Párolt káposzta

A párolt káposztáknak is megvan a maguk sorsa.

Itt van az én párolt káposztám esete, példának okáért.

Kezdődött azzal, hogy — alighanem még az óvodai napközikoszt rendszeres fogyasztásának konzekvenciájaként — a párolt káposztát tizennyolc éves koromig szívből utáltam.

Aztán a katonaidőmet töltvén támadt egy barátom, aki remekül főzött, és még remekebbül tudott étkekről — étkekről is — beszélni. Vele szerettem meg a párolt káposztát, sült libacombbal, köményes sertéskarmonádlival és disznótorossal mindenekelőtt.

A párolt káposzta az első ételek egyike volt, amelyet magam is elkészítettem, és amelyet huszonöt éve rendszeresen készítek mindmáig.

De bizony az eltelt idő az én párolt káposztámat roppant változásokon vitte át, rá sem ismerne az akkori párolt káposztám a maira.

A párolt káposzta nem csupán az egyik első enkézzel főzött ételem volt, de egyik első prózai írásom is a párolt káposzta tárgyköréből nyerte tematikáját, így nem is kell föltétlenül csupán megbízhatatlan emlékezetemre támaszkodnom, amikor fölidézem lázas, viharos ifjúságom, a Sturm und Drang párolt káposztáját.

Akkoriban az apróra metélt édes káposztát mindenekelőtt jól besóztam, és állni hagytam. Ezután gyorsan elrohantam focizni, olvastam másfél óra Hegelt, megittam egy deci Unicumot, írtam valami verset, elrohantam egy elmegyógyintézetbe, ahol magyar nótákat tanítottam az ápoltaknak, hátha meggyógyulnak attól, benéztem egyik haldokló nagyanyámhoz a kórházba, oda- vagy visszaútba ejtettem egyik régi barátnőmet, megtértem valami új barátnőmhöz, ittam pár tucat kisfröccsöt, és meghallgattam apámat, aki megmagyarázta, hogy a párolt káposztába nem kell semmi, se alma, se szőlő, se pezsgő, se bor, a párolt káposztához káposzta kell, só, cukor és ecet.

Ezután kifacsartam, akkor aztán leforráztam a káposztát és alája — egy kiló káposztához — legalább fél kilót számítva, laskára vágott hagymát fonnyasztottam. Azon aztán gondosan karamellizáltam a két evőkanál kristálycukrot.

Mikor már jó barna volt, akkor dobtam rá a káposztát, aztán, amíg szinte folyamatosan gazdagítottam, bonyolítottam, tetéztem, szédítettem és bolondítottam, csűrtem és csavartam a párolt káposztát, szegényt, apróra szelt almát dobtam hármat bele, fürtnyi szőlőszemmel szédítettem, maréknyi savanyú káposztával tettem izgatóbbá, paradicsommal, paprikával adtam frissebb ízt neki, ecettel, citrommal, pezsgővel, vörösborral próbáltam különböztetni minden káposztától, tettem persze bele a són, a borson túl szegfűszeget, szegfűborsot, köményt, babért, koriandert, konyakot, sört, worcesterszószt, lekvárt, mézet és minden egyebet, ami minden újért lázasan nyúló kezem ügyébe jutott.

Aztán ahogy múltak az évek, úgy változott lassan a párolt káposztám is velem.

Arra hamar rájöttem, hogy a káposztát forrázni teljesen fölösleges, mehet rögtön a zsiradékra az anyag, de tíz év múltán már hagymát se szeltem alá.

Ekkor már az almára rég szégyenkezve emlékeztem vissza, igyekeztem is inkább elfejteni, hisz attól csak kásás és édes lett a dolog, viszont a becsületes, polgári párolt káposztától messzire került.

A szőlőt ifjúkori botlásnak tudtam be csupán, és azt is be kellett látnom egyszer, hogy a párolt káposzta nem lecsó, hogy paradicsom, paprika kelljen bele.

Ahogy múltak az évek, elmaradt az ecet, a citrom, a bor is, és lassan elmaradt minden bolondéria.

Ma már ha párolt káposztát csinálok, akkor nem teszek mást, csak káposztát párolok.

Só, bors, csöpp ecet — ennyi, mi a régmúltból megmaradt.

Csudájára jönnek, kérdik is receptjét, megadom persze szívesen, hisz egyszerű az: meg kell öregedni csupán.

De azt már nem mondom el senkinek, hogy néha, amikor senki se látja, azért titkon belelöttyintek egy kis vörösbort ma is.

Bächer Iván