Új év - új élet

Kétféle az ember.

Az egyik elmegy valahová szilveszterkor, a másik nem megy el.

Ez utóbbi is kétféle, persze.

Az egyikhez mennek, a másik — kényszer, vagy kényelem, vagy bölcsesség, vagy bánat okán, de — maga marad ezen az estén, vagy ami még rosszabb, ezen is.

Az utóbbi típusnak előbbi alfajához tartozunk mi még.

Hozzánk jönnek.

Van ennek a státusnak előnye is, hátránya is egyként természetesen.

De idén nemigen volt ok panaszra: nem duzzadt abnormis létszámúra a nép, nem bóklászott az ember saját lakásában idegenek százai közt, legalább egy ismerős arcot keresve.

Nem történt nagyobb káreset sem, a készletből az a két-három pohár nem számít, nem esett érdemleges botrány, nem kellett közérdekű hívószámot tárcsázni.

Hiába, öregszünk.

Mégis, amikor egy efféle szolid, alig másfél száz főt foglalkoztató, az előkészületekkel együtt többhetes, posztgraduális morzsabállal megfejelt eseménysorozat végén, január 2-án délelőtt az ember kikászálódik az ágyból s megindul a romok közt, fölismerhetetlen mintázatú szőnyegen bukdácsolva át, végigcsoszogva a sártól iszamós konyhakövön és az asztalra halmozott, rászáradt tejfeles káposztacsimbókokkal dekorált tányérok, a telihamuzott poharak és a belegyömöszölt csikkekkel gondosan visszaválthatatlanná tett üvegek tucatjai közt, és gélkábultan, álmosan, másnaposon matatni kezd valami Algopyrin után — nos, ilyenkor az embernek, ha csak egy pillanatra is, de eszébe sajog, vajon nem lenne-e jobb lassan a másokhoz vendégségbe járók táborába igazolni át.

Különösen így volt ez még pár évvel ezelőtt is, amikor minálunk az együtt élő ifjabb nemzedék tevőleges részvételére a romeltakarításban bizony csak esetlegesen lehetett számítani.

Idén azonban másként lett ez is.

Sokéves pedagógiai munkálkodásomnak csak-csak beérett a gyümölcse.

Másodikán reggel a lányok, miután gondosan és hiánytalanul fölsorolták, hogy mit tettem, mondtam helytelent az elmúlt napokban, székembe ültettek, bekapcsolták a masinát, beállították a pasziánsz játékra, és rám csukták az ajtót.

És öt-hat óra leforgása alatt kipucolták a lakást tokkal-vonóval, elmosogattak, még azt a malacsültes tepsit is, amiben vastagon állt a trugymák, ősszesepertek, fölporszívóztak, fölsúroltak, minden létező zacskót megtöltöttek a lakásban fellelt szeméttel, és még a kukákba is lehordták.

A töméntelen üveget összeszedték, az abroszokat kimosták, az edényeket, poharakat helyre rakták.

A vizesblokkokat sterilizálták, a maradékokat kanalizálták, miközben szintén tétlenségre ültetett anyjukkal az elmúlt napokban fölvonult vendégeket egyenként és könyörtelenül analizálták.

Nagyon meg voltam elégedve.

Magammal.

És ha szívós és konzekvens és szigorúan tudományos alapokon álló pedagógiai ténykedésem gyümölcse tovább érik, akkor jövőre már vendéglőbe sem kell levinni munka után a lányokat.

Remélem, ragaszkodnak majd ahhoz, hogy ők pusztítsák el maradéktalanul a maradék kocsonyát, amit igaz, hogy már a vendégek megtúrtak kissé.

A javát, a húsos részeket kimazsolázták belőle, de ami még így, viharverten, alig használtan, ötnaposan is ehető annak, aki jól van nevelve, aki étket kidobni nem bír, és aki öt-hat üveg, darabban maradt pezsgőnek alját megitta éhgyomorra már.

Bächer Iván