám is. Az én városom utcája. Közöm van hozzá, hogy verik-e a békés járókelőket az én utcámban, vagy nem verik — mondtam ijedtemben.

— Igen? És maga tudja, hogy ki ez? — mutatott rá a sietősre, aki közben belépett a presszóba, és a pincérnők közé bújt.

— Nem tudom. Egy járókelő, akit maga ukk-mukk-fukk elkezdett ütlegelni.

— Igen? Hát ez nem egy járókelő, hanem egy rothadt, aljas tetű! Hát akkor hívjanak rendőrt. Most már én kérem, hívjanak rendőrt — mondta a fiú, akinek arcán — szép arca volt — nem valami elvetemült szenvtelen kegyetlenség látszódott, hanem őszinte, emberi kétségbeesés és harag.

— Hívjanak rendőrt! Most már én kérem, hogy hívjanak! Tudja meg, hogy ez a szemét lejött a Centerbe…

— Hova?

Hát ide. Ide az Intim Centerbe! Lejött. Ott becsületesen leszopták, erre ő nem akar fizetni! Hogy ő koszos cigányoknak nem fizet! Mindig mink vagyunk a hibásak, mindig mink visszük el a balhét. Hát hívjanak rendőrt! Mit bánom én, hívjanak!

Kicsit zavarba jöttem, több okból is. Egyrészt, mert őseimtől alapvetően szemérmes természetet örököltem. Másrészt, mert a tisztes iparnak, a becsülettel elvégzett munkának mindenné! nagyobb a respektusa előttem.

Rápillantottam az úrra, aki verve lett. Rögtön láttam az arcon, a falfehéren, hogy nem hazudott a centeres. Hozzá fordultam tehát, a másikkal többé nem törődtem.

— Ne haragudjon uram, nem voltam tisztában a tényállással. Én csak azt láttam, hogy egy járókelőt, se szó, se beszéd ütlegelni kezdenek az utcán. És én az ilyesmit nem szenvedhetem…

— Hát akkor hívjon rendőrt! Hívjon! Na, híjon!

— De miután az előzményekkel vázlatosan tisztába jöttem, mégiscsak azt javaslom, hogy a hivatalosság mellőzesével kellene ezt az ügyet lezárni valahogy.

— Menj vissza Jóska, arra — mutatott kedves mosollyal az egyik pincérlány jobb fele, majd ellépett a kuncsaft elől, s annak balra jelezte a javallott irányt: — És menjen maga is.

Mindketten azonnal hallgattak a szóra.

Ott álltam egy pillanatra a tömegben egyedül, aztán zavartan odaköszöntem a pincérlányoknak, és mentem tovább magam is.