Bevégeztetett

A faluban, hol tavaszelőn időm nagyja telt, történt nagyobb esemény is annál, mint hogy a kisházunk összedőlt.

A múlt héten megszűnt a téesz ugyanis. Egy fél évszázados történet ért véget ezzel. Vagy negyed évezredes is tán.

Egy álom — szép álom? Rémálom? — foszlott szerte végleg.

Sok mindenhez nem értek, de a földhöz nagyon nem. Csurdogálhat ereimben a mindféle közt némi parasztvér is, de az már teljesen el van vegyülve.

De nemcsak én nem vagyok paraszt itt — a falubéliek döntő többsége sem az.

„Nincs becsülete a földnek” panaszolja a polgármester, aki alkalmi történelemtanárom lett. „A legtöbbje nem is tudja, hogy van neki. S ha megtudja, akkor szabadulni akar tőle azonnal.” A harmadik ciklusát szolgáló Péter a kevés őslakos egyike, s bár szülei, nagyszülei nyelvét, a középkori Hessen tájainak ízét megőrző németet inkább csak érti mint beszéli már, de itt született, itt bújt, itt bírt ki, itt kapaszkodott meg, itt lett önálló kisgazdaságnak gazdája újra. Becsülete ebből is fakad: ismeri a földet, tudja hol, merre, menynyi van és kinek a kezén. Tudja a földet, még most is, amikor pedig tekintélyes a káosz.

Amikor ez a falu még falu volt, akkor föld volt a föld is.

Az volt minden tehát.

Fontosabb volt az az ember életénél.

Egy gyerek született egy családban. Második gyerek sose került. Minden kert végében ott zöldellt a Feuer Blumen. Amelyik paraszthölgynek abból főzött teával adtak öblítést, az aligha szült meg szegény. S ha mégis, az titokban maradt. Megoldódott. Maradjon az már az ő dolguk, hogyan. Mindenesetre én a saját szememmel láttam, hogy a malac valóban mindenevő állat. Egy élő libát úgy pusztított el néhány perc alatt, hogy egy toll nem maradt a sárban utána.

De ez régen volt.

Amikor még a paraszt, paraszt volt.

Vagyis földje volt neki, saját és akkora, amiből ő és családja jól megélt.

Az 1714-től betelepülő németek földet, kertet, szőlőt, házhelyet és mindenféle kedvezményeket kaptak és részben tartottak is meg két és fél századon át. A jobbágyság intézménye sem lett túlságos itt, s nagyon korán, a reformkor hajnalán — önkéntes örökváltság formájában — veszett teljesen nyoma. Földesúr nem is lakott a faluban, nincs is kastély, nem is volt soha.

Öntudatos polgár-parasztok éltek itt. Viszont e polgári világot nemhogy feudális, de bizony faluközösségi, őskommunisztikus vonások is átszőtték keresztbe-kasul.

Virágkorában a faluhoz háromezerhétszáz hektárnyi föld tartozott. Ennek háromnegyede volt paraszti tulajdonban, negyede volt közös. De a magántulajdont is átszőtték az ősi közösség kötelékei: egy-egy parasztgazdaság tizenöt-huszonöt holdja átlag negyven darabban helyezkedett el szétszórva mindenfelé, a szőlőt, esetleg szőlőket nem is számítva. Természetes, hogy a maga földdarabjába nem vethetett kiki kénye-kedve szerint: meg kellett beszélni, egyeztetni, közösen eldönteni mindent.

Ezen túl pedig közös tulajdon volt az erdő, közös a legelő, melyeknek igazgatását megfelelő és választott hivatalok intézték. A legelőkét például a legeltetési bizottság, amely ellentétben mindenféle központi bizottságoktól, érdemi munkát végzett: megszabta, hol legeljen a marha, az a több mint kétezer, amelyből mára egy tucatnyi sem maradt.

Az erdőt is közösen gondozták, évente pár napra kivonult a falu népe azt kitakarítani. Fűteni egyébként fával nemigen fűtöttek, a rengeteg állat zabálta rengeteg kukorica csutkájával tüzelt a kemencében a rengeteg nagyanyó.

Közös föld, közös intézmények, közös ingatlanok — mint például a máig álló bikaistálló, melyben a jószág is közös volt —, közös vallás, közös egy ház, közös szokások, ünnepek, hagyományok egészítették ki, komplettírozták, és feltételezték azt a szigorúan individuális polgár-paraszt világot, amelyben a magántulajdon szentségénél a mélyen tisztelt atyaúristen összes — református faluról lévén szó, mindösszesen kettő — szentsége sem lehetett szentebb.

Több mint kétszázötven évig működött a rendszer. Biztos csikorgott néha, biztos voltak bajok, biztos soknak nem tetszett ez vagy az — de a rendszer működött.

A huszadik századnak kellett jönnie ahhoz, hogy minden bedőljön.

Előbb a Volksbund repesztette szét a közösséget, majd jött a német településeken szokott verkli. SS, front, oroszok, betelepülés, kitelepítés.

Minden fölborult, minden megszűnt, minden más lett hirtelen. Csak a földtulajdon-szerkezet, az nem változott. A telekbeosztás megmaradt, a telkek gazdát cseréltek „csupán”.

A betelepített felvidéki, alföldi, bukovinai magyar a kiebrudalt német házával együtt annak minden tartozékát, javadalmát megkapta. Aki házat fogott, az kapott telket, földet, szőlőt is azzal.

A birtokviszonyok maradtak tehát. Csak a hagyomány, az fakult.

És persze kopott a paraszti tudás.

Például az alföldi kubikos földről jöttek, akik tehát nem voltak parasztok soha, nehezen szokták a parasztközösség világát. Beszélik, hogy akadt telepes, aki gyúródeszkát kötött a hátára, úgy masírozott a barázdák között, mögötte pedig az asszony marékkal dobálta a háti deszkának a kukoricát — ez volt a vetés.

A telepesek egy része tovább is állt, fölszippantotta őket a szocialista nagyipar.

De bizonyos dolgok még megmaradtak, például a legeltetési bizottság 1951-ig működött.

A kollektivizálás 1949-ben vette kezdetét, a szokásos metódus szerint, jó szóval, rosszal, lehetetlenítéssel, behívással, benntartással, pofonnal.

Öt gazda volt makacs és maradt kinn. Ők egy-két holdat tudtak megőrizni, ahhoz béreltek aztán. Elébb egy, majd két téesz alakult a falu földjein: a Dózsa és a Petőfi, majd ezek egyesültek a nagy Egyetértésben.

A hatvanas évek második felétől és különösebben a hetvenes években mégiscsak mentek a dolgok valahogy. Létbiztonság volt, olcsóság, s nem volt annyi malac, amennyit föl nem vett volna a nagy Szovjetunió. A hetvenes évek végén a falu 1300 lakójának többsége akkor se ment volna panaszra talán, ha lett volna hova menni. A Kádár-kor delelőjén hetente 700-800 disznót vettek át innen.

De a falut már ekkor sem a föld éltette igazán, hanem a háztáji.

A földdel ekkor már senki nem törődött. Az közös volt. Tehát senkié. Nem is adott senki névre, papírra, dokumentre. Senki se hitte, hogy jöhet idő, mikor ez fontos lehet.

A hetvenes évek derekától aztán kezdtek jönni sorban a gondok: a szomszédos — tizenöt kilométerrel odébb lévő, de nagyobb és erősebb — település szövetkezetébe beleolvadt az Egyetértés. Mai szemmel — mondják — lehetett volna ellene tenni, nem volt abszolúte muszáj a dolog, de nemigen volt ellenakarás.

A falu népe ekkorra már megszokta, hogy történnek a dolgok. És az is igaz, hogy egy olyan település, ahonnan nem visz út tovább, ahol nincsen vasút, amelyhez nemigen fűződik magasabb érdek — az ilyent könnyű fojtani.

Így viszont az öngyilkosság választva lett.

Még pár évig pörgött a lendkerék tovább, legföljebb az szúrhatott szemet, hogy az egykori téeszépületek pusztulni kezdtek, a szebb kerítéseket leszedték, házakat bontottak üttre-főre. Pusztult a falu csöndesen.

Azután beütött a rendszerváltás.

Összeomlott a keleti piac, hirtelen nem kellett és nem kell ma sem a kutyának sem a malac. A baj javát persze a szomszéd falubeliek igyekeztek az itteniekre hárítani.

Ekkor a még a falu ősi földjeivel kiválhatott volna a nagy közösből — de a megebédeltetett, megkirándultatott és persze megtévesztett nyugdíjastöbbség nem szavazta meg a kezdeményezést.

Aztán jött a kárpótlás.

Amelynek kára alig túlbecsülhető.

A téesz, az erdészet, az állami gazdaság földjeiből jelölték ki a kárpótlási alapokat. Nemigen kellett a föld senkinek. Csak egynek, kettőnek. A jegyeket néhány nagygazda — mára nagygazdává vált polgár — fölvásárolta szépen. Egy porszívó, egy frizsider lett a százados paraszttelekből. Ami nem kelt el, az szétfolyt tíz év alatt. A téesz eladósodott, és szép lassan eladogatta mindenét, előbb földjeit, aztán gépet, telepet, istállót, sok száz szép állatot. Ravaszkodások, ügyeskedések estek. Én nem értem pontosan, valami vagyonnevesítéssel kapcsolatban esett stikli példának okáért. A másik faluból való főnökség ennek a falunak földjeiből nevesített csak.

A lényegen ez már nem változtat. Pár éve 17 millió forintra taksálták még a falu vagyonát. Ez se sok. De mára ebből nem maradt semmise. Mostanra egy kis részvénytársaságot, vagy micsodát csinált a téeszfőnőkség magamagából. Köztük nincsen e falubéli egy se már. Egy-két volt tagnak fölajánlottak kegyesen 110 forintos órabért. És önerőből megoldandó napi harminc kilométeres utazást. A falu földjei zömmel idegen kézbe kerültek, valami kis földecskéje persze majd mindenkinek van. De megművelni azt nincsen pénz, nincsen gép, nincsen semmi se. És, ami teremne, azt a kicsit nincsen eladni hol s kinek.

A zűrzavarból három-négy nagygazda látszik kiemelkedni. Köztük a legtekintélyesebbnek több mint háromszáz hektárral bír pillanatnyilag — mennyire ez tudható. Övé a volt téeszistálló, a gépállomás. Innen származik egyébként, nagyapja bíró volt a német világban. Ő már agrárdiplomás, egy nagy állami gazdaságban volt középvezető sokáig. Szorgos, derék ember.

Ő lett az úr.

Tucatnyi dolgozót be is jelentett már.

A többi, a volt téesztagok zöme áprilisban kézhez vehette az első munkanélkülit, Aztán fél év múlva végképp nem marad más, csak a napszám.

Bevégeztetett.

Beköszöntött a cselédvilág.