A fotós

Kétféle az ember.

Az egyik fotózik, a másik nem. Aki fotózik, az mind tud fotózni. Fotózni csak az nem tud, aki nem akar.

Nehéz dolog ez. Ez is. A fotózás. Mikor művészet, és mikor szakma? Mikor profi, és mikor amatőr? Ide is illik az értelmező szótár brácsás címszava. „Fotós az, aki tud vagy szokott fotózni.’’

Ráadásul rengeteg a fotós. Brácsás is van elég, de fotós még annál is több van. Aki nem tud mit kezdeni magával, ráadásul botfüle van, az vagy pszichológusnak megy, vagy fotósnak.

Mindez arról jutott eszembe, hogy egy apám korabeli, alacsony, vékonyka, mosolygós, szomorú emberrel találkoztam a napokban össze.

Egy fotóssal, kell-e mondanom.

Igaz fotós, jó fotós, mégis szomorú.

Persze, lehet, hogy minden igaz és jó fotós szomorú. Túl sokat lát ahhoz, hogy a vidámságot megengedhesse magának. Lehet, hogy ezért is szeretem a fotósokat. Lehet, hogy másért.

Mondom, hogy nehéz dolog ez. Ez is.

Ez a mostani fotósom — mert volt már nem egy — jókora diplomatatáskájából, melyről első látszásra érződött elmaradhatatlansága, tarka szóró reklámlapokba akkurátusan csomagolt albumot, nejlonozott képeket, összegemkapcsozott kéziratokat, zacskózott kazettákat, fénymásolt cikkeket szedett elő — egy gondosan dokumentált életet. (Mikor mondtam, hogy az egyik kéziratát majd elviszem, és lemásoltatom, mondta, hogy nem úgy van az, majd ő, mert nem mindegy, hogy hol másoltat az ember, a legtöbb másolónál rosszul másolnak ugyanis, szerencsére ő tudja, hogy hol másolnak úgy, ahogy másolni kell.)

Kohn József 1923-ban született Romániában. a bánáti Zsombolyán.

Szülőfalujáról cikksorozatban emlékezett meg. A táska mélyéről pár hatvan-hetvenéves fotográfia is előkerül. Rendszerető, kevély szászok szorgoskodnak a képeken.

Kohnék persze nem parasztok voltak. Hanem fotográfusok.

A papa, Kohn Lajos az anyai ágon örökölte a nyitrai származék kiskikindai mester, Hecskó Mór tudását és apparátusát.

A zsombolyai Weber ház udvarán, a Lothringer utca 1. sz. alatt volt a műterem, ahol sok ezer zsombolyai polgár örökíttetett meg.

A papa nagy magyar volt, alig várta a revíziót.

Zsombolyát azonban nem csatolták vissza végül, szegény Kohnék kénytelenek voltak román impérium alatt életben maradni — az anyaországnak nem állt módjában kiirtani őket.

Azért 1941-ben kitelepítették a Kohnokat, és lerombolták a műhelyt.

A szászok kiszorították a zsidókat.

Vigasznak sovány, hogy később ki lettek szorítva ők is. Ma már nincsenek Weberek, nincsen Lothringer utca, nincsen Zsombolya se, az a Zsombolya, ami Zsombolya volt, bizonyosan nincsen.

Csak fotók maradtak. Táskában.

Pedig a fiú nem követte az apai példát.

Bár kisded korától fotózott — első képe, amely a táska mélyén ott lapul ma is, 1935-ben készült a zsombolyai strandon, a papától kapott 6×9-es Ernemann dobozos masinával de a fizika, a rádió és az elektromosság szeretete elhatalmasodott a fotózás szenvedélyén — az utóbbi csak amatőr foglalatosság maradt.

Kohni József rádiótechnikusnak tanult, három év munkaszolgálat után tette le a szakvizsgát.

Privát műhelyekben dolgozott, majd a Bukarest melletti Snagovban — akkor még mifelénk történelmi akusztikával nem bírt e név — épített rádióállomást, majd tette ugyanezt Gyergyószentmiklóson, Bucsinban, majd Temesváron, éveken át.

Később Bihar megyei uránbányákban reparált sugárzásmérőket, majd a nagyváradi timföldgyár után a váradi egyetem zárta az életút első, időben nagyobbik részét.

Az egyetemen előbb nyelvstúdiót épített ki, majd a fizika tanszéken segédkezett. Innen ment nyugdíjba végül. De közben mindvégig fotózott, filmezett.

A harmincas évek képei Kodak Baby Brownie filmes gépen készültek, az ötvenes években Zorkij kattogott. Ekkoriban persze nem volt Romániában se vegyszer, sem papír, se semmi se. Az emberek mégis fotóztak. Mert fotózni kell.

A hetvenes, nyolcvanas évek Váradja már rég nincsen sehol. Csak művészi képeken, a táska mélyén.

Aztán elkészültek a filmek is, jó húsz darab, váradi iparosok, utcák, művészek emlékét örökítik a táskában immár.

Kohn József 1990-ben érezte úgy, hogy nem bír maradni tovább. Áttelepült. Magával hozta képeit, filmjeit. És háromszáz válogatott régi hanglemezt. A nagypapa favázas fotómasinája a váradi múzeumba került.

Kohn József azóta táskájával Budapestet járja. Néha adódik egy-egy kis kiállítás, szerény album is, a román nyugdíjból futja betevőre. A Tükörkép című képe sok helyütt megjelent, nevezetes lett egészen. A tévé menzájára utazik egy jó órát naponta. Ott jó is, olcsó is a koszt.

Csak otthon, az nem került.

Albérletben húzza meg magát. Nincsen hol a fotókat kirakni.

Kohn bácsi tíz éve Budapestet fotózza. A képeket előhívni nemigen tudja persze.

Milyenek a képek?

Szépek.

De hát minden fotó szép.

Nehéz dolog ez. A fotózás.

A fotózás is nehéz.