Fogassüllő

Karácsonyra egy kedves és horgász-olvasó jókora zacskó, gondosan megtisztított süllővel lepett meg.

Sok mindent ettem már életemben, és sok mindent nem ettem, ez utóbbiak közé tartozik példának okáért a zergehús, a medvetalp, a szarvasgomba és — mi tagadás — mind ez idáig ide soroltatott a süllő is.

Más szóval fogas.

Amíg én nekiveselkedtem a szakirodalomnak, s erősen vívódtam, hogy hogyan készítsem el, gombásan, tejszínesen, savanykásan megsütve kicsinyt vagy bakonyi módra, tehát úgyszintén gombásan. De paprikával színezve, esetleg csináljuk bormártásban vagy bontsunk fel hozzá egy spárgakonzervet és úgy, vagy zöldségekkel ágyazzunk meg a süllőnek, addig a többiek beirdalták, bepanírozták sörtésztába, de kukoricaliszttel, és kisütötték a halat.

Jól tették. Mert bizony fenséges ételnek bizonyult így is a süllő.

Rétegezett, hófehér húsa leomlott a szálkáról szépen.

Izében nem volt föllelhető semmi pocsolyazönge, semmi túlságos halíz, nem, ennek íz íze egyszerűen finom volt.

Nincs jobb szó rá: finom, nemes, elegáns íze volt e halnak, halunknak, teszem hozzá azonnal, hisz büszkeség töltött el, míg a süllőt ettem, oly sok mindenünk nincsen nekünk már, nincsen már tengerünk, nincsen cápánk, nincsen már havas bércünk, nincsenek medvéink sem tehát, de fogasunk még van.

Nemes, drága hal, amiért bizony franciák, olaszok, és más kifinomult népek is sokat adnának, ráadásul finom főtt rizzsel ehettem e fejedelmi kosztot, tartárral, utána száraz fehérborral öblítethettem, családi, baráti körben mindezek koronázásául.

Rég éreztem ily örömet, mint azon a napon, mi sem természetesebb, hogy első gondolatom volt a szivar elszívása után fölhívni az olvasót, és megköszönni, hogy ily gyönyörűséges napot szerzett nekünk.

Az asszony vette föl a kagylót, kértem a férjét tehát.

Mire mondta a hölgy, hogy nem tudja adni urát.

Mire mondtam, hogy persze, ilyenkor is horgászik.

Lékhorgászik nyilván, de nem, mondta az asszony, nem horgászik, hanem fekszik.

Mire én mondtam, hogy akkor majd visszahívom, ha fölkel.

Mire mondta a hölgy, hogy az soká lesz.

Hogy-hogy kérdtem én, mire mondta, hogy férje már harmadik hete fekszik.

Nem, nem beteg, egyszerűen nincs kedve fölkelni, nem is alszik, van úgy, hogy három napig egy percet nem alszik, de föl nem kelne akkor sem, aztán alszik három napot, aztán fölébred és fekszik és nézi a plafont.

Egy szót nem vált senkivel, van, van, hogyne, van két szép lánya, három csodálatos unokája, ő, az asszony is megtesz minden tőle telhetőt, de mindhiába, az öreg nem szeret élni, nem leli az életben semmi örömét, azt mondja, hogy az élet értelmetlen, csúnya és szomorú.

Horgászni eljár, az igaz, de mostanság már azt is egyre kevésbé, a halat pedig meg nem eszi, teli van egy egész fagyasztó süllővel, már ők sem tudnak a süllőre nézni, nem az íze miatt, hanem mert azonnal elszomorodnak, ha a süllő csak szóba kerül.

Rögtön az ő nagy bánatuk jut eszükbe, emberük, aki nem tud már örülni semminek.

Valami jobbulásfélét kívántam és zavartan letettem a kagylót.

Bächer Iván