Aula

Anyánk építész volt. Sokáig azt hittem, hogy az építész olyan ember, aki ül a bevonalkázott rajztábla mellett reggeltől estig, még inkább estétől reggelig, és rajzol.

Aztán, ahogy el-elkísérgettem őt egy-egy épülethez, ahogy kezdtem rá odafigyelni, rá kellett jönnöm: nem úgy van az.

Az építész rajzol is. De csinál még ezen túl ezerféle mást.

Emberekkel pöröl mindenekfelett. Az építész veszekszik, harcol szakadatlanul azért, amit kigondolt. Meg kell küzdenie minden egyes ötletért, anyagért, formáért, térért, toronyért, lépcsőért, ajtóért, tetőcserépért, szegletért, ajtókilincsért.

Gátlásos, tutyimutyi, csöndes, visszahúzódó, beletörődő építész lehet jó építész, de háza aligha épül.

Az építész munkájába — és jól van ez így — belepofázik boldog s boldogtalan: tulajdonos, használó, önkormányzat, hatóság, mester, arra tévedt kisokos.

A jó építésznek ezt kell megtanulnia mindenekelőtt: harcolni a házáért. Az a jó építész, aki jó hazafi egyben.

Onnan jutott eszembe mindez, hogy összetalálkoztam egy építésszel, egy öröklött építésszel, aki eldohogta, vagy inkább elbeszélte, hogy már megint küzdenie kell az auláért.

A építész az ELTE Múzeum körúti patinás, százhúsz éves épületeit — az első magyarországi campust — pofozza most bölcsészkarrá át-vissza éppen. A főépület udvarát lefedve aulát gondolt kiképezni — de ez ügyben a műszaki vezetés egy részének és a pénz urainak heves ellenállásába ütközik.

Minek egy egyetembe aula? — kérdik értetlenül.

Diákkoromban jó iskolákba volt szerencsém járni — de egy súlyos bajjal, fogyatékossággal mindegyik bírt: sem az immár legendássá vált kispesti kertvárosban lévő elemi, sem a belvárosi gimnázium, sem a pesti bölcsészkar épületének nem volt aulája.

Volt tanterem, volt folyosó, tornaterem, előadó, klozet — de olyan hely, amelynek tere van, vue-je, ahol lehet találkozni, várni, összefutni, ejtőzni, nézgelődni, olyan hely, amelybe bele lehetett volna torkollni, amelyet nem csak lehet, de muszáj útba ejteni, amelyet sem oda, sem vissza nem lehet elkerülni, olyan hely, olyan tér, amelyben zajolhat, zsibonghat, lüktethet az élet, olyan tér nem volt egyik épületben sem.

A belvárosi iskolában például a 6/c-s fiúk lapja című orgánumot — mindhárom megjelent számból őrzök egy-egy példányt sajtótörténeti delikáteszként — a harmadik emeleti tágas klozetben szerkesztettük. (Tekintettel arra, hogy a hattagú redakció munkatársaiból öten lettek mára újságírók, szerkesztők, rádiósok — javasolni is fogom, hogy a MUOSZ helyezzen el egy emléktáblát a helyiségben, az ablaktól számított második piszoár felett.)

Kénytelenek voltunk itt dolgozni, más hely a házban nem lévén e célra.

De itt tartattak a 6/c-s fiúk egyesületének összejövetelei is, mint ahogy minden más értekezletek, vezetőségválasztások, miegymások, amelyek nem voltak összefüggésben a hivatalossággal.

A bölcsészkar mai épületének esetében még érthető lenne a dolog, hisz az eredetileg rendházként szolgált, de a hatalmas — tizenkét folyamos intézménynek indult — belvárosi ház és a maga módján szintén példamutató kertvárosi épület eleve iskolának épült, mégpedig akkor, amikor az iskolaépítészetnek virágkora volt, a nevezetes Bárczy-érában.

De aula, zsibongó nem volt ezekben soha, mint ahogy nem volt a többi ekkoriban épült — és más szempontból kifogástalan — iskolák többségében sem.

Egyszerű az oka ennek.

A porosz utas iskola.

Amely nem szereti, ha a gyerek ide-oda tekintget.

Nem szereti, ha lehet jönni-menni, nézni jobbra, balra, ide, oda, szét, össze, vissza, túl.

A porosz utas iskola a folyosót szereti. Amelyben egy az irány. Minálunk a hatvanas évek végén még a szünetekben is kettes libasorban kellett vonulni a folyosón. Mindenkinek egy irányba.

Igaz, a porosz utas iskolaépületben is van nagy tér. De az legtöbbször nem aula, hanem a templom.

Nem a fórum, hanem a szentély.

Nem szimmetrikus, kerek, mindenoldalú, már formájával is a benne lévők egyenrangúságát szimbolizáló hely. Hanem a nyáj tere.

Nem a kószáló, spekuláló, töprengő, társaival diskuráló, vitázó ember tere, hanem az felsőségé, tekintélyé, istené.

Abból aztán lehetett később csinálni tornatermet.

És ha épültek is dísztermek hébe-korba, azok is templomszerűek lettek, fölé magasodtak a gyereknek, diáknak.

De már abban nem követődön a hagyomány, hogy pompás refektóriumban lett volna közös étkezés. Arra ott volt az alagsori, sötét, jó esetben is klórszagú, csuszmákos kövű menza.

Amikor először jártam a debreceni egyetem csudálatos aulájában, meghökkentem. Ki gondolta volna, hogy nem csak szélfogó elé lökött fotelkarfán lehet ülni egyetemi hallgatónak.

Az én pesti bölcsészkaromon az úgynevezett kari olvasó előtere szolgált egyedüli közösségi térként, vagyis a könyvtárnak berendezett ki tudja minek épült Váci utcai kicsiny nagyterem szűkös, koszlott előtere, amelyben valakik valamikor bennfelejtettek négy-öt fotelt.

És az új bölcsészkar tervezője most küzd az auláért. Mert azt képzelt a Ttefort-kertbe költöző bölcsészeknek: könyvtárral körített nagyvonalú aulát.

Amit a döntnökök nem akarnak.

Pedig nem kerülne több pénzbe az aula annál, amit a döntnökök akarnak.

De hát messzire van innen a ráció.

Az építész, Mányi István megmutogatta nekem az ő auláit.

Mányi ugyanis aulás ember. Amúgy debreceni.

Házaiba aulákat tervez bele mániákusan.

Kezdte a Közgazdaság-tudományi Egyetem Duna-parti házával — itt irtózatos harcok árán lett, ami lett — folytatta a Szépművészeti Múzeummal — itt nem kellett harcolnia az akkor építész-igazgatóval, Merényi Ferenccel legalább — majd következett a Természettudományi Múzeum Alfa mozi-lovarda, majd — másokkal közösben — a TTK új, lágymányosi épülete.

Ez utóbbinak két hatalmas, egymásba nyíló aulája is van, a második, a belső „vakaula”, nem vezet sehová, mert hangversenyteremként szolgál majd, az első igazi aula, ahová beletorkollik majd a nép, ahol le lehet ülni, ahová le lehet nézni, ráadásul karzatán vannak a büfék is, lehet mustrálni lányokat zsömlemajszolás közben.

Ezt az aulát mindenkinek útba kell ejtenie, akinek a házban dolga van.

Mert ez az aula lényege. Aki aulás házba lép, annak át kell mennie a hely szívén.

Igazi szíves épület ez.

Mányi effélét gondolt ki a Múzeum körútra is: szép aulát tervezett a főépület udvarának befedésével — á la Közgáz.

De küzdenie kell megint.

Mert a pénzről-döntnökök nem értik, minek aula. Eddig se volt, minek eztán.

Persze, lehet, hogy nekik van igazuk. Minek a mai egyetemi ifjaknak aula? Minek nekik közös tér?

Amikor nem csinálnak az égvilágon semmit közösen.

Ami szépet és jót tesznek — mert tesznek olyat, sokat, de — azt szigorúan csak egymaguk teszik.

Legfönnebb, ha szívnak együtt. Ahhoz meg nem kell aula. De még egy gyönge drogtörvényellenes tüntetést sem tudnak megszervezni rendesen — ahhoz már tudni kellene együttműködni kicsinyt.