Fót

A Károlyi István Gyermekközpontra magyarosodott fóti gyermekváros tavaly ilyenkor volt negyvenéves. Ötven aligha lesz. De valami lesz, biztosan.

Mert mindig is volt valami.

Már a Zsigmond-korban említik, és — bár többször gazdát cserélt — nem halt ki a török alatt sem.

Az uradalom a tágas környékkel, Újpesttel, Megyerrel, miegymással együtt a XIX. század elején került a Károlyi család birtokába, lett grófi nemzetségi központ, mintagazdaság, csudásan megépített, berendezett és belakott családi fészek.

A Károlyiaknál régtől haladó hagyomány a jótevés.

A grófi cím szerzője, Károlyi Sándor, a piszkos rebelliseket Dolhánál szétfreccsentő főispán, majd Rákóczi leghívebb vezére, kicsinyt később a szatmári békekompromisszum tető alá hozója, nemzetségét és hazáját egyként, együtt, szétválaszthatatlanul virágoztatta föl — már amennyire persze az utóbbit lehetett.

A jócskán gyarapodott birtokon a kor legkorszerűbb gazdálkodását vezette be, munkaerőt telepített, s arról emberséggel gondoskodott, falu- templom-, iskolaalapítása és támogatási kedve halálig sarkallta a derék férjet és apát, akinek tetteivel könyvtárnyi irodalom foglalkozik ma már.

De a fóti foglalás nem az ő, hanem a száz évvel későbbi leszármazott, az 1797 és 1881 között tartalmasán élt Károlyi István gróf műve volt.

A családi tragédiákon edződött és emberesedett — két fiatal feleséget veszített el gyors egymásutánban — Fót-alapító Károlyi István Széchenyi után rögtön másodiknak ajánlott summát az Akadémiára. A szabadságharc idején saját költségén fölállított komplett huszárezreddel verte az osztrákot, amiért aztán Windischgrätz pár évre le is fogatta. Ő építtette Ybl Miklóssal az impozáns, romantikus stílű fóti templomot, és ő alakíttatta át a fóti kastélyt mindmáig megcsodálható végső formájára, amellyel az épület az ország első tíz műemléke között foglal el biztos helyet. Károlyi István volt Pest vármegye főispánja is, megalapította a Magyar írói Segélyegyletet és még tett rengeteg mást is, kell-e mondani.

Sándor fia is derék gróf volt, ő is huszárkodott, majd a kiegyezés idejére a magyar gazdatársadalom kimagasló alakja lett, 1898-ban ő alapította a Hangya Szövetkezeti mozgalmat példának okáért.

De a következő nemzedék is hű maradt a nemes hagyományokhoz.

A következő Károlyi, Károlyi László és felesége, Apponyi Franciska is sokat tett Fótért, óvodát, kórházat, csecsemőotthont, a hadiárváknak 60 lakhelyet létesítettek.

Fiuknak, Károlyi Istvánnak — akinek apósát, szegény Windischgrätz herceget, a frankhamisítás kapcsán csúnyán benne hagyták a slamasztikában Horthyék — 1945-ben jutott az a szomorú sors, hogy oda kellett hagyni Fótot. Ő már nem érhette meg, hogy László fia révén négy év óta immár újra helyreállt Fóton a Károlyikontinuitás. A fóti Károlyi-kastély nemcsak kívülről volt — és maradt — a magyar klasszicizmus egyik első számú emléke, de belső berendezése is párját ritkította.

Gyönyörű belsőépítészet, intarziás parkett, értékes bútorok százai, szőnyegek, csillárok, harmincezer kötetes csodálatos könyvtár, óriási park, halastó, istállók, gazdasági épületek, barokk kiskastély dicsérte a Károlyiak ízlését és persze jelezte a család társadalmi, gazdasági státusát.

Azt hihetnők, hogy mikor a család 1945-ben menekülőre fogta és a kastély gazdátlanul maradt hátra, akkor a derék fóti nép, nem különben derék vezetőivel, az akkori koalíciós pártok tótumfaktumaival, a kisgazda, kommunista, szociáldemokrata és a többi párt helyi vezéreivel az élen úgy határozott, hogy a kastély a bennlévőségekkel egyetemben nemzeti érték, amelyet egy az egyben megőrizni minden magyar embernek hazafias, de legalábbis kutya kötelessége.

Aki ezt hiszi, téved.

A kastély osztozott magyarországi kastélytársainak sorsában.

Ki lett rabolva teljesen, az utolsó bidécsap is gazdára lelt.

A XVII-XVIII. században bőrbe kötött francia emlékírók pedig majd oly soká tartották a meleget, mint az akáckugli, arról nem is beszélve, hogy végszükség esetén elrágódott rajta a marha is.

De az épület — szemben például az alcsúti és sok más társával — megmaradt legalább.

1945-ben gyerekek költöztek bele, Gorkij, majd Makarenko néven működött nevelőotthon itt, majd zordonabb idők következtek, 1950 és 1956 között a határőrök — helyi népnyelv szerint zöldávósok — kiképzőtelepe lett a Károlyi-kastély.

Aztán újra jobb sorsra érdemes gyerekek sorsa fordult valóban jobbra itt.

__1957. november 15-én masírozott be az első száz gyerek. A sajtó óriási propagandát csapott — kicsinyt a pedagógiai elképzelések ellen is hatva ezzel. Nem volt mit tenni, mert ömlött a közadakozás, egy év alatt minden megye épített egy fél házat, aztán éveken, évtizedeken át újabb és újabb épületek létesültek a negyvenhektáros kastélyparkban, amely még ma is, így is, teliépítve is hatalmas, impozáns és mellesleg szigorún védett nemzeti kincs.

1982-ben ezer gyermek cseperedett itt.

A gyerekváros igazi város volt, nemcsak gyermekkörletekkel, oskolákkal, közösségi helyekkel, de lakásokkal, kórházzal, óriás konyhával, étkezővel, mosodával, postával, trafikkal, bolttal — kicsit kirakat-gyermekváros volt a fóti, de annak, aki ide került, nem volt gondja se pénzre, se kosztra, se mosásra, se semmi oka panaszra. És épp ez volt a baj.

Hogy túl jó volt Fóton.

Mert mikor a gyerek kibukott az életbe, akkor bizony gondja támadt. Nem tudott egy tányért sem elmosni, nem tudott ügyeket intézni, nem tudott bánni — ha került — a pénzzel.

Ezért is, másért is, a kilencvenes évek legelején a fóti gyerekváros is változni indult. Az irány egyezett az általánosan eluralkodott pedagógiai koncepcióval, amely az 1997-ben elfogadott gyermekvédelmi törvényben is testet öltött: az állami gondozottak mamutotthonait pár év alatt kis létszámú lakásotthonoknak kell fölváltaniuk. Fóton ez a munka — Csáky László igazgatásával — már régóta javában folyik. Ma itt a gyerekek — több mint háromszázan — tíz-tizenkettes csoportcsaládokban élnek egy állandó nevelő anyáskodása alatt, aki a kézhez kapott fejpénzt — havonta kilencezer-háromszáz forintot — a gyerekekkel konzultálva maga osztja be, ha akar, befizet menzára, ha akar, a gyerekekkel főzi az otthoni konyhán a kosztot, megszűnt a mosoda meg a központi reggeli, vacsora meg sok minden más egyéb, ami központi, ami nagy, ami adott.

A hosszú folyosókat háromfelé falazták, a harmadfolyosó afféle előszoba, gardrób, tévészoba, társalgóként hasznosul, onnan nyílik a négy-öt kétágyas háló, a konyha és a fürdőszoba. Van kamra is és hatalmas fagyasztó, most éppen főként paprikával, lecsóval teli, ugyanis a nyár végén elromlott egy zöldpaprikát szállító kamion a közelben.

Fótra mindig beesik valami: hol ötezer pár kesztyű, hol ezer baseballsapka, hol egy vagon alig zsizsikes paszuly.

Magában a nagykastélyban már nemigen lakik gyerek.

A hatalmas műemlék épületben sok minden egyéb van: kétezer főre kiépített, ma már csak félkapacitással főző konyha, élén a remek szakáccsal, Szalka Istvánnal, aki hétvégeken különlegességekkel is bizonyíthat, ugyanis a gyönyörű márványterem az egyetlen helyiség, amelynek eredeti berendezése épen maradt, ilyenkor házasságkötések helyszínéül szolgál. Vannak a kastélyban még irodák, egy tucatnyi szállószoba szolgálja a turizmust is, és az emeleten hat szép szobának állandó lakója Károlyi László gróf és felesége, Erzsébet asszony, no meg a kutya.

Az öreg angol szetter Fót egykori gazdájának kijáró kiváltságot élvez — őt nem lopják és adják el a gyerekek, szemben a legtöbb környékbeli ebbel. A kastélypark egyébiránt teli van kutyával, ez pedagógiai koncepció is, aki kutyát akar, annak legyen kutyája, hisz így van ez az életben is odakinn.

A kutyák és a gyerekek nem zavarják a visszatelepedett lakókat, de az alattuk lévő díszteremben zajló szombati tivornyáktól szenvednek némileg. Csuda érték egyébként Fót: a páratlan kastélyon, parkon túl van itt vagy huszonöt mindenféle ház, iskola- és kórházépületek, több mint száz lakás, halastó, strand, hátul istálló — bérbe adva már —, benne csudaszép paripák, még odébb disznóhizlalda nyolcvan lakóval, ez a gyermekvárosé, nem is vesznek disznóhúst boltból soha.

A kastély-város-park együttest kétmilliárdra becsülte a hivatalosság föl, ami tréfának tűnik.

Most Fót félúton van éppen.

Pontosabban útelágazásnál.

Háromfelé lehet indulni most.

Első lehetőségként a gyermekváros megőrzi negyven év alatt kialakult szellemét, lényegét, és valamiféle pedagógiai központtá válik, hisz a kilométernyi falak mögött ma is négy különféle iskola működik, rengeteg pedagógiai tapasztalat, szakértelem, tudás van összegyűlve itt.

Másodikként viszont fölmerült komplex szociális rendszer létesítése Fóton, ahol a csecsemőotthontól a rendelőn, az anyaotthonon, nevelési központon, a kórházon át az elfekvőig az emberi élet szinte minden stációja bejárható lenne a falon belül, legföljebb a temetőbe kellene kisétálni.

A harmadik verzió szerint Fót valamiképp visszakerülne a Károlyi család kezébe, de legalábbis keze ügyébe, így a kastély és parkja visszanyerhetné régi fényét, de legalábbis újra fölpislákolhatna valami abból. Gazdája lenne újra Fótnak.

Persze ez azt is jelentené, hogy Fót az úgynevezett minőségi turizmus, „minőségi” lakás és „minőségi” élet szolgálatába szegődne. Nehezen mondja ki ezt a magamfajta, de mégis vissza kell adni a Károlyiaknak a házat, ami az övék volt. Az épület egy részéből persze kiszorulna így a pórnép, de a másik felében lenne képtár, múzeum, hangversenyterem.

És talán lehetne egyezni a grófikkal — hisz láttuk, mindig hajlottak a jóra —, hogy maradjon valami az elmúlt ötven évből: hátha megbújhatna a hatalmas park egyik zugában pár tucat jobb sorsra érdemes gyerek továbbra is.