Bőr

Pár nappal ezelőtt e lap harmadik oldalán megjelent egy írás, amelyhez hasonlót én nem olvastam évek óta. Különösen a vályogról, erről a szegények számára kedves anyagról szóló passzus ragadott meg mélyen: A vályogház nem „szól” — írta Nagy N. Péter nem figyelmeztet, hogy baj van, mint a téglaépület a repedéssel. Az egyik percben még áll, a másikban összeomlik. A kettő között nincs semmi, csak az imádság.

Igen, ez nagy igazság, ritka dolog olvashatni újságban ekkorát.

Több részletben falun töltöttem időm egy részét az idén. Nem tartozik senkire, csak a dolgok érthetősége miatt említem, hogy olyas tennivalóm támadt, amely négy fal közti foglalatosságot igényelt — gondoltam, a falu közepén álló házunk, különösen a tél közepén, végén, alkalmasabb lesz magányos ténykedésre, ráadásul a kutyát sem kell levinni, mert itt már eleve lenn van.

Elszigetelem magam a külvilágtól, újságba csak belenézek délután, a tévéből — csakúgy, mint városon — kizárólag a híradót nézem, Pesten az összes lehető mételyez, itt falun hál’ istennek csak az egyes és az RTL fogható.

Falun voltam a nagy hó idején is, szép volt, mindenki szentségelt ugyan, de nem fagyott meg senki sem, a polgármester úr traktorja felvonszolta a nyolc kilométeres, jókora emelkedővel nehezített úton a zsákfaluba a tejet, kenyeret szállító kocsikat és az iskolabuszt is, nem volt szükség semmiben itt, legalábbis nem jobban, mint máskor. És persze mindent ellepett a hó, nemigen lehetett mozogni.

Számomra épp ez volt a jó, ugye, ha akartam volna, se mászkálhattam el, még a kertbe is bajos volt kimenni, de hát minek is mentem volna oda, nem volt a kisházban dolgom semmi se. Ugyanis két házunk van falun. A ház, a nagy, hosszú, háromszobás, konyhás, istállós, kocsiszínes nagyház kovácsmestereké volt három nemzedéken át, így a kertben áll vele szemben egy kovácsműhely.

A kisház hátsó, hosszanti fala a kerítés folytatása egyben, de nem szomszéd kertre, hanem egy két utcát összekötő hosszú közre néz, amelyen meglehetős nagy a forgalom, tekintve, hogy az elején a szomszéd — a köz túloldalán lévő — egykori parasztház oldalában vágott ajtó kicsi, de nagy forgalmú boltba nyílik. Tulajdonképpen jókora épület a kovácsműhely is, van vagy negyven négyzetméteres „nagyszoba” benne, utána fedett teraszszerűség és újabb kisebb helyiségek hozzátapasztva, kamra, egykor fürdőként szolgáló kisszoba, most ifjaknak berendezett „szeparé”, és fáskamra végül.

A kovácsműhely is igen elhanyagoltan került ránk, kovács már nem működött benne az ötvenes évek óta, vaskos, de rozzanó vályogfalait vastag koszréteg borította, amit többheti munkával kellett drótkefével levakarni és — vályogházról lévén szó — kézzel újrasarazni, majd meszelni, a padlatot is betonozni, számos beázás nyomát tüntetni, ablakokat üvegezni, tokokat reparálni, festeni, és azután is az egészet piszkálni, igazgatni, renoválni folyton.

És értelme persze az egésznek alig van.

Az ifjúságnak van berendezve, de fűtés benne nem lévén, csak nyári hétvégeken lakott, akkor is ritkán, csak ha van gyerek és a nagyházban sokan hálnak épp. Mostanság a kovácsműhely bútorraktárul szolgál, mindenféle költözködések, ide odamozgások hordaléka rakódott le benne, ágyak, polcok, miegymások, legutoljára pár száz könyv is került bele, vagy tán ezer is.

Most a kisháznak ezen, a tároláson túl nem volt más funkciója, mint hogy nézzem. Mert hercig a ház, szép arányú, múltat idéző, téglával kirakott ablakszegélyei kékre vannak meszelve, jó volt nézni.

Reggel fölkeltem hét körül, kimentem a konyhába, gyorsan raktam a megvakart parázsra, benyomtam a tévét, láttam, hogy megint árad a belvíz, aztán kimentem a gangra, balra néztem előbb, az utca felé, hogy lássam, mi van, majd középre a boltajtó felé, hogy azt is lássam, ott mi van, aztán végiglegeltettem tekintetemet a hóval borított kerten, fákon, bokrokon, fakerítésen, majd megpihentettem végül jobbra a kisházon, és megnyugodtam mindig olyankor, oly szép az a ház, persze mindig eszembe jutott, hogy valamit kell vele csinálni majd tavasszal, láthatóan nedves a fala, a kerti csap vize jó pár nyáron át alácsurdogált, hibádzik az ereszcsatornája is, ráadásul ez a rengeteg hó sem hiányzott, látszott is, ahogy kúszik föl a falain a nedv, repedéseket is fölfedezhetett az éber tekintet imitt-amott, aztán ebben maradva magammal, bevittem aprófát, begyújtottam, elkészültem és a melegedőszobában asztalhoz, masinához ültem. Így ment ez lenn tartózkodásom sokadik napjáig.

Március 8-ról 9-re virradó éjjel rosszul aludtam, egyedül voltam a hatalmas házban, no meg a kutya. Tudni kell, hogy a falusi éj nagyon más, mint a városi, olyan csönd van, hogy az most is meghökkent, ha belehallgatok, hogy az a csönd mekkora, annyi év, annyi falusi éj után is, szinte bele bírok süketülni a falusi csöndbe, amit a néha végigseprő kutyaugatás nem tör meg, sőt csak még inkább csönddé tesz. A sötét is sötétebb, az éj is éjebb falun. Rosszul aludtam tehát azon az éjjelen, föl-föl riadtam, ki-ki- vert a víz is.

Aztán úgy két óra körül teljesen fölébredtem, valami furcsa zajra, és arra, hogy a konyhában rémesen ugat a kutya. A zaj félálomban ért, de most is benne van a fülemben, semmihez sem volt fogható, végül, miközben tápászkodtam az ágyból kifelé, abban maradtam magamban, hogy egy autó kereke pöröghetett ki hosszasan és nagyon talán, rögtön el is döntöttem, hogy én ugyan ki nem megyek, ilyenkor ugyanis autó erre jó járatban nem lehet, a boltokat minden évben menetrend szerint feltörő bandák szoktak ilyenkor legfeljebb mozogni, úgy beszélik, nemcsak géppisztollyal, csöndes íjpuskával is dolgoznak, nem mondom, hogy féltem, mert röstellem mondani, mindenesetre ki nem mentem, kukkoltam az ablakokon kifelé, de mit se láttam, csönd volt, elhallgatott a kutya is, visszadőltem, és immár meglehetősen jó ízűn aludtam reggel hét óráig.

Akkor kezdtem a szokott ténykedést, kicsoszogást, parázsvakarást, rárakást, tévékapcsolást, árvíz- és belvízkonstatálást, kávéföltevést.

Aztán, ahogy szoktam, kimentem a gangra.

Néztem balra, láttam, hogy mozognak a népek, néztem középre, láttam, hogy szép a forgalma a boltnak, néztem jobbra, és láttam, hogy össze van dűlve a kovácsműhely.

Össze van dűlve, de nagyon.

Mint egy hatalmas, térdre rogyott állat, olyan volt a ház.

Fele megmaradt, első fele viszont lerogyott, az oromfal helyén csak egy lyuk maradt, a fal, rogyó tető a két fémkeretes ablakot harmonikaként gyűrte össze, a ferdén lelógó mestergerendát egy üveges Lingel könyvespolc tartotta, bútorromok, törmelék és porral, sárral lepett könyvek hevertek mindenfelé.

A fal egy része kidőlt a közre, a maradék is fenyegetőn készülődött lefelé, a polgármester már intézkedett, éppen jöttek serény közhasznú polgárok lécekkel, zsinórokkal, rongyokkal megakadályozni a járást.

Álltam a gangon, néztem a romot, és első gondolatom — mi tagadás — az volt, hogy lőttek a szobai ténykedésnek. De a második az volt, hogy ez rémesen összedűlt. Soha nem hittem volna, hogy valami ennyire össze bír dőlni. És akkor elszégyelltem magam.

Hisz ez mégiscsak egy afféle víkend-háznak a víkendháza volt, abszolúte luxusépület, milyen érzés lehet az, ha valakinek az egyetlen házával történik ugyanez, ha valakinek az élet során összekuporgatott, kapargatott óvó otthona omlik össze. Hisz még nekem is milyen fájó ez a kovácsműhely, pedig itt a nagyház, van városban is szép lakom, no meg van munkahelyem is egyelőre, van dolgom, nem élek magam, nem szenvedek ínséget semmiben — és hogy fáj látnom a romot.

Napok, hetek óta mást se hallok, látok, mint lemosott, összedűlt házakat. Lám, mit tesz a bőr. Ha az ember a bajt a bőrén érzi. Amikor mi ázunk bőrig, amikor a mi bőrünkre megy a játék, amikor nem kell már a másik bőrébe bújnunk.

Nagy dolog a bőr.

És ott reggel a gangon arra gondoltam, hogy a politikusokat, képviselőket, tótumfaktumokat, hatalomból szájalókat így kéne kondicionálni valahogy; ha árvíz van, akkor azonnal el kell árasztani valamennyiük házát. Ha tűzvész pusztít, akkor föl kell gyújtani legott.

Aztán persze nem spekulálhattam tovább.

Biciklire kaptam, fölrohantam barátaimért, és egy óra múlva tucatnyi segítő kéz bontotta a romot, szedte a cserepet, mentette a menthetőt, én pedig kezdtem a könyveket összeszedegetni a törmelék alól.

Az első kötet, amit kivakartam a porból, egy francia nyelvű Ciceró volt, amely 1927-ben jelentettek meg a Garnier testvérek (6. rue des Saints-Peres), és amely a belső lapra rótt gyüngybetűk tanúsága szerint családi kézre 1942-ben került, Algírban.