Hazaszállítás

Meghal a falu télen.

Ez a falu, mely második honom már, ez meghal. Lehet, sőt bizonyos, hogy más, szerencsésebb, boldogabb falvak élnek ilyenkor is, de ebben az eldugott, elveszett, sokszorosan vert faluban alig van élet.

Ez nekem jó, de azoknak, akiknek ez a falu az első és egyetlen hona, azoknak nem jó.

Évtizedek óta nincsen olvasókör, mozi, fonó, ja az van, kosár, kosárfonó-tanfolyam, Pista bácsi vezényletével, hetente egyszer, de hát arra is járnak négyen talán, de más aztán tényleg semmi nincs.

És a kocsma sem hangos bezzeg.

Ha csak nincs valami rendkívüli esemény, be is zár este hatkor.

Minden perc nyitva tartás ráfizetés. Nincsen pénze a népnek. Máskor sincs, de ilyenkor télvíz idején, nagyon nincs. Nincs napszám, nincs mit csinálni az erdőgazdaságban, a vízügyesek sem tudnak árkot ásni ilyenkor, a tucatnyi téesztag otthon ül, a két-három nagygazdánál is — egyenként nagyobbak a téesznél immár, s több embernek is adnak kenyeret — csak szöszmötölni kell most — egységesen havi húszezerért. De a téesz még ennyit sem fizet. Vannak még a munkanélküliek, tizenötezret ha kézhez kapnak, és a jövedelempótlósok — nyolcezer havi fixszel.

Húsz-harmincezer forintjával itt a nyugdíjas a császár.

Más falu más. Ez ilyen. Lehet, hogy csak ez ilyen, de ez ilyen. Szegény falu, halódó. Csendesedik egyébként is, fárad, öregszik, fogy. Tavaly tizenheten mentek hegyre, költöztek a falu feletti domboldalra föl. Viszont, hogy a szomszéd község kis kórházában bezárt a szülészet — tavaly nem tűnt föl senkinek. Tíz év alatt csaknem százzal csökkent a lélekszám itt.

Nincs munka, nincs pénz, semmi sincs.

Kocsma van, de az is nehezen.

Még a délutáni csúcsidőben is alig lézeng néhány vendég. A korcsmáros is csak unatkozik naphosszat.

Legfeljebb ha hazaszállítás van, az jelent némi változatosságot.

Néha haza kell vinni egy-egy vendéget ugyanis. Ilyenkor télen. Nyáron, aki elpilled, megpihenhet úton, útfélen, árokparton nyugodtan. Télen is megpihenhet ott, de hajnalra meg is fagy. Nem teória ez, volt már példa rá.

Azt gondolná a hazaszállításban járatlan, hogy nem olyan nagy dolog az, hazavinni valakit.

Aki látott már hazaszállítást, vagy pláne részt is vett abban, az tudja, hogy ez óriási tévedés. Az önjárást felfüggesztő vendég hazaszállítása kemény, embert próbáló feladat, jó mulatság, férfimunka a javából.

Tudom, mert egy éve magam is részt vettem egy hazaszállításban.

Ödön bácsit kelleti hazavinni akkor.

Ödön bácsi — jellegzetes hanghordozására utalva mindenki Bödönbának hívja — vékony, inas, hórihorgas ember, a téesz-ben volt csődörös, amíg volt téesz és abban voltak csődörök, mire egyik sem lett, addigra Bödönbá szerencsére épp becsúszott a nyugdíjaskorba, békésen éldegél ma már tehát, délelőttönként kisétál a szőlőbe, így télen is, fejteget, kóstolgat, és ha az utóbbi ténykedés kerül túlsúlyba, akkor bizony néha túlalapozza magát, mire a délutánra a kocsmába ér.

Ez történt akkor is, alighanem.

Mert eleinte alig látszott rajta valami. Az, hogy szavát nemigen lehetett érteni, nem volt föltűnő, a csődőrök között eltöltött évtizedek alatt belterjes, csak a jószágok által érthető nyelvet alakított ki magának, az sem keltett nagy csodálkozást, hogy hamar dalra fakadt, jellegzetes, rezes hangjától rezegtek az ablaküvegek, de hát előadódik még ilyesmi is gyakorta, nem Bödönbá az egyetlen dalos kedvű vendég.

Úgyhogy mindenkit meglepetésszerűen ért, amikor Bödönbá odalépett a pulthoz, kikért egy nagyfröccsöt, mikor kézhez kapta, megemelte a poharat, eltartotta jobb kezével a magasba, fel üvöltött, hogy aszongya Vauá, vá, váá, váá, vauá, vá, vá — ami egy közismert népies műdal első sora volt a csődörök nyelvére átültetve, és aztán úgy ahogy volt, magasba tartott kézzel, ballal sem támasztva ki, mint valami oszlop, Bödönbá végigvágódott a kövön arccal előre.

Nagy csönd lett.

És szinte abban a minutában Bödönbá mozdulatlan feje körül nagy vértócsa is.

— Ez kinyiffant — mondta valaki, de már az ajtóban, és már benn sem volt.

Négyen maradtunk Összesen a helyiségben.

Attila, a korcsmáros, Karcsi barátom és magam.

És Bödönbá a földön, vérében, mozdulatlanul.

— Hívjak mentőt? — kérdezte Attila bizonytalanul.

Tudtuk, mi a bizonytalanság oka. Ha kijön a mentő, akkor ugye jegyzőkönyv készül, rendőr is érkezik esetleg, fölmerül az ittas ember kiszolgálásának gyanúja is, márpedig ugye, ha nem lenne ittas ember kiszolgálva itt, akkor nem lenne senki se, szóval mentőt csak a legeslegvégső esetben kell hívni, de én, a városi aggódó mondtam, hogy persze, tárcsázza azonnal, mire tárcsázta is a mentőt Attila.

Karcsi barátom odalépett Bödönbához, fölemelte és elfordította fejét. A fej nyögött. Karcsi kétes tisztaságú papír zsebkendőt halászott zsebéből elő, és beletörölt a véres arcba.

— Csak a szemöldöke repedt föl a hülyének — szolgált diagnózissal azonnal.

Ketten fölemeltük Bödönbát és nekitámasztottuk a pultnak.

Bödönbá csak ekkor kezdte pislogva nyitogatni amúgy is résnyi szemét, persze csak a balt, a jobb ugyanis merő vér volt.

Közben Attila már tárgyalt a mentővel, kiabálta, magyarázta, hogy valaki elesett, vérzik.

Bödönbá pedig lassan megkapaszkodott baljával a pult peremébe, jobbját, mintha még mindig benne lenne a fröccsös pohár, fölemelte ferdén megint, és a csurom vér arcból hörögve bőgött fel a megkezdett nóta második sora: Vaö-vö, vö, vö, avö,vö, vö, vőőőőőőőőőő!

Erre mondják úri körökben, hogy nagy a művészet hatalma.

Attila hebegni kezdett a telefonba:

— Hogy ki üvölt? Hát, izé… a sérült … Igen… de vérzik… Szemöldöke… Igen… Jó… jó… — s letette a kagylót. — Azt mondják, hogy ha akarjuk, vigyük be magunk.

— Ugyan minek! Haza kell vinni és kész — mondta Karcsi, aki közben visszaült a söréhez.

— De csak össze kéne varrni, csúnya marad a pofája esetleg — vetettem közbe a magam szokott városi óvatoskodását.

— Ennél csúnyább? Ugyan! Ennek csak szebb lehet!

Miközben tanakodtunk, Bödönbá vérzett és danolt. És kezdett dőlni újra.

Látszott, hogy a hazaszállítást nem lehet megúszni.

Karcsi fölállt, odalépett Bödönbához, megragadta a grabancát, odaszólt Attilához:

— Adj egy rongyot!

Attila körbenézett, a mosogató mellől vette a rongyot, ami hosszú évek óta szolgál az asztalok letörésére hasznosan, kicsinyt átmosta jó friss hideg vízzel, kicsavarta, nyújtotta.

Karcsi a ronggyal lemosta Bödönbá arcát, körbe a sebet, a rongyot bevágta a mosogatóba, újabb papír zsebkendőt vett elő, azt rátette a sebre, rányomta és úgy tartotta:

— Ne mozogj most, lökd meg, Attila adj egy sört.

Amíg Karcsi megitta a sört, addig kezével tartotta a papír zsebkendőt a seben. Bödönbá elhallgatott kicsit a hideg víztől, de aztán újból danolni kezdett. Attila összepakolt, nyolc óra is elmúlt, lehetett zárni.

És hazaszállítani.

Mert tízcentis hó volt odakinn és ugyanannyi fok hideg.

Ha Bödönbát elengedjük, akkor három eset volt elképzelhető: vagy elesik és összetöri magát, vagy elesik és megfagy, vagy — és ez tűnt a legvalószínűbbnek — elesik, összetöri magát és megfagy.

Attila kérés nélkül kitöltött három stampedlit — neki kellett készülni a munkának.

Aztán két oldalról belékaroltunk Bödönbába, és indultunk.

Azaz indultunk volna.

De Bödönbá megmakacsolta magát, két kézzel kapaszkodott a pultba, váratlanul hatalmas erő költözött belé.

— Hová megyünk? Nem megyek sehová! Mulatunk! Mulatunk! — üvöltötte, miközben sűrűn nyaldosta szája szegletét, ahová homlokából lecsordogált a vér.

— Majd otthon mulatsz, az anyádat! Fogjuk!

Húztuk az ajtó felé.

Bödönbá ekkor elhallgatott, használható szeme ijedten kikerekedett:

— Miért, hova visztek?

— Haza, Bödönbá, haza.

Pillanatnyi csend után a véres fejből kiszakadt az üvöltés:

— Haza?! Neeee! Csak haza ne!!!! Csak haza ne!!!!

Már az ajtóban voltunk, Bödönbá kitámasztott két kezével és kifelé üvöltötte a falusi éjbe:

— Csak haza ne!!!! Csak haza ne!!!!

— Bújj át a hóna alatt és kapd el, ha dől — mondta Karcsi.

Átbújtam és vártam a dőlést. Karcsi két oly sebes mozdulattal, hogy az szinte egy volt, kiverte kezét Bödönbának és azonnalosan hátulról belérúgott. Bödönbá a nyakamba röpült. Persze nem bírtam tartani, belezuhantunk a hóba, a lépcső tetején álló két kolléga legnagyobb megelégedésére.

— Elmegyek a kocsiért — mondta Attila, miközben tápászkodtunk. — Ti addig hozzátok, ameddig tudjátok.

Nemigen bírtunk haladni. Ekkor egy asszonyi alak tűnt föl a sötétből. Bödönbáné. Megérezhette, hogy valami gond lehet. Finom dolog az asszonyi megérzés.

— Hát ne is gyere haza, te — hallatszott hitvesi hangja már messziről, — Hát hogy nézel ki már megint. Na gyere csak, majd kapsz, majd faszolsz megint, majd kiigazítom én a másik szemedet is! Legyenek szívesek, segítsenek — intézett szót mihozzánk is.

Két oldalról fogtuk Bödönbát, miközben az asszony mögöttünk ment, és hatalmas rúgásokkal ösztökélte emberét. Képzelhetni, hogy szorongtunk, el ne vétse a célzást az asszony, de nem vétette el, nyilván be volt már gyakorolva jól. Szegény Bödönbá pedig csak mondta a magáét:

— Csak haza ne!!!! Csak haza ne!!!!

Száz métert tehettünk meg így, mikor megjött a kocsi.

Adva volt az újabb feladat. A bevagonírozás. Bödönbá persze megint kitámasztott, megint le kellett verni a kezét, aztán, mivel betuszkolni nem bírtuk sehogy sem, Karcsi két karját is lefogva átölelte, megemelte, hosszába fordította, és mint valami gerendát, behajította a hátsó ülésre. Bödönbá leesett persze az ülések közé, hosszú lába kilógott, de azzal nemigen törődtünk, beszuszakoltam magam és tartottam az ajtót, amelynek réséből egy fél méterre lógott ki Bödönbá.

Egy perc múlva megérkeztünk. Persze, Bödönbá akkor meg kiszállni nem akart. De kiszállt végül, hogy csak úgy nyekkent.

De aztán rögtön ordított:

— Csak haza ne!!!! Csak haza ne!!!

Leadtuk Bödönbát, és gyorsan távoztunk, nem akartunk zavarni.

Ez volt ez, tavaly, Bödönbá azóta jó útra tért, nem iszik, csak nyáron.

Mikor most fölelevenítettük az esetet, Attila mondta, hogy az idei hazaszállítást már lekéstem, két héttel elébb túlestek rajta már, cifra dolog volt az is, a szállítandó állapotba került vendég elgázolta saját magát kistraktorával, aztán mikor bedobták az utánfutóba és hazazötyögtek vele, merő vér lett a keze, sokallta ugyanis a tempót és egész úton fékezte a gumit a tenyerével, ezt a szerencsétlent viszont asszonya még a gangon lemosta slaggal, mindenesetre megvolt az idei hazaszállítás, egy szezonban ritkán esik kettő, e télen már nem várható esemény, nyugodtan csinálhatja dolgát, az a néhány szerencsés, akinek van ilyen.