Népszabadság, 1999. május 20.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Van nekem egy kedves, ősidőkből való, jó korban, de jó karban is lévő barátom, a Janó.
Janó ügyvéd, de már se nem bont, se nem véd, lakásokat sem igen cserél, hanem nem tudom pontosan mit csinál, de nem is érdekel túlságosan, nekem már elég, hogy ősidőkből, a ködös, boldog wekerlei időkből való.
És hogy csodálatos halat készített minap.
A következőképpen:
Mindenekelőtt — mint elmondta — pár héttel elébb vett három palack elfogadható száraz fehérbort, azzal elment horgászni és fogott tizenhét kiló kárászt. Azt aztán mind megtisztította és lefagyasztotta.
Mikor eljött a hasznosításnak a napja, kivett nyolc darabot a halak közül, vásárolt másik három palack elfogadható száraz fehérbort és ünnepélyesen felvonult a konyhába.
Felbontotta az első palackot, töltött egy pohárral, majd az irdalt halakat egyenként mindkét felöl besózta és alaposan becsepegtette, szinte áztatta citrommal.
Közben szegény Demszky Gáborból, minden lett, csak derék polgármester nemigen, Janó irodája ugyanis a Krisztina körút közelében lévén, s a folyó útépítkezések folyományaként, megközelíthetetlenné vált.
Világváros, a jó édes anyjának, indult a salátának neki Janó, de mire a nyers uborkát fölszelte, áttevődött a bőven áradó szó a sportminiszterre, akinek bizony, mire az uborka, nyers gomba, főtt tojás, kukorica, zöldhagyma, salátalevél összevegyült a tojássárgájával elhabart tejszínes, citromos, fehérboros, fűszeres mártással, minden mentális kondíciója odavolt egészen.
Nem tudták, hogy mibe lépnek be, nem tudták, a krisztusukat, nem tudták, kiáltozott kétségbeesetten Janó, mindvégig, amíg a fokhagymát tisztította, ami nem volt kis idő, tekintettel arra, hogy a kárászhoz halanként egy egész fej szükségeltetik, ki is kellett nyitni közben a második palackot.
Mikor az aprított, átnyomott fokhagyma halomban állt már, s a konyhán, a lakáson, a lépcsőházon, a házon, az utcán nehéz, ám jóleső illat ült, ám az ablakot nem emiatt kellett becsukni, hanem mert Janó miközben aprította a hat csokornyi petrezselymet, üvöltve diagnózist rögtönzött a miniszterelnök egészségi, s mindenekelőtt elmeállapotáról, amit gyorsan orvosi titoknak kellett minősíteni.
Aztán a nem túlságos mennyiségű olajban kezdte a pácolt kárászokat sütni Janó, és közben sztentori hangon kiáltozta, hogy ilyen nincsen, ilyet még a világ nem látott, amit a rózsadombi földmívesminiszter, hajdanvolt kolléga produkál, ilyen csak lidérces álomban fordulhat elő, és szinte megállt az esze szegénynek, miközben a kisült halakat tálra szedte szépen, és egy kis fém teaszűrőnyi fokhagymát egy percnyire a forró olajba mártott, s miután azt szétterítette a halon, ugyanezt megcselekedte petrezselyemmel is, közben még volt érkezése kibontani a harmadik butéliát is, és mire elénk került a sötétre sült hal, lazán beborítva gőzölgő fehér fokhagymával és forrón zöldellő petrezselyemmel, körítve a salátával, addigra Janó már zokogva hívja a jóistent tetemre, hogy miért kellett neki ebbe a szerencsétlen, önveszejtő, cudar országba bele, sipisták, tolvajok, stricik, ganék, szélhámosok, félgyilkosok közé, majd terített, tálalt, a zongorához ugrik és önnönmagát kísérve elénekeli gyorsan Schubert Lindenbaum című dalát, aztán nyakába borult az embernek Janó, és zokogva, üvöltve, danolva idézte a közösen megesett boldog wekerlei gyermekkor emlékeit, amikor apáink, fél szavakból megértették egymást, megálltak a fakerítésnél, mert azok az apák még apák voltak, nem olyanok mint a maiak, nem ilyen szerencsétlenek, puhányak, szétfolytak, tehetetlenek, majd belekóstolt az asztal sarkánál a halba Janó, a halba, ami gyönyörű volt és fönséges ízű, belekóstolt a halába még Janó, aztán elvitte az asszony.
Bächer Iván