Népszabadság, 1999. március 17.
BÄCHER IVÁN
Találkoztam néhány meglepődött, rökönyödött, sőt pár fölháborodott emberrel tegnap és ma is az obligát díjosztások után.
Nem vagyok már mai gyerek, tudom, hogy minden díjosztás problematikus, minden efféle hivatalos aktust átsző és azonnal be is piszkít a politika, minden díjosztásnak velejárója a bántódás, sértődés, még aki kap valamit, legtöbbször az sem elégedett, hisz csak fáj neki, hogy nem kapott egy csillaggal, koszorúval, babérral többet, nem kapott már tavalyelőtt, és főleg, hogy ixypszilon is kapott, ráadásul babérosabbat.
Különben sem vagyok tisztában a színészek aktuális rangsorával, nem tudom, ki énekel jobban a másiknál, a képzőművészethez végképp nem konyítok, általában: kevés dolgot tudok már ezen a világon, és tartok tőle, sokat már nem is fogok megtudni, ráadásul túl sokat nem is akarok már.
De egy dolgot tudok.
Hogy hol a zongora helye.
Nem érdem ez, egyszerűen csak adottság.
Zongora mellé tettek le a mózeskosárban, amikor hazahoztak a Bakáts téri szülészetről, és ha megadatik otthon, gyorsan elhagyni majd ezt az árnyékvilágot, akkor zongora mellől lódítanak majd át a szürke köpönyeges szakemberek a tepsibe, zongorásnak születtem, zongorás vagyok, s zongorás is maradok most már.
Mondom, hogy nem érdem ez, így alakult, a zongorához is értek valamit, de a zongora helyéről mindent tudok: tudom, hogy hol a zongora helye a pódiumon, hol a helye, ha szólóest adatik, hol, ha szonátázás esete forog fenn, hova kell tenni a zongorát, ha trió, zongoranégyes avagy kvintett gyürkőzik neki, és hova kell betolni a gyönyörű, fekete hangszert, ha orkeszterrel kísért koncertre kerül sor.
Ez utóbbi esetben például — úgy két évszázada — a zongora helye a pódium közepén van, a zenekar, sőt a karmester előtt. Ezt mindenki tudja, aki egyszer, egyetlenegyszer járt már olyan hangversenyen, ahol zongoraverseny is szerepelt műsoron.
Ezért is láttam döbbenten, hogy a tegnapelőtti nemzeti ünnep estéjén, az Operaházban, a miniszterelnök úr beszéde, díjosztása, majd Liszt Ferenc A-dúr zongoraversenyének bekonferálása után nem toppantak színre a szokott — régebben meglehetősen toprongyos, mostanság már elegánsabb, de a zongoratologatás, -nyitogatás szakmáját mindig tökéletesen ismerő — urak, hogy a zongorát ebben az esetben is a helyére tegyék.
A pódiumon csak miniszterelnök volt látható, zongora nem.
Az A-dúr koncert nehéz, virtuóz darab, kormányfőn még a nagyon tehetséges Koczor Péter sem tudná interpretálni. Ahhoz még neki is zongora kell. Azt viszont nem láttam sehol. A mű viszont kezdetét vette, és döbbenten kellett konstatálnom, hogy a zongoraszóló első felbontott dúr akkordjai a zenekar kellős közepéből csendülnek föl.
Merthogy ott volt a zongora. A zenekar kellős közepén
Most ne beszéljünk hangzásról, akusztikáról, de a publikum nagy része a művet interpretáló szólistát egyáltalán nem láthatta.
Nem tudom — bár sajnos sejtem —, hogy az idei március tizenötödikén az Operaházba meghívott hivatalosok és mozgalmi népek mit ünnepeltek, de hogy kultúrát nem, az bizonyos.
Sok ünnepi műsort megéltem életemben, iskolait, üzemit, pártállamit, népnemzetit, liberálist és szocialistát, és ezek közül nem egy olyat is, amelynek fényét zongoraversennyel igyekeztek emelni. De olyan politikai erőt még elképzelni sem tudtam eddig, amely meg merészelte volna változtatni a zongora százados helyét. Amely fittyet hány szokásra, kultúrára, zenére. Amely így megaláz hangszert, művészt és művet egyaránt.
Megaláz? Dehogy aláz meg!
Ezekhez a dolgokhoz azért e fess fiatalok, a hatalom újsütetű birtokosai föl nem érhetnek.
A hatalomban — istennek hála, mostanság és errefelé — természetes dolog a helycsere.
De a zongora marad a helyén.
Bächer Iván