Kuráttötök

Gold Jenő 1968. augusztus 20-án harsány kiáltásra ébredt: „Na végre, elkenjük kicsit a tótok pofáját! A jó édes anyjukat! Ideje volt már!”

Bözsi néni kiáltott fel örömmel az udvarról Jenő apjának, Mihálynak.

Goldék akkor már nyolc éve laktak a Telepen, amely csodálatos hely volt, gyereknek való igazi hely, emberi, baráti, kertes, gyerekes, Bözsi nénis.

Bözsi néni, Szurovszki Gyuláné Goldék szomszédja volt. Az egykori orvosi ház hét-nyolc szobájából két lakást választottak le akkorra már, az egyikben laktak Goldék, a másikban Szurovszkiék. Náluk szinten két gyerek volt, a Goldékéihez hasonkorúak, a szülők hamar összebarátkoztak, a kertek közt nem is volt kerítés, közösen építettek garázst is, Szurovszki Ernő és Gold Mihály együtt sétáltak ki délutánonként a kocsmába, barátságukat erősítette a politikai hovatartozás tekintetében való teljes egyezés is.

Azon a reggelen Bözsi néni kiáltására Gold Mihály így szólt le: „Ne kiabálj, Bözsi! Nem kell pofázni, érted, nem kell pofázni!”

Tizenegy éves volt akkor Gold Jenő. Mikor lemászott az apja eszkábálta emeletes ágyból, és kiment a konyhába, a kis reggelizőasztalnál ült anyja és apja, akinek arca hamuszürke volt, és aki mondta éppen: „Meg nem szólalsz, érted! Egy szót se szólhatsz, megértetted! Akárki akármit mond odabenn, te hallgatsz!” „De…” „Semmi de! Érted! Kuss van! Egyet-len-egy-szót se! Ha csak nem akarsz halállistára kerülni megint!”

Ez a reggel mélyen megmaradt Gold Jenőben: tótok, akik megérdemelték, a pofa, amit be kell fogni és a halállista, amiről nem tudta, hogy micsoda, csak azt érezte, hogy valami nagyon félelmetes dolog.

Furcsa nap volt az. Furcsa nap és furcsa év. Ez idő tájt kezdődött el valami Gold Jenő életében, ami aztán eltartott elég sokáig. Ez időtől kezdett újságot olvasni, és kezdte érezni azt, hogy ő benne van valamiben, hogy ő valami különleges, különös világban, országban és családban él, ahol titkok vannak, veszélyek és ügyek, nagy és nemes ügyek.

Ősztől járt Jenő iskolába tovább. A hatodik általánost kezdte. A Telepen laktak még, de iskolába már nem oda járt, ott csak az első négy évet végezte, aztán, mint afféle értelmiségi gyereket, ötödikre beíratták szülei egy tizenkét évfolyamos patinás belvárosi tanintézetbe. Tanulmányi eredményei azonnal másfél jeggyel zuhantak, az addig kitűnő tanulóból megvetett közepes lett.

Amúgy is nehezen szokta a várost Gold Jenő. Rossz tanulónak számított, osztálytársaitól félt, egyedül volt egészen. Elveszett falusi gyerekként tévelygett a belvárosban sokáig.

Az utazás a teleptől az iskoláig eltartott egy-egy órát, bármelyik utat is választotta az ember. Lehetett menni 54-es busszal, lehetett átsétálni a 39-eshez, de Gold Jenő leginkább a szintén a főtérről induló 99-es buszra szállt, melyről a Harminckettesek terén lehetett átnyergelni a trolira.

Gold Jenő hatodikban már egyedül járt be és ki. Pontosabban hazafelé már csak a második félutat tette meg egyedül. Az első otthontalansága után hatodiktól kezdett a városban s az iskolában megszokni. Biztonságérzetét növelte, hogy végre barátra lelt, Szervác Petire, aki hamisítatlan józsefvárosi volt, a Práter utcában lakott, apja bokszedző volt, ő pedig egy normális, nyílt, mozgékony, értelmes, vidám gyerek. Együtt jártak a varázslatos Rab tanár úr rajzszakkörére, és mindennap együtt troliztak a 74-essel a Harminckettesek teréig. Csepelen gyártott, rövid, kerekített kocsik jártak a Curia utcától az Orczy térig.

Szervác és Gold útközben remekül múlatták az időt.

Az iskola hatalmas kapuján kilépve mentek végig az utcán, ami meglehetősen középkorias volt akkor még, teli furcsa boltokkal, emberekkel. „Várj, veszek egy füzetet a Ballánál.” „Allabnál” intette Szervácot Jenő azonnal. „Allabnál, persze”, s beszaladt Szervác Ballához, a sarki trafikoshoz. Majd ahhoz az üzletlakáshoz értek, amelyben egy félnótás öregasszony lakott egy tucatnyi vizslával, amelyek a kirakatban időztek, ha éppen nem a szomszédos és csakis erre a célra szolgáló középkori eredetű sikátorban — Gold-Szervác nyelven ynávrávisz zökben — végezték dolgukat éppen. „Alzsiv” mondták itt. „Atyuk”. Aztán egy bolond festőnek műterme jött, amelynek kirakatában Nagy Magyarország-térképek és rémes festmények tarkállottak. „Sók Sátuh Lyegreg.” Majd jött az egykori Central Kávéház helyén — mit sem tudtak persze erről ők — az Imetegye Bulk. Aztán átkeltek az Irányi utcán és kicsinyt balra térve át a hatalmas átjáróházon a Curia utca felé. Odabenn az udvaron, ahol akkor még nem voltak boltok, nem volt akkor ott semmise, csak kosz és sötét és egy táblácska az első udvar falán, jó emelet magasságban, amit így olvastak ők: „Kuráttötök.” A Curia utcában fölszálltak a trolira.

Mikor a Harminckettesek terénél leszálltak, és átkeltek a Körúton, mindig bementek a sarki bisztróba, és a pultra kikészített pohár vizek közül megittak kettőt. Soha nem hagyták ki a vízivást. Gold Jenő sem azelőtt, sem azóta nem mert volna csak egy pohár vizet meginni valami nyilvános helyen. A téren lassan mentek meg-megállva, különösen a szódás kirakata előtt szerettek időzni, abban ugyanis két úgynevezett szomjas kacsa vagy sajmosz acsak libikókázott feszt. A kézigránátot hajító szobor mögött aztán elváltak útjaik. Gold fölszállt a 99-esre, Szervác meg sétált a Kisfaludy utcán a Práter utca felé. Útközben és máskor, odabenn az iskolában is, gyakran használták az ő külön nyelvüket. A sóksátuh például azt jelentette: amatőr, kókler, a kuráttötök pedig akkor hangzott el, ha valamit ócskának, kopottnak vagy akkor általuk nem használt és nem is igen ismert szóval: tréflinek találtatott. Rajz-szakkőrösök voltak, Rab tanár úr hordozta kiállításokra őket, szigorú ítészekként gyakran használták mindkét kifejezést.

Az év végére megszokott Gold Jenő, föl is élénkült, olyannyira, hogy osztályfőnöke többször is kilátásba helyezte az iskolából való eltanácsolását. A hetedik is meglehetős biztonságban telt el, és nyolcadikra már egészen elpestiesedett Gold Jenő. S közben mindvégig legjobb barátja Szervác Peti maradt, mindketten ügyesen rajzoltak, mindketten rajongtak rajztanárukért, aki párszor kettejüket elvitte kirándulni is, Szentendrére például, ahol fölkerestek egy kedves öreg bácsit, aki jóval később Barcsay Jenőnek bizonyult. S Gold minden tanítási napon együtt sétált és trolizott és megfordítva beszélt Szerváccal, Szervácé volt az első telefonszám, amit fejből tudott Jenő, igaz, nem volt bonyolult: 333-037.

Mindeközben otthon Gold Jenő sokat olvasott, hallgatott, spekulált.

Nyolcadikos volt, amikor apja ünnepélyes és eléggé komoly arccal négy könyvet nyomott a kezébe. Az egyik Mao Ce-tung brosúrája volt, amely Ellentmondásokról címet viselte, a másik Engels Anti Dühringje, a harmadik egy furcsa szószedet: Idegen szavak marxista magyarázatokkal, a negyedik pedig a SZK(b)P rövid története, benne a 111. oldalon külön beceruzázva az alapvető passzus, miszerint „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek egymással, melyek anyagi termelőerőik bizonyos meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, melyen egy jogi és politikai felépítmény áll, s amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg.”

Gold Jenő le volt nyűgözve.

Tanult Gold Jenő, olvasott, hallgatott és mindinkább elhatalmasodott benne az az érzés, ami legelőször azon a furcsa augusztus 20-i reggelen legyintette meg, hogy ő valahová tartozik, és ez a hovatartozás erősebb mindennél, barátságnál, szeretetnél, minden egyébnél. Kezdte figyelni, hogy társai közül kiben lehet meg, és kiben nem lelhető föl ez az érzés. Lassan ennek megfelelően rendeződtek át kapcsolatai. Új barátai lettek, de azért Szerváccal ment legtöbbször haza, már nem mindig, de azért legtöbbször.

Nyolcadik év vége felé történt, hogy Szenes tanár úr az egyik nyelvtanórán érdekes házi feladatot adott fel: ki-kinek a legjobb barátját kellett a Kommunista Ifjúsági Szövetség soraiba ajánlania. Afféle stílusgyakorlat volt ez, kellett írniuk már önéletrajzot, munkahelyi ajánlást és effélét.

Másnap Gold Jenő, reggel, az első óra előtt megmutatta elkészült dolgozatát padtársának. A negyedik óra volt a nyelvtan, addigra az egész osztály elolvasta aztán. Szervác is. A dolgozat így indult:

Alulírott nem javaslom Szervác Péternek a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe való fölvételét. Nem javaslom, mégpedig azért nem, mert Szervác Péter egy szovjetellenes, reakciós fráter. Ezt bizonyítja, egyebek között, hogy a múlt hó végén, a klubdélutánon Szervác letépte a falon lévő Lenin-plakátot, mondván, hogy az oda nem illő. Szervác ezen túlmenőleg is többször reakciós kijelentéseket tett, gúnyos megjegyzésekkel illette a Szovjetuniót és a fennálló rendszert…

Mikor Szervác végzett az olvasással, fölállt padjából — az ablak mellett, hátul ült és előrement az éppen középtájt ülő Gold Jenőhöz. Letette a füzetet a padra. Gold felnézett, és széttárta kicsit kezét, mintha azt mondaná: ez van, nem tehetek róla. Muszáj voltam, mert ez a meggyőződésem.

Szervác elmosolyodott, bólintott, és ő mondott is valamit. Ennyit: „Kuráttötök”.

Azzal visszament, hátra a helyére.

Szenes tanár úr — bár többen indítványozták — nem olvastatta fel Gold dolgozatát az órán. Nem is esett szó róla soha.

Az eset után pár napig elkerülték egymást hazafelé, majd Goldék elköltöztek a telepről, nem kellett trolival utazni, hanem 7-es busszal aztán, igaz, annak a megállójához is át kellett menni a nagy átjáróházon, de már egyedül ment ott Gold Jenő, és négy éven át mindennap furcsa érzés töltötte el, amikor elhaladt a táblácska alatt, és később, egyetemi éveiben is át-átment a sötét házon, mikor a bölcsészkar épületéből igyekezett a Pilzeni söröző felé és vissza, de akkor már nem volt ott a tábla, de azért a helyét mindig megnézte, és megnézi azóta is, ha arra jár, pedig már meg is szűnt az átjáróház, már rács zárja ezt az udvart is, de belátni a rácson, és ha arra jár Gold, mindig beles, és fölnéz a falra, a falnak arra a pontjára, ahol a tábla volt, amelynek föliratát az egész városban csak két ember tudta elolvasni helyesen.