A fűtő fia

Jó pár évvel ezelőtt valamiért keresztülautóztam Fejér megye déli részén.

Nemigen jártam arra soha, nem lévén dolgom ott.

Furcsállottam, hogy mégis ismerősnek tűnt föl a táj.

Hamar rájöttem ennek okára.

A puszták vidéke ez, könyvből olvastam egykor.

Bizonyára sokat változott fél század alatt, de nagyon ráismerhető maradt: a sík vagy alig dimbes-dombos, meglehetősen kietlen tájon hosszúkás cselédházak húzódtak mindenfelé, egy-egy felismerhetetlenségig átalakított, téeszirodásított kúriamaradvány is emelkedett felettük, nagy — zömmel romos — gazdasági épületek, istállók, magtárak, malmok álltak az út mellett fáradtasan őrt, a dombot ölelő liget melyén pedig — nem a településeken, hanem többnyire magában, több falut, tanyát, pusztát szolgálva — ott bújt a templom is.

Minden romos volt: cselédház, istálló, malom.

Az egyik falu végén hosszú, szintén romos épület állt párhuzamosan az úttal. Egyik felén kocsma, másik felén bolt. Lehetett. Mert akkor lakat volt mindkettő ajtaján. A vakolat mállott, a tető hullott, az ablakok jó része törve.

Az ütött-kopott épület után pedig hosszasan húzódó kerítésalap, és tépázott-ritkított parkmaradvány jelezte, hogy a gazból épp hogy kimutatkozó törmelékkupac valami kastélynak lehet maradványa.

Szegény vidék volt ez és az is maradt.

Eltelt jó néhány év, s nemrégiben arra keveredtem megint.

Nem sok változást észleltem. Legföljebb a romok lettek még romosabbak.

De a múltkor még bezárt és romos kocsma-bolt épülethez érve, meglepődve konstatáltam, hogy a házat rendbehozták, kitatarozták, rikító sárgára festették, födémet is cseréltek rajta. A homlokzatra hatalmas neoncégér került, amely tudtul adta, hogy sörözni, biliárdozni, játszani lehet odabenn.

A fűből alig látszó sok száz méter hosszú kerítésrom helyén pedig egyszer csak másfél méter magas, gyönyörű, mintás téglakerítés nőtt ki.

A kerítés mögött is lázas munka folyt — ott, ahol kastély volt sejthető, óriási épület tömege bontakozott ki.

Megállíttattam a kocsit legott.

Benn a kocsmában kikértem egy sört, hogy ne keltsek föltűnést és érdeklődni kezdtem, csak úgy mellékesen, hogy kié a kocsma és a szomszédos telek, merthogy egy kézben van itt minden, az nyilvánvaló volt.

— Janié — mondta egy úr gyanakvón.

— Ki az a Jani?

— Balog Jani. A tüzépes. Tüzépes Jani — vonta meg vállát hosszasabb mérlegelés után az úr, éreztetvén egyben, hogy több információval nem szívesen szolgál.

Persze már ennyiből is érthetővé vált, mi a forrása a sok, hibátlan, első osztályú, drága építőanyagnak, amiből a kocsma, a kerítés, a ház épült és épül.

De egy másik úr beszédesebb volt

— Ő vezette a Tüzép-telepet. Olyan volt, mint mi. Csak egy kicsit több volt a fája. De olyan volt. Aztán jött ez a privatizáció, és övé lett a Tüzép. Aztán övé lett egyszerre minden, a föld, az erdő, a kastély, minden.

— Itt jön — bökött a másik úr egy éppen belépő harmadikra. — Kérdezze meg tőle.

— Mi a gond? — fordult felénk egy alacsony, köpcös, elöl kopaszodó, hátul loncosodó, vagyis focifrizurás negyven, és ötven között járó, farmeröltönyös, mindkét kezén aranyláncot csörgedező, napszemüveges úr.

Jó napot — mondtam. — Semmi, csak föltűnt, hogy mekkora építkezés indult.

— Mekkora?

— Nagy.

— Nagy. Na és. Miért érdekli az magát?

— Ne haragudjon. Minden érdekel.

— Ne érdekelje! Nincs ezen semmi érdekes. Nézzen körül. Egy egyszerű kocsma.

— Igen. Szép. És ott a ház, a kerítés mögött, az is a magáé?

— Enyém. Miért?

— Ott valamikor kastély volt, ugye.

— Kastély volt.

— Kié volt?

Arcvonásai keményebbek lettek, pedig lágyak nem voltak addig sem nagyon.

— Pálfayé. Az volt a Pálfay-kastély. És most az lesz a Balog-kastély.

— Kastély lesz?

— Kastély. Pontosan ugyanolyan, mint a Pálfayéké volt. Egy az egyben olyan. Ugyanúgy tizenkét szobával, ugyanolyan berendezéssel, hallal, konyhával, tükrökkel, kandallókkal.

— Megvannak a tervrajzok?

— Nincsenek.

— Hát akkor, honnan tudja, hogy milyen volt a kastély?

— Ott laktunk.

— Ott?

— Nem. Apám volt a fűtő. A pincében laktunk. Egy lyukban. Hatan.

Kicsit hallgattunk. Aztán kiszakadt belőle:

— Hogy rohadjon meg a mocsok.

— Pálfay?

— Az.

— Komisz ember volt?

Balog hallgatott egy pillanatot, aztán csak vakkantott egyet:

— Megdöglött.

Nem érdeklődtem a részletek után.

— Hát sok sikert a kastélyhoz.

— Kösz.

De a nagy kíváncsiság elpimaszított.

— Aztán ha elkészül… Meg lehet nézni esetleg?

— Nem.

— Kár.

— Nem. Van három kutyám. Aki azon a kerítésen belép, az is megdöglik. Az az én házam lesz. Csak az enyém. Oda senki be nem lép.

— Családja nincsen?

— Egy fűtőm van. Egy fűtőm. És lesz kályhám. Tizenkettő. Tizenkét kályhám lesz, akárcsak amannak volt — mondta és szája furcsa mosolyra ferdült.

— Sok sikert — mondtam újra. — Viszlát.

— Viszlát.

Fizettünk, mentünk.