Balzac

Csak azért lett író, mert nem sikerült neki semmi más. Nagyságra vágyott, hírnévre, hatalomra és pénzre mindenekelőtt. Hogy célját mint üzletember, mint politikus, mint hadvezér, mint gazdag özvegynek a férje vagy mint író éri el, közömbös volt előtte.

Szerencsére nem sikerült neki semmi — muszáj volt írónak lennie. Eszelős erejét apjától örökölte, aki paraszti sorból fölkapaszkodott hivatalnok volt, és a fölemelkedés egyik grádicsán, a forradalmi tanács tagjaként, mai kifejezéssel vérbíróként is szolgálta hazáját, és akinek a hadtápon át ívelt pályája az üzleti élet és a bankok világa felé.

Az uránál harminckét évvel fiatalabb anya rideg szörnyeteg — Honorét születése órájától eltávolíttatja magától, négyéves koráig hetente egyszer látogatja meg, azután rettentő intézetekbe zárja — Balzac a vendôme-i oratoriánus kollégium után párizsi intézetben szenved, majd joghallgató, aztán ügyvédbojtár, gyakornok és közjegyző lesz, mikor is — tizenkilenc éves korában — eldönti: írni fog.

És írni kezd.

Miután Cromwelljével teljes kudarcot arat, ponyvaregények gyártásába vág, és 23 éves koráig le is gyárt vagy százötvenet. Közben tönkremegy, úgyhogy könyvkiadót alapít, majd miután befuccsol vele, nyomdát vásárol. Mire megveszi a betűöntödét, adóssága már százezrekre rúg…

1929-ben megjelenik első saját nevén kiadott könyve, a Huhogók, rá egy évre már Párizs legnépszerűbb írója, úgyhogy idejét érzi, hogy nemesi előnévvel ajándékozza meg magát. Még egy év, és a névtelen ponyvaíró, a tönkrement nyomdatulajdonos, a reménytelen adósságokkal küzdő kiadó Európa-szerte ismert és ünnepelt író lett.

Örömében vásárolni kezd, mire teljes anyagi csődbe jut megint.

A harmincas években vidéki házat vesz, amelyik összedűl, majd Szardíniába indul ezüstbányát nyitni, de már megnyitotta előle más, színdarabírásba fog tehát, és csúfosan bukik, egy gyilkos védelmére kel, akit fölakasztanak, háromszor jelentkezik a Francia Akadémiára, háromszor lökik onnan el, élete vége felé régiséggyűjtő mánia hatalmasodik rajta el, a fölhalmozott rengeteg kacatért alig fizetnek valamit halála után.

Egyetlen nagy vágya teljesül: dúsgazdag arisztokrata nőt venni el. Csak éppen az esküvő után fél évvel meg kell halnia.

Életében nem maradt más neki, csak az írás. De ha már írni kell, akkor mindent megír — határozta el. — Nem ezt, nem azt, nem amazt; mindent.

1829-ben, harmincéves korában nekilát, húsz éven át dolgozik szakadatlanul, napi tizenhat-tizennyolc órát, éjfélkor kel, nyolcig ír, fürdő után korrektúrát javít, ugyanazt a szöveget átgyúrja gyakran tizenötször is, azután újra ír, nyolckor lefekszik, éjfélkor kezdi megint, sötétített szobájából nem mozdul ki gyakran hetekig, ír és ír és ír, húsz év alatt — számtalan egyéb novella, tanulmány, ezernyi levél, resztli, csicsedli mellett — hetvennégy regényt. És nem is akármilyen regényt, de Balzac-regényt.

Egy-egy keményebb menet után persze össze-összeomlik, ilyenkor jöhet az asszonyi segély. Az asszonyok mentik meg újra és újra: ők segítik ki az anyagi bajból, ők olvassák el kéziratait, ők etetik, ápolják, vigyázzák, míg lehet. Balzacot a szörnyű anyától való elszakadás űzi az íráshoz, s alighogy sikerült az elszakadás, kezdheti anyját a nőkben keresni lázasan. Asszonyait levelezés útján szerzi be, ügyel rá, hogy harminc, de inkább negyven felett járjanak, és lehetőleg derék, s jómódú férjük is legyen. No és persze a parasztunoka grófnőnél, hercegnőnél nem szívesen adta volna alább. Csak az érett anyákat érdemesíti szerelemre, mert tudta — le is írja nemegyszer hogy a fiatalok sokat akarnak kapni, ám adni még keveset képesek. Értékes ember volt Balzac asszonya mind — csak az utolsó, az igazi, akit el is vett halála előtt, az volt meglehetősen hitvány kis szörnyeteg. Mikor az ötvenéves Balzac meghal, nem is a feleség, a lengyel hercegnő ült a már bizony nem éppen jó szagú ágy mellett, hanem a hetvenéves, megtört mama.

Jó téma volt ez is, de ezt már nem tudta megírni. A többit elvégezte becsülettel.

Pénzét megérte, művét megírta.

Balzac. Ma kétszáz éve az.

Bächer Iván