Utcaképek

1. A vizslás

Bóklászunk a pesti parton, megnyugszunk kicsinyt, nézzük a jégtáblákat, a madarakat, a várost, amelynek zaját elnyelte a hó. Nemigen jár erre más, egy kolléga közelít szembe csak, egy vizslás, láttam már őket jó néhányszor, mikor összeérünk, köszöntjük egymást, meg is állunk, amíg a két kutya szaglász.

— Szép ez a vizsla — mondom.

— Szép — mondja a kolléga.

— Fiatalnak látszik.

— Mert fiatal.

— Mennyi idős?

— Kétéves.

— Rengeteget kell rohangásznia az ilyennek.

— Rengeteget, hogy a fene egye meg!

— Nem városba való a vizsla.

— Semmilyen kutya nem oda való.

— De a vizsla különösen nem.

— Nem, a jó édesanyját! A gyerek erőszakolta ki, hogy vegyük meg. Amíg kicsi volt, persze imádták, nem is lehetett ellenállni, olyan ráncos volt az arca, mint egy kucsmagomba, olyan füle volt, hogy rálépett, meg kellett zabálni, akkor még a szobában végezte el a dolgát, nem volt vele gond, fölmostam, de aztán megnőtt, és persze senki nem hozza le, rám maradt egészen a dög, hozhatom le, mint valami hülye.

— Hát igen. De ez a naponta háromszori séta még jót is tehet az embernek…

— Háromszori?! Maga megőrült?

— Miért, hányszor kell lehozni?

— Legalább tízszer naponta, de van úgy, hogy többször.

— Tízszer?

— Tízszer, a jó édesanyját.

Elmélázom. Hallgatunk mindketten. Aztán csak kiszakad belőlem a kérdés:

— Hát akkor nem is nagyon érdemes magának fölmennie…

— Hát ez az, uram — fakad ki az úrból. — Hát ez az!

2. Keverék

Visszafelé már nem kell sietni, szépen lassan mehetünk, elvégeztük azt, amit elvégezni tervbe vettünk, nyugodtan bandukolhatunk, örülve a napsütésnek, az előttünk álló napnak vagy valami más egyébnek.

Baktatunk a latyakos járdán, ahol persze csak egy ember fér el, két ember egymás mellett sétálni nem bír Budapesten, ebben a városban nem lehet az utcán sétálva diskurálni többé, libasorba állították a gyalogosokat a járdára is föltolakodott autók.

A szembejövő sétálók — pardon: gyalogosok, sétáló pesti ember nincs már — többsége félreáll, meglátván a kutyát, de ha idősebb úr vagy pláne hölgy közelít, félrelököm az ebet.

Azon a reggelen, úgy félúton, egy gyerekkocsit toló fiatal hölgy közeledett szembe.

Az egyik autóorr mögé jobbról behúzódott a kocsival.

Én is beléptem balról a kutyával, aki persze nem értette, mi van, lepődve nézett vissza föl.

— Udvariaskodunk, kutya — magyaráztam meg neki.

Álltunk.

— Tessék csak jönni — mondtam.

— Jöjjenek csak — mondta a hölgy mosolyogva.

— Mi már nem sietünk.

— Mi sem.

Ekkor egyszerre léptünk persze ki, rám nevetett, én is próbáltam vigyorogni.

Végül eloldalaztunk szorosan egymás mellett, de épp hogy elhagytuk egymást, a nő vagy inkább lány megállt és visszafordult:

— De szép kutya.

— Bizony szép.

Megálltunk mi is, csak nem hagyunk egy dicséretet heverni az utcán.

— Milyen fajta?

— Keverék — mondtam a valót.

— Hát akkor azért szép. Azok a legszebbek.

— És legokosabbak — komplettíroztam a régi bölcsességet.

— Persze.

Belepillantottam a babakocsiba. Gondoltam, a kedvességet viszonozni illik:

— Szép a gyerek is.

— Szép.

Persze ekkorra már észbe kaptam, de már késő volt, a kérdés magától adódott, nem is kellett megszólalni, a lány rám nevetett, és bólogatva mondta.

Ez is.

3. Pedagógia

A sarkon kisebb tömörülésre leszek figyelmes.

Élénkülök — gondolom, esemény van. Szeretem az eseményeket.

Odaérve látom, valóban, ha nem is nagy az esemény, de egy pár percet megéri nézni: a láthatóan összeszokott rendőr—tréleres páros éppen felcsörlőz a sarokról egy hatalmas Audit, amely úgy állt meg, hogy húszméteres kerülőre kényszeríti az úttesten átkelni szándékozó gyalogosokat.

Többen is figyelemmel kísérjük az eseményt, boltosok, járókelők. Mellettem egy magam korabeli papa ácsorog tizenöt éves forma lányával.

— Megérdemli a bunkó — örvendezik az apuka.

— Meg — helyesel a lány.

— Mind ilyen!

— Ki az a mind és milyen?

— Mind, aki gazdag. Mind bunkó.

— Ez azért nem igaz.

— De igaz.

Közben a szakpáros pillanatok alatt föllógatta az autót, és már el is szelelt vele. Legtöbben még állunk, nem akarunk lemaradni az élményről, amelyet a megérkező kocsitulajdonos arcának látványa nyújt majd. Hallgatom hát titkon a diskurzust tovább.

— Hülye vagy, apa, hülye vagy megint — mondja a gyerek. — Vannak rendes, szerény, becsületes gazdagok is.

Vannak. Hogyne, vannak — bólint a papa. — Vannak. Angliában, Hollandiában, Franciaországban, ott lehet, hogy vannak. Ott se sokan. De lehet, hogy van néhány. De itt egy sincs, mert nem lehet. Aki itt rendes, becsületes, az nem lehet gazdag…

Ebben a pillanatban éktelen dudálás szakította meg a párbeszédet. Egy hatalmas terepjáró fordult ránk, akik az úttest szélén álltunk, pontosan a sarkon. A hatalmas dzsip sofőrje szünet nélkül nyomja a kürtöt. A papa üvölteni kezdett:

— Te barom! Ne állj ide! Most vitték el ugyaninnen a kocsikat!

Ekkor a pasi kinyitja a kocsi ajtaját, és félig kilép:

Nem tetszik valami? — azzal már vissza is ült a kocsiba, és lassan, centiről centire elindult felénk. Nem mondott semmi mást. Nem volt rá szükség. Látványa ugyanis önmagáért beszélt. Percnyi kétséget sem hagyott az úr habitusa, öltözete és arcberendezése afelől, hogy ő most odaáll a sarokra — bármi áron is.

Szépen lassan közeledett a kocsi orrára erősített hatalmas csörlő — ami nélkül óvatos pesti nem autózik ugye — a gyereklányhoz.

A papa arcára néztem, s láttam rajta, hogy mérlegel. De csak egy pillanatig.

— Na, ugye, na, ugye… — mondta, s a fojtott indulat mögül mintha egy kis elégedettség is kicsengett volna hangjából. Megfogta a lány kezét, és már mentek is elfele.

Bächer Iván