Kis európai válságtan

Két évvel ezelőtt, január 15-én hunyt el Tamás Gáspár Miklós. Az évforduló alkalmából közöljük egyik utolsó írását, amely eredetileg Miklós Tamás filozófiatörténész, az Atlantisz Kiadó vezetője 65. születésnapjára kiadott ünnepi kötetben jelent meg. A szöveg ma elhangzik a TGM emlékére felavatott tábla átadási ünnepségén is.

 
1. A válság – mondják – az Új megjelenésének az oka, illetve az Új megjelenésének a következménye.

2. Vagy: azért van válság, mert az Új nem képes – nem hajlandó – megjelenni.

3. Vagy: azért van válság, mert az Új nem létezik, nem létezhetik, a fordulat merő elképzelése abszurdum, nincs Új, ami megjelenhetnék. Az a vélelem, hogy az Új megjelenhetnék – hogy az idő az Újjal vemhes – tévedés, mert minden mindig ugyanaz. Még csak nem is ismétlődik, mert az ismétlődés csak úgy lehetséges, ha van a létezőben hiátus (rés), márpedig ilyen repedés a létezőben nem valóságos, ha mindig minden ugyanaz.

4. A válság titka abban rejlik, hogy ami látszólag megjelenik (illetve aminek a megjelenése tragikusan elmarad), az nem más, mint a Régi (metafizika, Isten), a Régi pedig nem jó.

5. Miért nem jó a Régi? Azért, mert egyrészt elkerülhetetlenné teszi az Új elképzelését (ha van Régi, akkor lennie kell Újnak), másrészt meg önkéntelenül föltételezi a tekintély meglétét (a Régit, az apait-anyait tiszteljük mi, a gyerekek), a tekintély pedig elképzelhetetlen, ha válság van.

6. Ez csak akkor lenne mégis lehetséges, ha elismernők, hogy nincs válság. Ha a Régit tisztelik, akkor nincs válság? Ezek szerint mégis az Új fölbukkanása lenne a válság?

7. És akkor az Új csakugyan fölbukkant, illetve az idő az Újjal vemhes?

8. De hiszen ez a válság alkalma, nem?

9. Ha a Régit azért tisztelik, mert az Új képtelen előállani, akkor a válság egyik lehetséges okát eltávolítottuk, kivéve, ha nem véljük úgy, hogy a válság hiánya tragikus.

10. Hogyan lehet a válság hiánya tragikus, hiszen ez életszituációnk megoldatlanságát jelzi?

11. Hogyan módosítaná ezt a fölismerést annak az elgondolása, hogy a létező permanens (állandó)?

12. A klasszikus (német) idealizmustól kezdve az európai filozófia minden fogalma idői. A létezőt nincs honnan állandónak látni, nincs „mikor” állandónak hallani. Illetve: a permanens létező nem leírható fogalmilag, nem jellemezhető, túl van mindazon, ami számunkra való, ami nekünk megnyilvánul. (Túlnan.) Lehet, hogy van, akkor azonban az, ami „van”, radikálisan el van választva tőlünk, el van különítve az elmétől. (Túlnan.) Tehát nem elmei. Az állandó („az örök”) nem szellemi? Nem elmei? Akkor honnan sejtünk róla bármit? Ez már volt: a magánvaló megismerhetetlen, csupán megkonstruálható – emlékeznek? A válság mégis az lenne, hogy az állandó számunkra (az elme, a szellem számára) csak ideiglenesen konstruálható, valóságosan megalapozó ismeret („tudás”) nem lehetséges? A transzcendencia vak?

13. Ezek szerint nem volna szabad abból kiindulnunk, hogy életszituációnk megoldatlansága tragikus? Hamis ráfognunk mind magát a megoldatlanságot, mind a tragikumot (a megoldatlanság tragédiának értékelését) a transzcendencia elkülönültségére és vakságára? Esetleg nincs is tragédia? Nincs is megoldatlanság? Nincs is válság?

14. Válságérzékelés, válsághipotézis, válságtudás jellemzően, sőt: agresszívan idői képzetek, amelyek nem tűrik a transzcendenciának ezt az abszolút elkülönültségét, tahát időtlenségét. A megoldatlan életszituáció individuális (különült) szubjektumok rövidre szabott életéből is csak kiszigetelt, véges epizód.

15. Következésképpen a válság észlelése (érzékelése, észrevételezése) mindössze nænia, panaszdal lenne? Nem mondana semmit „a közösség” (kihagyom a szinonimákat) állapotáról? Vagy előföltételezni kellene hozzá az állandóságtól (a szellemtől) idegen idői szekvenciát („történelmet”), hiszen ez éppen a változásról ad számot, amely válságmódusz? De hogyan ad számot a változásról, amely ha nem magánvaló, aligha szellemi, és láthatósága fordított arányban áll valóságával…?

16. De ha ez a számadás aphatosz, ineffabile, kimondhatatlan, mert nem lehet elmei funkciója (elkülönül a magánvalótól, amely az [„igaz”] ismeret Kant utáni és Wittgenstein előtti egyetlen forrása [volt] az európai filozófiában, mielőtt ez a filozófia válságba került [volna], illetve miközben válságba került, ha [a] válság lehetséges [lett volna]…), amely nélkül még az elmei funkció hiányát se lehet fogalmilag fogalmazni. Ha tehát a változás ineffabilis, akkor eleme/közege pusztán (némán) empirikus, olyan appercepció tárgya csupán, amely szellemíthetetlen, emiatt aztán kalkulálhatatlan is.

17. Az át nem szellemült (idői) válságészlelés segéderői – praxis, nyelv, kommunikáció – a szellemet (az elmei funkciót mint objektív univerzumreszeléket) odahagyva, szükségképpen a szubjektivitás hatókörébe utalják a válságot. (Lord Chandos levele, 1902 és í. t.) Ez itt a kínlódás egyik fő oka. Ha azokat a megszokott benyomásokat, észleleteket, leírási kísérleteket (Régi & Új) nélkülöznünk kell, amelyek óvatlan, bár bátortalan használatával az imént még konstatálhattuk, hogy ha nem is igaz („igaz”), hogy válság van („van”), a válság ismeretes terminusai (nem hiszünk abban, amiben eddig hittünk; a „másiknak” van igaza; életmissziónk, élethivatásunk alapjai fikciók) még elevenek, a kimondhatatlanság, a nyilvánvaló elméleti hiba ellenére az élmény tagadhatatlan, a szemlélet szenvedése hasonló hangzatokat csal ki poéták lantjából (kobzából?), értik egymást, és olvasóik is értik őket. Lehet, hogy a válságelmélet kudarc (megírhatatlan, önellentmondó), de a válságérzet, válságészlelet, a velük szemlátomást rokon mélabú evidens.

18. A szembenálló világnézeti ellenfelek egyaránt úgy érzik, hogy éppen elvesztenek valamit (valami értékeset), amiért – ha nem is egyedül érte, de – élni érdemes. Ez akkor is megérdemli az együttérzést, ha a válságérzés artikulálása szinte lebírhatatlan akadályokba ütközik. Ám az akadályokat éppen az a gondolati tradíció építi, amelytől elválaszthatatlan a válsággondolat és a politikai teológia többi utóda. A véletlen, az esetleges kiküszöbölése, amely a tévedés másik neve: a Régi és az Új különbsége tartalmi, a válság pusztíthat, de építhet (forradalom). A válság miatti mélabú persze többféle. Az egyik fő típus a veszteség (preferenciáim helyesek, de a Weltlauf, a világ sora elveszi őket tőlem és sorstársaimtól), a másik a csalódás (preferenciáim nem érvényesek többé, talán sose voltak valóságosak), a harmadik a magány (preferenciáimat már senki más nem érti), a negyedik a tehetetlenség (érvényes és jó preferenciáimat meg lehetne védeni, de nincs hozzá közösségi erő). Ám azokat a garanciákat, amelyek csak a megszólíthatatlan transzcendenciában (a magánvalóban, túlnan) lelhetők föl, nem használhatjuk vigasznak, a voltaképpeni beszédet (szellem) csak metaforikusan tarthatjuk érvényesnek (itt: közlésre képesnek), de a válság azért válság, mert a szellem vagyonát megöröklő segéderők – praxis, nyelv, kommunikáció – nem tagadhatják meg (le) és nem oldhatják föl a válságot ilyesformán: az igazság nem érdekes, ha szeretsz.

19. Az egyik alapvető válságtermék: a magasabb rend érdekében alávetni magunkat a törvénynek, amelyben nem hiszünk.

20. A másik alapvető válságtermék: a magasabb rend érdekében megszegni a törvényt, amelynek az egyetemes kötelező ereje tipikus jegye a válság előtti normatív világállapotnak.

21. A válságszkeptikus így szólhat: egy sokakra ható közös érzés és az érzés civilizációsan erős kifejtése (expressziója), bármennyire őszinte, affektívan autentikus, találékony, olykor elmélyült, nem bizonyítéka annak, hogy van olyan vélt/szándékolt entitás, amely képes rá, hogy válságba kerüljön, és amely megérdemli, hogy az emlegetett szenvedéstípusokba merüljünk miatta. Azt nem mondhatjuk, hogy a válságpoézis ineffabilitása, a szellem hatástalansága a vak transzcendenciával szemben maga is „válságtünet”, q. e. d., mert ez körbenforgó (ha nem is érvelés, de) bizonykodás lenne. Ilyeténképpen cserben kellene hagyni a válságbeszédet, amely különösen azt nem tudja megmagyarázni, hogy ha a válság (mint olyan) maga okadatolja, mi a baj a történelem korábbi és későbbi pontjainak különbsége miatt (ha tudnók persze, mi a „korábbi” és „későbbi” a korszakok diszkurzív és expresszív alkotásainak bizonysága nélkül), akkor mivel több a válság mérőeszköznél és műfogásnál. Nem tagadjuk, hogy a (köz)állapotok pokoliak a kifejezés mérhetetlen-empirikus értelmében, de a válságalanyok szenvedése nem titkolja, nem rejti a válság kifejezhetetlenségét (némelyeknek ez a válság nemlétezése), mert elszakíthatatlan a szellemnek attól a szupremáciájától, amely mély válságban van.

 
 
A Kis európai válságtan Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó írása, amely nem sokkal halálát követően, 2023 márciusában jelent meg a Miklós Tamás filozófiatörténész, az Atlantisz Kiadó vezetője 65. születésnapjára kiadott ünnepi kötetben. (Tamás Gáspár Miklós: Kis európai válságtan. „A szavak tettek.” – Írások a 65 éves Miklós Tamás tiszteletére. (Szerk. Zelovich Lilla) Gondolat Kiadó, 2022. 365-372. o.)

A szöveg 2025. január 15-én, délelőtt 10 órakor hangzik el az emléktábla avatása alkalmából, amelyet az V. kerületi önkormányzat helyezett el Tamás Gáspár Miklós egykori házának falán.

Tamás Gáspár Miklós