Népszabadság, 1999. május 8.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
A hátoldalán levő följegyzés szerint ez a kép nagyanyám testvérének, Zsuzsa nénémnek keresztapját örökíti, bizonyos Scserbovszki Szaniszlót.
Az úr Budapest tűzoltóparancsnoka volt. A családi legendárium szerint magas méltóságát elveszítette volna, mégpedig azért, mert azon az éjszakán, melyen a Párisi Áruház porig égett, ő annyira elmerült az alsós néven ismert kártyajáték rejtelmeiben, hogy egész éjjel égen-földön hiába keresték.
Szeretem a képeket, szeretem a legendákat is, képzelhető, mennyire szeretem, ha képhez van legendám, menynyire igyekszem ápolni, karbantartani, vagyis mesélni az ilyet.
Így mellékeltem tehát a történetet a képhez a minap egyik barátomnak, Sándor Tibornak is, aki a Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményének vezetője, Tibinek igen megtetszett a kép, elkérte hát gyűjteménye számára, ellentételezésül pedig utánanéz a legendának is.
Állta szavát. Pár napja a postás vaskos paksamétát hozott, benne Scserbovszki Szaniszlóval és a legendás tűzvésszel kapcsolatos cikkek, és az ezek tartalmát röviden, összefoglaló rezümé, nyilván arra az esetre, ha lusta lennék a betűtengeren enfejjel általrágni magam.
Lustának lusta vagyok, az igaz, de ezt az ajándékot az első betűtől az utolsóig egyben és örömmel tanulmányoztam át: ebben a paksamétában minden található volt: dualizmus, Ferenc József, várostörténet, kereskedelemtörténet, tűzoltóság-történet, orvostörténet, sajtótörténet és még lehetne sorolni.
Oly örömmel szemezgettem benne, hogy még azt se bántam, hogy megint egy legendával kevesebbem maradt.
Mint a kibányászott dukumentekből kiviláglott, a derék tűzoltós 1855-ben lett a főváros tűzoltóparancsnoka. Elődje ugyanis, Kempelen Béla, midőn a Hűvösvölgyben időző családjától a városba tartott, a Retek utcánál oly szerencsétlenül talált lebukni lováról, hogy fejsebébe pár nap múlva belehalt szegény.
Scserbovszki Szaniszló derék utód lehetett, aki bizony nemhogy nem kártyázott a nagy vész időpontjában, hanem épp ellenkezőleg, mindvégig jelen volt, az oltást személyesen dirigálta le.
A fiatalok, tehát a kilencven év alattiak miatt el kell mondani, hogy 1903. augusztus 24-én éjjel esett meg a magyar kereskedelem történetének legsúlyosabb tűzvésze, mikor is leégett a Kerepesi úti Párisi Áruház.
A patinás családból való Goldberger Sámuel 1892-ben nyitotta meg a mai Rákóczi út és Klauzál utca sarkán, több összenyitott bérház több emeletén elterpeszkedő intézményét, amely hatalmas és iszonyúan zsúfolt bazár volt inkább, mint mai értelemben vett áruház. A Párisi tehát 1903. augusztus 24-ének estéjén kapott lobot.
Itt visszatérnek tudós barátom küldeményére, melyben föllelhető volt a Budapesti Hírlap 1903. évi augusztus 26-i száma is. A Budapesti Hírlap Rákosi Jenő lapja volt. Aki a békebeli Magyarország históriájában csak egy kicsit is alámerült, az bizonyosan belebotlik a három Rákosi testvér valamelyikébe.
A német eredetű — Kremsnerről magyarosodott — család három kiváló tehetséget adott a magyar kultúrának. Az egyik a színésznő Rákosi Szidi, akinek egyrészt legendás színi tanodája őrizte meg nevét, másrészt férje, az irodalmár Beöthy Zsolt, harmadrészt fia, Beöthy László, akinek alakja és sorsa Kellér Andor regényében, a Bal négyes páholyban tanulmányozható. A kisebbik fiú, Rákosi Viktor, Sipulusz névvel kora egyik legjobb humoreszk- és tárcaírója volt, A báty, Rákosi Jenő, nem is sikertelen írói és színigazgatói ténykedés után 1881-ben alapította meg lapját, a Budapesti Hírlapot. A redakció 1893-ban költözött át az általa épített sajtópalotába, melynek korszerűsített épülete később helyet adott ama lap szerkesztőségének is, amelyet az olvasó a kezében tart e pillanatban. Az épület egyébként — népnemzeti Hérosztratoszok áldásos működése következtében — ma lakatlan kísértetház a város közepén, a Blahán.
A Budapesti Hírlap csak nemzeti volt, népnemzeti nem — Rákosi Jenő az antiszemitizmust, igaz magyar úrhoz méltón, lapjának közelébe se engedte.
A Budapesti Hírlap 1903-as évfolyamának augusztus 26-i számát böngésztem tehát, és megint csak igazolódni láttam a tételt, miszerint nincsen érdekesebb a tegnapi lapnál.
Négy és fél kolumna tárgyalja a vészt — stílusosan szólva — a lehető összes megvilágításban. Az irodalmi igényű beszámoló egy egész hasábos, lírai kopffal, vagyis a legfontosabb információkat tömören összefoglaló hírfejjel indul, majd folytatódik a következő fejezetekkel: 1. A tűz eloltása 2. Tűzvizsgálat 3. A király a sebesülteknél 4. Őfelsége a tűz helyén 5. József Ágost látogatása 6. Az utca 7. Séta a romok között 8. A halottak 9. Az eltűntek 10. A tizenharmadik halott 11. A tűzoltóság jelentése 12. A főváros tanácsa 13. Egy szemtanú 14. Ki a felelős? 15. A Párisi Áruház alkalmazottai 16. A temetés.
Akkor még nem volt se rádió, se televízió, se internet, se semmi. Az újság pótolta mindahányat. A gondosan olvashatóvá tagolt betűtengerben líra, dráma, borzalom, a tények pontos sorolása, jegyzőkönyvek és névsorok betű szerinti citálása, az események kronologikus ismertetése, kis színesek, interjúk, hangulatok és érzemények éreztetése mind-mind megtalálható.
Ez a tudósítás nemcsak tűz-, hanem kortörténet is.
Nézzük például a király látogatását leíró részt: Ma arra a hírre, hogy a király a kórházba látogat, beláthatatlan tömeg lepte el a Rókus környékét.
Egynegyed egy órakor, a Kerepesi úton végig éljenzés morajlott, jelentvén, hogy jön a király. Két udvari fogat gördült a kórház főkapuja elé, az elsőből tábornoki egyenruhában leszállt a király és Paar gróf főhadsegéd, a másikból Apor báró szárnysegéd.
A király szenvedő arccal, de azért feszes, katonás tartással közeledett az urakhoz s kezet szorított Héderváry Károly gróffal.
— Szomorú eset — jegyezte meg a király.
— Irtózatos — szólt a miniszterelnök.
Ő felsége aztán Márkus főpolgármesterhez fordult:
— Nem volt-e hiba az építkezésben? — kérdezte tőle.
— Most folyik a vizsgálat.
— Miért nem sikerült a mentés?
— Elégtelenek voltak a tűzoltószerek.
— Nem történt mulasztás?
— Most folyik a vizsgálat.
A király még néhány, a fentiekhez hasonló elmésséggel örvendeztette meg alattvalóit, majd bement a kórházba.
Müller Károly igazgató elsőbb Spira Adélhoz kísérte a királyt. Ez a leány anyjával ugrott le az égő házból: anyja meghalt, neki pedig az állkapocs-csontja törött össze.
— Mióta fekszik itt? — kérdezte tőle a király.
— Tegnap este óta.
— Hányadik emeletről ugrott le?
— A negyedikről.
— Nagy fájdalmai vannak-e?
— Most éppen nincs.
— No, ne búsuljon, majd megsegíti a jó isten,
Íme Ferenc József: nincs egy fölös szó, nincsen ellágyulás, pontosság van, rend, fegyelem, kötelességtudás — mindez szép, békebeli stupiditásban feloldva.
Pár szóban a kor.
De a tudósítás más szempontból is páratlanul érdekes: például egy korabeli erzsébetvárosi bérház teljes társadalmának képe is benne foglaltatik.
A riporterek ugyanis a leégett ház valamennyi lakásának valamennyi lakóját felsorolják hiánytalanul, pontos tájékoztatással szolgálva a családi állapotról, a foglalkozásról és a tűz idején való hol-tartózkodásról is. (Az áldozatok mind a ház lakói voltak, az áruház 148 alkalmazottjának nem esett baja.)
A lakók egy jó része nyaralt, mégpedig egy kivételével csakis Siófokon.
Foglalkozást tekintve az utcai lakásokat lakta családdal ügyvéd, kereskedő, magánzó és Goldberger, nem is egy. Az udvariakat szülésznő, ügynök, papírkereskedési szolga és szabó.
Cselédje viszont volt mindenkinek.
Az egyik riporter természetesen elsétált az Üllői úti halottasházba is, megtekintette és szép lírai mondatokkal leírta az áldozatokat, akiket aztán a lap — a halálokok pontos feltüntetésével — külön is felsorol: Goldberger Henrikné, Özvegy Márkus Lajosné, Márkus Margit, Spira Samuné, Weinberger Margit, Weinberger Janka, Reichmann Anna, Hartmann Vilmosné, Blankenberg Géza, Beer Ilona, Proksáné Német Teréz, Szabó Mari.
A tizenkettőből tizenegy asszony és leány. Leugrottak valamennyien, vagy a kifeszített ponyva mellé sikerült esniök. vagy pedig az alant állók tartották rosszul a készséget, mindenesetre egyikőjük halálát sem közvetlenül a tűz okozta.
Ezért is bírálták sokan a tűzoltóparancsnokot, aki azonban lendületes előterjesztésben védte meg magát, s végül is 1912-ig, nyugalomba vonulásáig hivatalában maradt.
Szép idők voltak.
A média — mely végezte a dolgát akkor is — közönségét kiszolgálta, és nem uralkodott rajta még. A vizsgálóbizottságok pedig gyorsan tették a dolgukat. Ha összedűlt, ha leégett egy ház, számba vették még mind a holtakat, életkor, foglalkozás, vallás, lakcím szerint.
Minden más volt, mint manapság.
Minden?
A tűztudósítás után a lap 9. oldalán a rövid külhoni hírekre téved tekintetem. Valamennyi a balkáni Macedóniában dúló véres háborúskodásokról tudósított. A legbékésebb volt közöttük ez: Tegnap óriási viharban és esőben nyolc vitorlás hajó érkezett Karokba, s mely ötszáz török és görög menekülőt hozott: valamennyien nagyon szánalmas állapotban voltak. Holnap ismét négyszáz menekülőt várnak. A szultán elrendelte, hogy az összes menekülteket a monasztiri vesztegzári kórházban helyezzék el.