Lehel

Kileheli lelkét a Lehel nemsokára — úgy lehet.

Stílusos dolog temetni amúgy — temető volt a helyén.

De hát Budapestnek alig van olyan pontja, amely ne szolgált volna hébe-korba, egy időre örök nyughelyül.

De aztán a terjeszkedő város, az élet mind kijjebb és kijjebb szorította a holtakat. Itt a bécsi vasút egyfelől, másfelől a Nagykörút Lipót körút által való komplettírozása lehelt életet az addig meglehetősen elvadult tájba: emelkedésnek indultak a telekárak, ami a holtak számára általában közömbös fejlemény, de az élők figyelmét fölkelti rendszerint: a XVIII. század végén létesült úgynevezett Váci temető helyén előbb tárak, telepek, majd e század derekától — az 1933-ra fölépült „zsámbéki” templom mögött — piac működött és működik ma is.

Gyárnegyed szélén munkáspiac, prolipiac volt és maradt a Lehel. Angyalföld, Újpest, Káposztások piaca, mára, az ezred végire a legpiacabb budapesti piac.

Itt nincsen még betonmonstrum, mekdodó, rulett és multiplex. Van helyette bodega, véres hurka, ittapirosholapiros van, a csibészeket pedig nem a filmvásznon üldözik — ha üldözik — a rend őrei, hanem valóban.

Itt még nem izzasztják nejlonban a parizert, nem pirosítják injekciós tűvel a húst, itt még nemigen kapni homárt — ez még piac, igazi, balkáni-magyar, svindlis kereskedőkkel, Pilisből, Börzsönyből lezsigulizó kofákkal, zsebesekkel, romákkal, cekkeresek, kosarasok hömpölygő hadával.

Nagyjából és egészében minden kapható itt, és minden olcsóbban, mint másutt.

Momentán például a Lehelen négyszáz-egynehány forint a karaj kilója, ötszáz a comb, hétszáz a lehető legszebb marhahús, kettőötvenért már csinos lecsókolbász kapható, kettőnyolcvan tud lenni egy kiló párizsi, és aki tudja, hol, az kap ott virslit is ugyanennyiért. Pápait, műbelest, de virslit, frisset, tömöret, rózsaszínt.

Persze az igazi leheles nem ilyesmire vadászik, hanem olyas termékekre, amelyek azon túl, hogy elsőrendű fogások nyersanyagául szolgálnak, kedvező árfekvésükkel is fölkeltik a figyelmet. Nem csupán jó csülök, pacal, velő, tüdő, borjúláb van szinte mindig itt, de hegyekben állnak a csirkének méltánytalanul alábecsült alkatrészei, úgymint fej, nyak, far-hát és a láb ugye, mindig van kisütni libaháj — bőrös és bőrtelen —, hozzá libamáj — hizlalt és, ami olcsóbb, pecsenye —, de jó időben, jó helyen gyerekfejnyi sötétveres, kettéhasított marhaszív is kerülhet kosárba, az ínyenc juthat diónyi kakasheréhez, fillérekért kaphatók itt minden jóféle zsigerek, savanyúnak szivacsos tüdők, tesztelni való bíbor májak, lépek, vesék, porcok, pörcök, fülek, farkak, torzsák, körmök.

Az igazi lehelesnek bejáratott savanyúsa van, ahol minden a lehető legjobb, kivéve a céklát, mert az a másiknál a jó, a törzsleheles tudja, hol száznegyven a banán, hol friss a túró, hol a legjobb a rozskenyér, hol habzik legszebben fel a sör.

A Lehelen minden kapható: lábas, trikó, cipő, gyerek, virág, perec, feles, gránát, pisztoly, kabát, asszony, sampon, táska, ibrik, csetresz — jobbadán mind hamis, lopott, lejárt, csencselt, lötybölt, hibás, de jó.

Persze figyelni kell, gyakorlatlan, vidéki, puhult-tunyult budai például könnyen pórul járhat itt — rosszkor, rossz helyen idegen könnyen juthat rosszhoz.

Évszázados, nemzedékekről nemzedékekre öröklött talpraesettség kell, ötvöződjön többéves lehelező tagozaton szerzett jártassággal ahhoz, hogy valaki igazán örömét lelhesse ebben a piacban.

A leheles pontosan tudja, hogy például nyáron, amikor a Bulcsú utca oldali húsosok kiteszik árujukat a napra, hogy ne csak a por, a kosz, a légy lepje azt, de gyorsan érjen önmagában is, és belengi a Lehelt, mi a törzsvendég orrának megszokott, sőt szeretett, a bűz, akkor hol lehet húst venni, mégis.

Azt azért még legmegrögzöttebb lehelesek, s mi több, a piac legősibb árusai sem tagadják, megérett némi reparálásra a Lehel.

El is készült a terv, megvan már a pénz, kitűzetett az ideje a nagy vállalkozásnak, sátorbontásnak, ideiglenes sátorverésnek, építkezésnek, s az új piacra való vissza költözésnek.

A standoknál most mégis aláírási íveket dugnak a juhtúró vagy karalábé mellett a vásárlók elé.

Kísértet járja be a Lehel piacot, a pletyka.

Hogy ugyanis át lesznek verve a kereskedők. Hogy kitelepítik őket a Dévai utcába, és nem engedik őket ősi helyükre vissza soha.

Mert jön a Westend. Jön a Demján.

Mint valami hatalmas, szenvtelen, betonkolosszus, jön a Nyugati felől, és hopp, átlépi a Ferdinánd hidat hirtelen, és mindent letarol, vasutat, Lehelt, Angyalföld felét is talán.

Mert ez ilyen, a Westend, a City, a Demján, a Center.

Jön és tarol, letarolja a piacot, elsöpri az évtizedek óta itt szolgáló árusokat, el az olcsó húsosokat, az őstermelőket, gombásokat, baromfisokat, halasokat, elsöpri a kisnyugdíjasokat, a szegényeket, csórókat, zsebeseket. romákat, el a cekkeresek hadát.

És akkor a Lehel kileheli lelkét.

— Tudja, uram, mikor lesz itt újra piac? — okít egy kedves savanyús. — Amikor a ló hegedülni kezd. Azok ott — mutat az ötszáz méterre magasodó hatalmas betonfal felé — megveszik az önkormányzatot is kilóra.

Kérdezem az önkormányzatot is, ahogy az egy újdondászhoz illő, mondják kedvesen-haraggal, hogy szó sincsen ilyesmiről, sőt Demjánnak, Citynek, Centernek nem kell a Lehel, piac lesz itt, igazi, korszerű, szép piac, egyenként történik majd minden árussal elbeszélgetés, mindenki megleli majd a maga helyét, együtt van már pénz, koncepció, ütemterv, szinte egyhangú testületi beleegyezés — csak hát bizonyos érdekcsoportok, ugye, keltik a hangulatot, megint mások félnek a konkurenciától, hisz kétszer ennyi árusnak lesz majd itt helye, megint mások csak egyszerűen féltik a megszokottat, a bejáratott, patriarchális, családias Lehelt.

És ha hazafelé sétálva az ember tesz egy kis kerülőt, fölmegy a Ferdinánd hídra, és alátekint, akkor megérthet a dologból valamit.

Már most irdatlan méretű a Center. Monumentális. Félelmetes. Kolosszális. És nő, mindennap egyre nő. És valóban nehéz elképzelni, hogy a növésben, terjeszkedésben, kebelezésben egyszer csak megállhat.

Mert a center mind ilyen.

Ez a természete neki.

Eltöröl múltat, hagyományt, s a maga orcájára formál mindent, mi útjába kerü.

Ahol uralomra jut, szétrombol minden patriarchális, idillikus viszonyt. Minden tarkabarka természetes köteléket széttép könyörtelenül.

Ilyen a Center.

Nem tud létezni anélkül, hogy ne forradalmasítson, terjeszkedjen, ne alakítson át furtonfurt.

Különb csodaműveket létesít, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek, a gótikus katedrálisok, mint a népvándorlás és a keresztes hadjáratok.

Mindenüvé befészkeli magát, mindenütt berendezkedik, összeköttetéseket létesít mindenütt.

Kihúzza a piac lába alól a nemzeti talajt, s kozmopolitává formál mindent, mit elér.

Átalakít, terjeszkedik, leegyszerűsít, centralizál, koncentrál, és a jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtja.

Hát igen.

A center mind ilyen.

Szegény Lehel téri kofáknak, kereskedőknek nemigen tudok tanáccsal szolgálni, mit tehetnének ellene.