Népszabadság, 1999. május 15.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Meccsre már nem járok. Csak néha kimegyek. De akkor csakis és kizárólag a Hungária útra. Mert ez az utolsó pálya, ahová még jó érzésű ember kimehet.
Az ember, a drukker-ember csapatot, pályát apától kap rendszerint. Apám megrögzött fradista volt. Ővele kezdtem meccsre járni, ahogy kell. De a nyolcvanas évek elejétől már nem bírt lenni ott, ahol nyolcéves korától otthon érezte magát — az Üllői úton.
Embernek embertől származási alapon való megkülönböztetését nem szenvedhette ugyanis. Márpedig, aki Fardi-pályára járt ki, annak azt, ami azelőtt elő nem fordulhatott, a harmincas-negyvenes években sem soha, tehát embernek embertől származási alapon való megkülönböztetését, ekkortól el kellett tűrnie, viselnie, vagyis ha hallgatólagosan is, de el kellett fogadnia. Ráadásul, mivel a fennálló törvények ezt — akkor, és azóta is — tiltották és tiltják, annak, aki Fradi-pályára járt, illetve jár ki, el kellett és kell ma is tűrnie, viselnie, tehát fogadnia a hatályos törvények folyamatos és szigorúan büntetlen sértését.
Aki a Fradi-pályára jár, annak azt kell tűrnie, viselnie és jelenlétével támogatnia, hogy Magyarországon, legalábbis a labdarúgó-mérkőzések idején, büntetlenül lehet jogot sérteni, hogy a törvények folyamatos és szándékos megsértését tétlenül, ha nem beleegyezőn nézi, tűri el az álladalom minden rendű és rangú intézménye, rendőrség, ügyészség, bíróság, belügyminiszter, hogy holmi hébe korba a semmiből föl-föl bukkanó, majd oda persze gyorsan alá is bukó sportminiszterekről már ne is beszéljünk.
Aki az Üllői útra jár ki, az tudomásul veszi, hogy Magyarország — legalábbis labdarúgó-mérkőzések idején — nem jogállam. Egyetlen pálya maradt csupán, ahol a hazai csapat szurkolótábora nem sértett és nem sért ma sem jogot — a Hungária úti. Ezért szoktunk ki oda. Próbálkoztunk mással is, Megyeri úttal, Fáy utcával, többivel. De mindenütt sértették a törvényt. Csak a Hungária út maradt. Holott nem voltunk MTK-drukkerek.
De hát jó pálya ez a Hungária úti, mint mindenben, benne van a század ebben is.
A klub 1888. november 16-án alakult, öt évvel Tiszaeszlár után. Alakításának egyik fő oka volt, hogy a sportegyesületek egy része nem, vagy csak vonakodva fogadott be zsidó hitű ifjakat. Ezzel meg is pecsételődött az MTK históriája. Az MTK „csak” magyar volt, terrénumhoz — Kispesthez, Újpesthez, Angyalföldhöz, Franzstadthoz — nem volt köthető, sokáig pályája sem volt a klubnak, a Ligetben vagy országúton futkoztak a bélyeges testgyakorlók. Az 1901-ben létrehozott labdarúgó-szakosztály 1903-tól vett részt az első osztályú bajnokságban, és 1904-ben már meg is nyerte azt.
Az MTK szülőatyja, az univerzális sportoló, ősmecénás, minden idők legtehetségesebb sportdiplomatája, Brüll Alfréd volt, aki egész vagyonát, és végül életét adta a csapatért. Brüll vezetője volt a magyar atlétáknak, a birkózóknak, az úszóknak, a tornászoknak, több mint kéttucat sportegyesületnek volt tiszteletbeli, dísz-, al-, és mindenféle más elnöke. A mai futballpálya az egykori Temetődűlő és Hungária körút sarkán 1912-re épült fel, és a számos álalakítás dacára eredeti szerkezetét, léptékét máig őrzi. A pályaépítésére Brüll Alfréd 150 000 koronát adott, cserébe részvényeket kapott, később odaadta csapatának persze azt is. Érdemes említésre talán, hogy az 1890-es években megnyílt, és azonnal legendássá vált Japán Kávéházat 1909-ben Brüll Alfréd pénzén vásárolta meg Weisz Richárd, az MTK birkózója és súlyemelője, vezéregyénisége, London olimpiai bajnoka, aki 1919 késő őszén a nyakába akasztotta aranyát és alá táblát függesztett: Zsidó vagyok, s így mászkált a Horthy britanniásaival ellepett Körúton — bivalyerős ember volt, Stróbl Alajos róla mintázta Botond alakját.
Brüll mellett és részben neki köszönhetőn legendás edzők, mint Jimmy Hogan, és zseniális labdarúgók — Braun, Molnár, Opata, Orth és Schlosser és a többiek — tették a Fradi mellett az ország első csapatává az MTK-t, amely 1914 és 1925 között tízszer nyert bajnokságot.
Miután Fodor Henrik, az MTK labdarúgófőnöke bábáskodásával 1926-ban bevezették a profizmust, a csapat Hungária FC néven tarolt.
Aztán jöttek a rossz idők.
Gondosan adagolt törvények tiltották el a testmozgástól azokat a magyar állampolgárokat, akiknek nagyszüleik az izraelita vallásba találtak beleszületni.
1940-ben — miután a legtöbb szakosztály még elébb feloszlott — megszűnt a Hungária FC. 1942-ben az MTK-t végképp — az FTC s az Újpest hivatalos tiltakozása dacára! — egészen feloszlatták, kirabolták, irattárát bezúzták, és a pályát stílusosan a Magyar Országos Véderő Egylet nevű fasisztoid alakulat kezére adták.
Brüll Alfréd Svájcba menekült, majd 1943-ben hazatért, gondolván talán, hogy már nem lehet baj, rögvest Pestre érnek az amerikaiak. A máig legnagyobb magyar sportvezetőből és sportdiplomatából hatvannyolc éves korában lett hamu és füst Auschwitzban.
1945 után az MTK talpra állt és csak neveket csereberélt, szívet nem: hol Textiles SE, hol Bástya, hol Vörös Lobogó néven — nagy edzőkkel — mint Bukovi és Sebes, és még nagyobb játékosokkal — mint Lantos, Hidegkúti, Palotás vagy Sándor Csikar — harcolt sportszerűn a szintén összevisszagyötört ősi riválisával, a Fradival és a hatalom által dédelgetett kispestiekkel.
Az I956 decemberétől újra patinás nevén játszó csapatnak Hidegkúti keze alatt még van pár szép éve — aztán a hatvanas évek közepétől a közben az VM Egyetértést is befaló MTK nekiindul a lejtőnek s meg sem áll a mélypontig, amikor is 1981-ben, történetében először, kiesik az első osztályból.
1994-ben — Gellei Imre dirigálásával — sikerült megismételni ezt a szomorú bravúrt, pedig közben Verebes József 1987-ben — huszonnyolc év teltével újra belekóstoltatta a csapatot a bajnoki győzelem örömébe. 1994-ben Várszegi Gábor lesz az MTK elnöke, s azóta az MTK immár másodszor nyer bajnokságot, mégpedig csudás fölénnyel.
És mégsem felhőtlen az öröm.
Első hallásra hökkentő ötlet vetődött fel: fúzió az Újpesttel, az FTC utáni második örök ellenféllel. Pedig van a dologban ráció. Az MTK-nak van pénze, de — legalábbis a gazda szerint — nincsen elégséges tömegbázisa. Az Újpestnek nincsen pénze, de van szurkolótábora kellő.
Igaz: olyan, amilyen, magos, kemény magos, igen kemény magos, de nagy.
Susognak az MTK teraszon, dünnyögnek az újlipótvárosi dózsás törzshelyeken: hogy az MTK embere csak pár évig bírja a dolgot — így. Hogy világklasszist szeretne venni, s azt nem tud venni csak úgy. Hogy a gazdának és az újpesti polgármesternek külön üzlete van az egész mögött. Nem focipályá lesz a Megyeri úton, de egész komplexum, pláza, center, Dózsacity. Dünnyögik azt is: megvették az MTK-s vezérszurkolókat. És így tovább, és így tovább, mert ilyenek ezek a népek, pletykásak, gonoszak, rosszindulatúk.
Kimentem a Gázszer elleni örömmeccsre, immár apátlanul, de derék baráttal. Meglepve, örömmel s rögtön szomorodva konstatáltam: gyarapodott a csapat tábora: nemcsak a régiek, Kazimirek, Krauszok, Feketék és a szokott többiek vannak odakint, de sok-sok száz fiatal. Mind többen tűrik, viselik, vállalják a hétről hétre való gyalázást.
Hol szamárpad van, ott rendes ember abban ül. A Hungária út a rendes — Kazimir szavával: „úriember” — magyar szurkolóknak becsülettel vállalt saját, berendezett, megszokott, otthonos szamárpadja van.
Szomorú, hogy van szamárpad.
De még szomorúbb lenne a benne ülőket átpenderíteni vásott kölykök, elnevelt csibészek, gyűlölni ütni vágyó, frusztrált fiúk közé.
Ha át kell cihelődniük a Megyeri útra, „piszkos idegenekként” lesznek kiverve onnan.
S mi lesz a Hungária úttal? Kinek adják? Hisz nincs MOVE. Nem kell félni: ha így megy tovább, lesz az is.