A bohém Böhm

Múltban élő ember lettem.

Évek óta régi papírok, könyvek, újságok, naplók, levelek, történetek, rég elporladt emberek, rég szétvert kávéházak, rég elfeledett szerkesztőségek világában vagyok már csak otthon.

Mert jobb. Jobb volt régen. Most már biztosan tudom: bár rossz volt akkor is, de ennél jobb volt azért. Vegyünk példának egy szerkesztőséget.

Micsoda élet volt az újságíróélet egykoron!

Micsoda figurák bukkantak föl még a legeldugottabb vidéki városka helyi lapocskájának redukciójában is!

Tessék csak beleolvasni Molnárba, Krúdyba, Kellér Andorba, Nagy Endrébe s a többibe!

Hol van már az az élet, amely az éjfél utáni slussz után vette kezdetét?

Hol van az a város, amelynek minden utcasarkán kávéház volt, és minden nagyobb terén szerkesztőség?

Hol van az Otthon Klub, ahol minden hírlapíró, pártállástól függetlenül, otthonra lelt?

Hol vannak az olyan újságírók, mint a Kisweisz néven ismert Weisz Miklós, aki reggel kilencig römizett a klubban, és akkor azt mondta? „Uraim, utolsó kör, mert tízkor van az esküvőm.”

És hol vannak azok a régi szép idők, amikor a hírlapírók a rajtuk esett vélt vagy valós sérelmeket, nem pereskedéssel és különösen nem mindenféle eszement sajtótörvények hozatalával próbálták megtorolni, hanem úri módon maguk intézkedtek — hol vannak azok a régi szép párbajok, mint például a vívni egyáltalán nem tudó Gárdonyi Gézáé, aki Szegeden nemcsak az ellenfelet, hanem még a segédeket is összevissza kaszabolta a nagy harci hévben.

Amikor Heltai Jenő megházasodott, az esküvő másnapján délelőtt tíz órakor homlokon csókolta asszonyát és éjfél után két órára érkezett haza. És ez a napirend — jeles napokat, nyaralásokat és háborús időket leszámítva — érvényben maradt fél évszázadon át.

És közben oda tudott figyelni a családra is! Hat gyereket és két feleséget nevelt föl becsülettel!

Ma már az újságírók munka után kocsiba ülnek, megállnak a közértnél, vesznek egy kis parizelt, sört és klozettpapírt, és lóhalálában hajtanak haza. Ez alól legfeljebb csak én vagyok kivétel, aki otthonról egyáltalában el sem megyek.

Érthető talán, hogy igencsak fölvillanyozódtam, amikor pár évvel ezelőtt szerkesztőségünkbe egy igazi, vérbeli bohém újságíró toppant be.

Úgy hívták, hogy Böhm Bendegúz.

Híre egyébként megelőzte őt.

Öreg barátom, aki mellesleg nagyon nagy író volt, és élete utolsó fél évében jelenlétével bearanyozta a szerkesztőség sajnálatosan jellegtelen légkörét, még régebben egy bulvárlapnál együtt dolgozott pár hónapot Bendegúzzal.

Ő mesélt sokat Böhm Bendegúzról, hogy milyen jópofa fiú az, vérbeli link, minden csibészségre kapható.

De még azelőttről is ismertem Bendegúz nevét — valami pártnál szolgált egy időben, szerepelt a televízióban is nemegyszer. De mikor a párt éles politikai fordulatra szánta el magát, ő búcsút mondott a közéletnek és hírlapíróul szegődött.

Előbb tehát egy bulvárlapnál tűntek föl — és tűntek ki — írásai, majd onnan hozzánk került. Ráadásul egyenesen a mi szobánkba.

És rögtön élet is költözött oda vele. Óriási pofa volt Böhm Bendegúz. Mindenekelőtt fiatal volt, szinte még gyerek — és mégis már mennyit tudott, mennyit élt! Sokat dumáltunk, söröztünk, mesélt előző életeiről, csuda jókat röhögtünk, amikor politikus kollégáit mutatta be, például azt az öreg pártvezért, aki egy londoni fogadáson vietnami strandpapucsban jelent meg, mert bütyök volt a lábán — meg is mutatta ott mindenkinek. Mondtam is neki egyszer, hogy lesz mit írnia, hisz belelátott a politikai élet legtitkosabb zugaiba is, látott annyi emberi fordulatot, hitványságot, hazugságot, hogy abból egy életmű kitelik.

Soha nem felejtem el, mit felelt erre:

— Majd mindent megírok egyszer. De most még nem. Most anyagot gyűjtök. Tudod, öregem, én húszéves koromig szép voltam. Harmincéves koromig okos leszek. Negyvenéves koromra viszont gazdag, de nagyon gazdag. Azután pedig enyém lesz minden hatalom. Addigra lesz egy kastélyom a Balaton-felvidéken. Ötvenévesen beülök oda és megírok mindent.

Mondtam is magamnak, ez igen, ezt aztán jól kigondolta ez a Bendegúz.

Egyébként Böhm Bendegúz már akkor sem írt rosszul, írásai élettel voltak teli, amint hogy ő maga is végtelenül vidám fiú volt, folyton vihogott, vicceket, történeteket mesélt és úgy élt, mint egy igazi békebeli hírlapíró.

Böhm Bendegúz a női nem igaz, őszinte és nagy barátja volt, de ezen tulajdonsága kedvességgel, vidámsággal párosult, érdeklődése a hölgytársadalom egy-egy egyede iránt viszonzatlan bizony ritkán maradt.

Böhm Bendegúz aztán roppant jóízűn tudott kalandjairól beszámolni.

Az új kolléga nemcsak jó előadó volt, hanem képes volt a másikra is figyelni, egy-egy viccet, történetet kétszer, háromszor is elmondatott magának, nehogy a jó anyag átpottyanjon emlékezetének rostáján.

Böhm Bendegúzzal aztán lehetett mulatni: ő úgy bele tudott lendülni, veszni a pesti éjszakában, ahogy a régi klasszikusok között is csak kevesen.

Mi bizonyos okokból nemigen tudtunk vele tartani.

Általában régi, még a pártból megismert egykori barátaira fanyalodott rá, akikkel együtt indultak törzshelyeik felé: a budai Fellegvár Bárba és onnan a Lipótváros mélyén megbúvó Apatej néven ismert műintézménybe.

Persze ennek az életmódnak adódtak bizonyos költségkihatásai is — egy-egy mozgalmas éjszaka bizony többe volt, mint egy egész havi újságíró-fizetés.

Böhm egyik cimborájának ez nem okozott gondol, ő pártalkalmazásban állt — pártjának pedig akkoriban roppant talpraesett pénztárosa volt.

De Böhm — később vérbeli hírlapíró módjára — szintén nem csinált nagy ügyet az anyagiakból: minden skrupulus nélkül kért kölcsön kisebb-nagyobb összegeket új kollégáitól, és a törlesztés kérdésében sem hagyta el soha az úri nagyvonalúság.

De — mondtam én magamnak — mit számít pár százezer adósság, ahhoz a Műhöz képest, ami majd megíródik egyszer.

Szorgosan dolgozott Böhm Bendegúz, cikkei, tárcái rendszeresen jöttek. Aztán év végén egy igen szép feladatot kapott. Elküldték Betlehembe, csináljon egy jó anyagot a karácsonyi számba.

Böhm lement a pénztárba, fölvette a repülőjegyet, napidíjat, dollárt, és elment Betlehembe.

És nem jött vissza soha többé.

Még csak az anyagot se küldte, ott állt a kihagyott kolumna üresen, az utolsó pillanatban kellett valami konzervet betenni gyorsan.

Böhm Bendegúz nem jött, nem küldött, nem számolt el, nem telefonált, nem írt levelet, nem rendezte magántermészetű restanciáit sem, de még a szép diplomatatáskájáért sem jött el, ami a szobánkban maradt.

Nem látta többé itt soha senki Böhm Bendegúzt.

Jó pár éve ennek és én sem találkoztam vele azóta.

Meghökkentek kicsinyt a kollégák, de én persze nem, én csak mondtam magamnak: nagy kópé ez a Bendegúz, de hát istenem, ő a Műre készül, úgy látszik, itt már elég anyagot gyűjtött, megy tovább, csak nem fog piszlicsáré ügyekkel bíbelődni ő, akinek ily nagy formátumú programja van.

Nem láttam Bendegúzt, de hallani hallottam persze róla hébe-korba egy s mást.

Előbb egy liberálisnak ismert hetilapnál tűnt föl. Jópofa, vidám, „böhmbendegúzos” dolgokat írt ide is. Különös figyelmet keltett egyik cikkével, amelyben kemény szavakkal illette a pártot, ahonnan pályája elindult egykoron.

Aztán váratlanul elment e laptól is, hogy ugyanilyen váratlanul a televízióban bukkanjon fel. Eleinte műsorokat vezetett, aztán főnök lett. Később eltűnt innen is — mint kiderült, a televízió megbízásából világ körüli útra kelt, minden földrészről készített is egy tízperces riportfilmet.

Aztán olvastam az újságban, hogy a televízió tönkrement, mondtam is magamban, hogy ez a Bendegúz csak nem változik, de amikor majd kezünkbe vesszük a Művet, ki emlékszik már holmi televíziókra akkor.

Aztán hallottam, hogy elkészült a kastély a Balaton felett.

Aztán megint eltelt pár év, és Böhm Bendegúz megtért egykori pártjához váratlanul, egykori barátaihoz, a fiúkhoz, és az általa kigúnyolt pénztárosokhoz.

A párt, hatalomra jutván, rögtön szép hivatallal jutalmazta őt ezért.

Böhmöt harangügyi kormánybiztosnak nevezték ki.

Kapott jókora hivatalt, szép kocsit sofőrrel, garnitúrányi beosztottat, és gondolom, némi fizetést is.

Nem is volt onnantól kezdve harangozásügyben fönnakadás semmi.

De Böhm Bendegúz előző professziójához sem lett teljesen hűtelen: tollat fogott megint. Egy magát konzervatívnak tituláló lapban elkezdett zsidózni váratlanul. Mindenki megrökönyödött, hisz eddig Böhm ilyet nem csinált. De én csak mondtam magamnak: konzekvens ez a Bendegúz, mindent kipróbál, mielőtt a Műnek nekiveselkedik.

De az persze még messze van.

Böhm Bendegúz nem töltötte be még a negyvenet sem.