Népszabadság, 1998. december 19.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Kétféle helyen járhat az ember, ha jár egyáltalában valahol.
Járhat az ember olyan helyen, ahol már járt máskor is, és járhat olyan helyen, ahol még nem járt soha.
Nemrégiben én ilyen helyen jártam — Neszmélyen, pontosabban a Neszmélyhez tartozó Melegeshegyen.
Elmondom azt is, mi járatban voltam arra — borjáratban. Muszáj voltam megkóstolni a neszmélyi bort. Az új neszmélyi bort.
Mert új bora van Neszmélynek.
Pontosabban a Neszmélyhez tartozó, de amúgy inkább Dunaszentmiklóson át megközelíthető Melegeshegynek.
Amúgy a neszmélyi ősi borvidék.
A Gerecse hegység és a Duna közötti tájon — a névadó községen kívül a mai Nyergesújfalu, Süttő, Dunaalmás, Ászár, Bokod, Vérteskethely, Baj, Tárkány, Szomód, Esztergom és Bársonyos vidékén — már a római korban virágzott kultusza a szőlőnek, bornak, s az újabb és újabb telepítések évszázadokon át dacoltak tatárral, törökkel, labanccal, kuruccal, menetrend szerint érkező háborúkkal — de a kollektív világba a neszmélyi bor majdnem belepusztult.
Pedig a neszmélyit a tokaji bor mellett emlegették egykoron, megelégedéssel itta az öregebbik Zrínyi, és örömmel emlékezett meg a neszmélyi fehérborról Csokonai is, akinek Lillája az ide tartozó Dunaalmásról volt való.
Aztán a vidék kollektív kézbe került. Bor készült itt persze továbbra is, de annak zömét már bajos volt szóda nélkül inni.
Hosszú ideig a környékbelieken kívül bizony nemigen hallott ember a neszmélyiről még itthon sem, nemhogy túl a határon. Mára azonban föltámadt a neszmélyi bor haló porából.
De ennek története kicsit messzebbről veszi kezdetét.
Egészen pontosan: Budapestről.
Itt cseperedett ugyanis egy pesti fiatalember, Török Imre, aki a Rákóczi gimnáziumba járt, egy osztályba egy leendő filmrendezővel, minek következtében az osztály később belekerült a magyar film történetbe.
A fiú zenét tanult sokat, és az irodalom érdekelte mindenekelőtt, így aztán elvégezte a pesti közgazdasági egyetemet, és bankárnak szegődött.
Bankja — mint a bank neve is mutatta külkereskedelemmel is foglalatoskodott — igaz, mivel nem foglalkozik egy magyar bank. A tehetséges fiatalt a hetvenes évek végén kinevezték Londonba egy leányvállalat élére. Állomáshelyét még a bankban megismert asszonyával, Keresztúry Évával foglalta el. Kereskedtek is szépen, szorgosan, államin. A nyughatatlan asszony spekulált, hogy mit lehetne Angliában eladni, ami magyar.
Oda jutott, hogy bort esetleg.
Nem volt könnyű a dolog, mert arra az időre a magyar bornak rémesen leromlott az ázsiója a művelt és gazdag Nyugaton. De az asszony belevágott, nyaranta járta a magyarországi borvidékeket, telente ismerkedett a szigetország kereskedőivel, kezdett eladni pár ezer palack bort, aztán pár tízezret, százezret, milliót.
Beindult a borbolt.
Igen ám, de a leányvállalat befuccsolt váratlanul. Ott volt már a megrendelés több millió palackra, és nem volt, aki szállítson. A házaspár muszáj volt egy céget alapítani sebtében — még szerencse, hogy közben megkezdődött a rendszerváltás, és ennek már nem volt akadálya, legalábbis leküzdhetetlen nem.
1990-et írtunk ekkor.
Az asszony hamar rájött, hogy a dolog úgy az igazi, ha a kereskedőnek van bora saját is.
Keresni kezdtek szőlőt, megfelelőt.
1993-ban rábukkantak az eszményi tájra: a neszmélyire.
Itt, egészen pontosan tehát a Dunaszentmiklós és Neszmély között lévő Melegeshegyen vettek a téesztől pincét — az egykori Palugyay-pincét — a hozzá tartozó száz-egynéhány hektár szőlővel.
Igazság szerint a közeli Móri Állami Gazdaságra pályáztak volna, de onnan végül is csak egy borászt sikerült elhozniuk: Kamocsay Ákost.
De nem jártak rosszul e szerzeménnyel.
Összeállt így a hármas, együtt volt minden, ami egy magyarországi vállalkozáshoz elengedhetetlen: a megfelelő tapasztalattal és persze banki nexusokkal bíró bankár, az ambiciózus és fáradhatatlan külkeres menedzser asszony és a harmadik, aki magához a dologhoz ért — jelesül a tudós borász, aki mellesleg tavaly Angliában lett az év borásza, idén pedig itthon volt az első öt között.
A trojka tehát nekiállt.
Ma, a kezdéstől számított nem egészen öt év múltával mintegy félszáz fajta bor készül Melegeshegyen.
Ennek egy része a saját, immáron kétszázötven hektáron termő, másik része a környéken fölvásárolt, harmadik része pedig az ország tíz különböző tájáról beszerzett szőlőből forr. Melegeshegyen az utóbbi négy évben komplett kombinát, vagyis inkább — patinás kastély itt nem lévén — afféle modern château épült ki: van itt pince, szőlőátvevő, lecsumázóház, ahonnan csőrendszeren jut át a modern présekhez a termés, hűtött és hagyományos pincerendszer, palackozó, raktár, borbolt, laboratóriumok, szálloda, étterem mindez Eckler Dezső építész által egységesen és igen szépen összetervezve.
Az egész terepen minden praktikus, minden kigondolt, minden ízléses, minden új, és mindenen uralkodik a patikatisztaság.
Az étterem teraszáról a szép szlovákiai táj és majdnem negyven kilométernyi Duna-szakasz szemlézhető.
A konyhában a Gundelnél kikupálódott séf, Székelyi András az úr.
Magában az üzemben a hagyomány és a korszerűség tudományosan ötvöződik: úgynevezett reduktív eljárással készülnek a borok, tehát ügyelve arra, hogy a szőlő eredeti íze minél jobban őrződjön és érződjön a nedűben is.
Mindenre roppantul figyelve van: megfelelő palack főként Horvátországból kerül, dugó az persze francia és portugál parafakéregből készül, a címkéket iparművész tervezi, nyomdát is évekig kerestek megfelelőt.
Egy kellőn agyusztált palack bor árában húsz-harminc százalék a bor ára: a többi a cugehőr.
Ma az ország legnagyobb borexportőre a Hilltop Neszmély: nyolcmillió palackot ad el Nagy-Britanniába.
Különösen a Cserszegi Fűszeresnek van nagy sikere ott — kiejteni nevét ugyan nem tudják, de inni levét hál’ istennek igen.
Most újabb, vérmesebb terveket sző az immár ötvenöt állandó alkalmazottnak munkát adó hármas; szeretnének a honi piacra is betörni.
Nyitottak boltot a budai Margit utcában, és nagyobb áruházakban már kaphatók a neszmélyi borok — úgy láttam, ötszáz és ezerkétszáz forint közti áron.
Az olvasó most persze azt gondolja, hogy a jobb üzletmenet érdekében meghívtak Melegeshegyre engem is, vittem az egyik gyereket is, persze ott jól agyonborkóstoltattak, degeszre etettek, és végül megajándékoztak egy ládányi teli palackkal is.
Ugyan.