Bártörténet

Egyszer, úgy jó nyolc éve már, kellett nekem egy mamusz.

Kis falucskában időztem éppen, elmentem hát egy közelebbi nagyobba, keresni egy boltot, ahol kapni effélét. Leltem is egy lerobbant, ócska sarokházban egy hatalmas, sötét, olajjal fölkent hajópadlózatú üzlethelyiséget, amelynek közepén jókora vaskályha állt, és jószerivel nem is lehetett mást kapni, mint otthonkát és mamuszt. Vettem tehát mamuszt, éppen olyant, amilyen a bolt volt — azzal a különbséggel, hogy a mamusz ma is szolgál, az üzlet viszont vásárlásomat követő pár héttel bezárt.

Nemsokára megint csak arra vitt utam.

Lepetten láttam, hogy a sarokház teljesen rendbe hozva áll, és mivel homlokzatán hatalmas neonfelirat tudatta, hogy benne vendéglátó-ipari egység nyílt, ráadásul éjjel-nappal nyitva tartó, természetesen betértem.

Odabenn lepődtem csak meg igazán.

A sötét bolthelyiség helyén márványpadozattal, gipszstukkókkal, hatalmas tükrökkel, drága fémbútorokkal, milliós tévévetítővel, tízméteres díszes bárpulttal, többféle csapolt, félszáz-féle üveges sörrel, pizzasütővel, csinos, fiatal kiszolgáló személyzettel fölszerelt intézmény nyílt.

Az árfekvés minden képzeletet alul-, a vizesblokk fölszereltsége és tisztasága pedig felülmúlt.

Később is megfordultam itt szívesen, mert jóleső dolog civilizált helyen is időzni néha. Az évek során persze — szomszédos faluról lévén szó — sok mindenfélét hallottam a helyről, amikor egyszer elfeledkezve magamról, egy pesti társaságban, nyilván vidéki jártasságomat fitogtatva, fecsegtem a helyről, a mellettem ülő úr megszólalt csendesen: az az apám háza volt.

Egy kocsma históriája lassan kikerekedett előttem.

A hely tulajdonosa momentán börtönben ül.

Nem tisztem nekem ez ügyben állást foglalni, a mai joggyakorlatot látva, ez nyilván nem szükségszerűen jelenti azt, hogy bűnt is követett el, mindenesetre elítélték, úgy beszélik, valami olajügyekbe keveredett bele.

A családtagok, a fölcseperedett fiak vitték és viszik tovább a boltot, amelyben maga az elítélt is megjelenik néhanap, ami szintén rendben van, végül is ha valaki botlott vagy belerángatták valamibe, vagy belekeveredett csak valamibe, annak még nem kell, sőt nem is szabad elszakadnia a polgári élettől, általában: a hely polgári hely, érződik rajta, belőle, körötte a pénz, a vállalkozás, az akarás, beszélik is, hogy a tulajnak kiterjedt földbirtokai és mindenféle egyéb érdekeltségei vannak, nagyon helyesen, egy polgár az igyekszik, azért polgár.

A mostani polgárok háza polgárház volt régen is.

Akinek van szeme hozzá, láthatja is rajta rögtön, ott áll, ahol az út derékszögbe fordul. Mindkét irányból a jellegzetes, a ház sarkát levágó boltajtóba fut a vándor. Aki azt gondolja, hogy biztosan egy zsidó szatócsnak volt esze ilyen jó helyre építeni boltot, az jól gondolja.

Mint a legtöbb, sőt szinte valamennyi magyarországi településen, itt is éltek zsidók, nem is kevesen, csaknem száz család, vagy hétszáz lélek — emléküket ma már csak a főút melletti dombra fölfutó szép temető őrzi. Köztük az egyik család bírta e boltot.

Nem volt ez valami különös család, olyan volt, amilyen zsidó család ezrével és ezrével élt a huszadik század derekáig erre, szép nagy család volt, mint a legtöbb, összetartó, a vallási parancsokat, nem rigorózusan, de azért betartó, kicsiny földön gazdálkodó, de főként persze a házban lévő jókora boltból élő, nem szegény, de nem is dúsgazdag család, amelynek tagjait — amikor annak jött el az ideje — éppúgy, mint a többi magyar és európai zsidó családnak tagjait, megbélyegezték, javaitól megfosztották, munkaszolgálatba, gettóba, táborba terelték és jobbadán megölték.

Ez a család azonban két dologban mégiscsak különbözött a legtöbb magyar zsidó családtól.

Az egyik az volt, hogy több tagja is túlélte a borzalmakat: az akkor huszonöt éves családfő visszatért a munkaszolgálatból, felesége és anyósa pedig a legnevezetesebb és legszörnyűbb lengyelországi táborból.

Visszatértek, de szülőfalujukban három okból sem kívántak élni tovább: egyrészt házukba derék falubeliek telepedtek bele, másrészt nem volt ki a minye, a sok százból nem tért tíz férfi vissza, harmadrészt pedig nem volt kedvük nézni azon falubéli polgártársaik magabiztos arcát, akik annak idején bocskaiban vonultak ki az állomásra és vigyorogva, gúnyolódva nézték, sőt tevőlegesen asszisztálták végig, ahogy szomszédaikat kirabolják és vagonba teszik — ez akkor is rossz emlék, ha az emlékező tudja, a falu lakosainak többsége nem viselkedett így.

Budapestre hurcolkodtak a megmaradtak hát, új életet kezdtek, munkásat, nehezet, de lett két szép gyerekük, tanultak azok is, fölcseperedtek, házasodtak, gyereket szültek ők is — mert mindennek dacára ilyes dolgok is történtek az elmúlt ötven évben itt.

A hetvenes évek végén aztán, amikor kezdték fejüket felütni a jogállamiság kezdeményei, történt valami, az a bizonyos másik dolog, amiben ez a család különbözik a legtöbb magyar zsidó családtól. Kiderült egy hanyagság. Az össznépi lopás idején, a nagy nekibuzdulásban elfelejtették átírni ugyanis a házat. A tanácsnak muszáj volt hirdetést föladni a megyei lapban és az akkori központi napilapban. Az elüldözött zsidó fia pedig újságolvasó volt. Inkább csak kíváncsiságból, mint más okból leautózott ősei falujába. Túlzás lenne azt állítani, hogy itt a tanácsházán kitörő örömmel fogadták. De fogadták. El is sétált az egyik előadó vele a házhoz, amelyben állami üzlet, egy ruházati bolt működött, teli otthonkával és mamusszal, a hátsó traktusban pedig egy kis lakást alakított ki a tanács, s szolgálati lakásként bérbe adta azt. Az előadónő szabadkozott az épület meglehetősen rossz állaga miatt, de hát nincs pénz, semmire sincsen pénz, tárta szét a karját és ugyanezt mondta ugyanilyen mozdulat kíséretében akkor is, amikor a falu határán lévő zsidó temetőhöz értek, ahol az embermagasságú, elvadult bokrok között a vendég megkereste ősei sírját.

Végül megállapodtak valami kis jelképes bérleti díjban, és a pesti úr visszautazott Pestre, volt gondja ekkor elég, felelős beosztásba került, minisztériumba, egészségügyibe egyébként.

Pár év telt el ismét, mikor — már a rendszerváltás hajnalán — a nagyközség tanácsa hirtelen vegzálni kezdte elüldözött polgárainak fiát, mindenféle leveleket küldött, hogy miért — nem sepri a járdát a háza előtt, miért nem hány havat, büntetésekkel fenyegetőzött — mint kiderült, a tanács meg akarta venni a házat nagyon.

Az úr megunta ezt, és el is adta a házat, amely pár hónap múltával magánkézbe, a később egy időre szabadságát vesztő úr kezébe jutott, aki a már említett módon rendbe hozta azt.

De a történet még nem ért véget.

A nagyközségnek ugyanis volt egy kis kórháza, amelyet a szociálliberálisnak nevezett kormányzat be akart csukni — bizonyos vagyok benne, hogy helytelenül.

Nagy nekibuzdulás támadt a kórházat mentendő, és e nekibuzdulásban valakinek eszébe jutott, hogy az egészségügyi minisztériumban dolgozik nekik egy földijük.

Addigra már rendbehozták a zsidó temetőt — azóta is szépen gondozzák egyébként — s a temető újraavatására meghívták egyebek között az egykori boltos leszármazottját, aki eleget tett a meghívásnak, s akinek a segítségét is kérték mellesleg, aminthogy később a letartóztatott presszótulajdonos családja is írt neki levelet, hátha közben tud járni, még képet is küldtek, milyen szépen vigyáznak a házra.

Hogy végül is ki mit intézett, az pontosan persze nem tudható: ami biztos, hogy a kórház megmaradt, sőt beszélik, még bővíteni is fogják, működik a presszó is, remélhetőleg tulajdonosa is hamarosan szabadul.

Magam néha beülök, élvezem az eleganciát, nézem a tüsténkedő családtagokat, a célratörő fiakat, a be-betérő rokonokat, ismerősöket, üzletfeleket, megannyi vállalkozót, tulajdonost, az olyan-amilyen-lehet, de színes, fiatal és izmosodó polgárvilágot.

Polgárház volt a ház, polgárház lett megint.