HVG, 2025/3., 2025. január 16.
TÓTA W. ÁRPÁD
Az ország nemcsak vasút, kórház, nemzethalál meg szuverenitás. A felszabadulás nemcsak szavazás és elszámoltatás. Rengeteg apró bosszúságot kellene újragondolnunk napról napra, tégláról téglára, és dönteni: megtartjuk, kidobjuk, vagy netalán megkérdezzük azokat, akikre tartozik. Ilyen például az istenverte szalagavató.
Minden végzős középiskolai osztály utolsó éve azzal kezdődik, hogy két és fél órában átbeszéli a szülői értekezlet, hogyan lesz ez a majomparádé. Általában már kész az árlista: rendezvényterem, tánctanár, büfé, virág, frakkbérlés, lakkcipő, táncórák, bevonulózene. Keringő legyen vagy palotás? És ahhoz a lányoknak honnan lesz habos-babos ruhájuk? Na és akkor az annyi mint… hát olyan fejenként hetven-százezer alaphangon, ha minden akciós.
Az egész bevásárlókörút, táncórák és ruhapróbák eredménye egy háromórás esemény, ahol a gyerekek olyasmit csinálnak, amit rohadtul nem akartak, és amit soha többé nem fognak megtenni. Hiszen ki lenne olyan hülye, hogy pingvinnek öltözve, csokornyakkendőben égesse magát, félig betanult idétlen tánclépésekkel a teljes évfolyam és nemcsak a saját, de a barátai családja előtt is. Mindezt az érettségi és felvételi idején, amikor mindenkinek, még a leglustábbnak is volna jobb dolga, mint az angol keringővel szarakodni és frakkot próbálni.
Frakkot! Elit értelmiségi családok gyerekei is itt találkoznak vele először, hiszen nemhogy nem vesz fel olyat épeszű ember, de már olyan filmeket se nagyon nézünk, amikben előfordul. És ha már jelmez, annyi más lehetőség van. Például be lehetne öltözni Frakknak, a lányok meg lehetnek macskák. Ha akarnak.
Ám a gyerekeket senki sem kérdezi erről.
Elmondom, hogyan menne ez egy jobb világban. A tanév demokratikus szavazással kezdődik. Ennek első körében feláll az évfolyamon két-három választott diákbizottság, és kidolgozzák a buliprogramokat. Nyilván lesz elég előregyártott ajánlat a piacon: habpartytól a hegyvidéki dorbézoláson át egészen a konzervatív programig, hogy frakkba és tütübe öltözve keringőzzenek Johann Straussra. Ezeket a költségvetéssel együtt közzéteszik az iskolaújságban (mert az is lesz) meg ahogy akarják, aztán jön a vitanap, a kampány és a szavazás. Maradhat versenyben mondjuk kettő, ha van legalább húsz jelentkező, a részvétel önkéntes. És végül buliznak, úgy, ahogy ők akarták. Valószínűleg csak jobb ötletük lesz, mint a mostani röhejes baromkodás hárommillióért. Ezeket a tapasztalatokat pedig felhasználhatják az utánuk jövők.
Ezzel persze rosszul járnának a tánciskolák és a lehetetlen maskarák kölcsönzéséből élő cégek, de ugyebár ez nem az ő nagy napjuk, hanem a gyermekeinké. Más rendezvényszervezők cserébe nyernek rajta, ilyen a piac.
Jaj, de mi lesz a hagyománnyal? Hát az esetleg megváltozik, drága honfitársaim. Még az is lehet, hogy kihal. Ám ha szabad választás nyomán pusztul el, akkor nincs mit siratni rajta. Zánkán sincs már zászlófelvonás az Internacionálé dallamára, mert amint rákérdeztek, kiderült, hogy nincs rá igény.
És ez a tanulsága ennek az egésznek, ahogy annyi mindennek, amibe beleütközünk napról napra. Nem a saját életünket éljük. Vállat vonva elfogadjuk a felülről vagy régről jövő értelmetlen hülyeségeket, a keresztelőt és templomi esküvőt nulla hittel, az egyházi iskolát a képtelen elvárásaival, a zsinóros kabátban bohóckodó ispánt, a hivatalnok felsőbbrendűségét, a feudalizmust. Mert egyszerűbb évről évre ledarálni a szülői értekezletet, közölni, hogy honnan lesz frakk és tütü és csokor és lakkcipő, mint venni egy nagy levegőt, és megszervezni, hogy másképp is lehessen. Mert biztos, hogy valaki meg fogja lóbálni a tradíció bikacsökét, szentségtörést kiált és merényletet – és aztán esetleg mellé áll a tankerület meg az ispán. És kinek kell ez az egész? Pedig a szabadság mindig könnyen védhető: majd ha a diákok a frakkra és a keringőre szavaznak, akkor az lesz. Addig meg nem.
A legbizarrabb ebben a tehetetlenül hömpölygő őrületben az ellentmondás tartalom és forma között. Az egész esemény arról szól, hogy a gyermekeink felnőttek. És erről emlékezünk meg azzal, hogy belekényszerítjük őket ebbe a nevetséges tollasbálba, mert a bácsik és nénik a fejük felett mindent eldöntöttek. Szó sem esik arról, hogy a felnőttség lényege épp az, hogy lehet választani, lehet nemet mondani, lehet máshogy csinálni, mint apáik. Lehet szervezkedni és vitázni, lehet másképp élni, mint kétszáz, száz vagy harminc éve volt szokás. Ez lenne a legfontosabb lecke, az érettség küszöbe, az öntudatos állampolgár belépője. Hogy ő választja meg, milyen bált akar magának.
Milyen szép is lenne! A felnőtté váló gyerekek megtanulják megszervezni magukat, mérlegelhetik az anyagiakat és az értük kapott élményt, kampányolhatnak a nekik tetsző megoldás mellett. És ha úgy döntenek, ívben köpnek arra, hogy szalagavatón muszáj keringőzni, mert csak, mert eddig is úgy volt, vagy mert „az szép”. Majd ők eldöntik, nekik mi a szép. Övék a jövő. Elvileg ezt ünnepeljük.