Sajtómunkások LV.

Azt írja a hét eleji Magyar Nemzet, hogy elhagyta Magyarországot David Pressman, az Egyesült Államok budapesti nagykövete. A lap úgy tájékoztat, „[a] hazánkat rendszeresen támadó diplomata titokban, gyáván menekült el. (…) Vele volt a férje és két nevelt gyermeke. A sajtó itt szeretett volna kérdéseket feltenni a távozó amerikai nagykövetnek, David Pressman azonban kérdésekre nem válaszolt, testőrök gyűrűjében hagyta el az utasfelvevő portált.” Néhány mondattal lejjebb a lap azt írja, az éj leple alatt távozó nagykövetnek a helyszínen lévő sajtó kérdéseket tett fel, aki erre azt mondta, hogy csodálatosnak értékeli a Magyarországon végzett munkáját. Nem szeretnék kicsinyes lenni, de akkor most válaszolt Pressman, vagy nem válaszolt? Egy bekezdésben két, egymásnak ellentmondó állítást többnyire a szerzői düh szakajt ki a szaktársból. Ez az a sajtómunkási közeg, amelyik cikkírás előtt legszívesebben bandázst teker és boxert húz. Látjuk, mi lesz belőle: helyszínen nem lévő újságírók elől menekülő nagykövet, aki ráadásul ott nem lévők kérdéseire válaszol. A másik szaktársi bázis, amelyik már azt is elhiszi magáról, hogy komoly, mélyenszántó, korszakos író, leginkább A tanúból megismert Tuschinger elvtárs. Méretre vág, igények elébe megy, egyik-másik igazi művészlélek, zsebkendővel törülgeti állandóan izzadó hónalját. Ügynökök és kémek beszélnek a Dunában a víz alatt, dobozokban dobálják a jelentéseket. Illusztrálásként egy párbeszéd:

Virág Árpád: – Lehet, hogy egy hülyeséget mondok, de mit szólnál például ahhoz, ha maradna a doboz, de ürgebőrbe varrva. Talán még hitelesebb lenne. Tuschinger elvtárs: – Nem rossz. Egész jó írói vénád van. Virág elvtárs, miért nem írsz? Virág Árpád: – Vannak, akik ezt jobban tudják nálam.

Aztán az sem mindegy, hogy Pressman az éj leple alatt távozott (NB suttyomban akart lelépni), vagy pedig reggel fél hatra érkezett a repülőtérre, ahogy mindenki más, aki aznap délelőtt akart Londonba utazni. Az éj leple meg a reggeli fél hat nem ugyanaz. Éjszaka nem indul gép Londonba, meg úgy általában sehova se, legalábbis utasszállító nem. Fél hatkor meg lassan fölveszik a reggeli műszakot. Tipikus, ha a finom lelkek közül valamelyik mégis elveszti a türelmét, félredobja a finomkodást, és a továbbiakban nem fárasztja magát szavak keresésével: a bélműködés fázisaihoz nyúl. Ilyenkor radikálisnak érzi magát, és azonnal akasztani akar, lehetőleg erdőben. Van belőlük elég sok, bármikor olvashatók, hetente nézhetők, amint egymás hátát lapogatják egy beszélgetős csatorna foteljeiben. Mint négy, kádban felejtett csecsemő, a fejük látszik ki, meg az a sok kéz. Nem tudni már, mikor kezdődött ez a rettenetes nagyszájúskodás a sajtóban, és azt sem, hol kezdődött: a médiában vagy a politikában. Tény, hogy ma már föl sem tűnik az olyan mondat, amit Lázár János miniszter, a kormány egyik legerősebb embere eresztett meg a távozó amerikai nagykövetnek címezve: „Jobban teszi, ha elkerüli Magyarországot!” Miért, mi történik, ha mégis idejön? Lázár megveri? Hogyan mondhat ilyet vezető politikus? „Jobban teszi, ha elkerüli”: ilyet Döbrögi kiáltott Lúdas Matyi után. Lázár nem azért nem beszélhet így, mert nem engedheti meg magának, hanem azért, mert így nem beszélhet vezető politikus. Abból adódóan, hogy politikus. A magyar kormányfő hálás közönsége előtt Pressman nevével élcelődött, mondván: nagykövetnek kaptunk egy présembert.  De eddig azért el kellett jutnunk, sok emlékezetes eleme volt ennek a romlásnak. Az első mélységet kétségtelenül Deutsch Tamás járta be még 2011-ben, amikor így reagált a Twitteren az Egyesült Államok helyettes külügyi államtitkárának következtetéseire, amelyeket a magyar alkotmánnyal kapcsolatban fogalmazott meg az amerikai képviselőház külügyi bizottságában: „Ki a fasz az a Thomas Melia? Minek kell naponta adnunk a szarnak egy pofont?”

Melia többek közt kifejtette, hogy a jelenlegi „egypárti” magyar kormány arra használja fel kétharmados többségét, hogy olyan változtatásokat foglaljon bele az alaptörvénybe, amelyek megszilárdíthatják hatalmát. (És ez így is történt, ha tetszik Deutsch-nak, ha nem.)

Ami Rogán Antal szankciós listára helyezését illeti, az nem lehetett a budapesti amerikai nagykövetség, nem lehetett Pressman nagykövet bosszúja, különösen nem egyszemélyes magánszáma. Ha feltételezzük is, hogy a kezdeményezés Pressman nagykövettől származik, bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kezdeményezés állami hivatalok egész során ment végig, amelyeknek a támogatása szükséges a döntéshez. Teljes képtelenség azt feltételezni, hogy Pressman nagykövet bosszúból elhatározza Rogán szankciós listára helyezését, ezt megbeszéli a közvetlen főnökével, és ő rábólint. Ilyen nincs. Rogán szankciós listára helyezése több, az amerikai külpolitikát meghatározó intézmény vezetésének a döntése volt. Erre úgy reagálni, hogy majd Trump elintézi, hát még úgy, hogy Pressman jobban teszi, ha elkerüli Magyarországot, stílusát tekintve bugris. De bármerre megy is most a világ, hosszú távon a politika kultúra és ízlés kérdése.