Víkendvég

Kamasz- és ifjúkoromban mostani enmagam megvetettem volna mélységesen. Tizen-huszonévesen nem sokra tartottam a hétvégi telkek, házikók, kertek rabjait, akiknek életritmusát a birtok szabja meg. Mára pedig gondolataim már azon járnak, hogy mit kell vennem az én kisfalumba. A beszerzést megnehezíti, hogy kétfelé kell gondolnom. A gyerekek legtöbbször itthon maradnak ugyanis, Ahhoz már nagyok, hogy az öregeket a hétvégeken is viseljék, ahhoz viszont kicsik, hogy önellássák magukat.

Számtalan szempontot kell figyelembe venni, ízléseket és főzési kedveket, gyomorbajokat és szolid alkoholizmusokat, anyagi kondíciókat és kifejlett neurózisokat. El is megy így aztán a hétből három nap erre — vásárlásra, utazásra, megérkezés utáni takarításra, főzésre, evésre, mosogatásra, vendéglátásra, etetésre, újabb főzésre, újabb evésre, és aztán vasárnapi autózásra, megérkezésre.

Vasárnap délután a hazaúton feszt szorongok. Vajon milyen állapotok várnak otthon? A gyerekek ismernek már, ők még inkább szoronganak, egész vasárnap délután mosogatnak, takarítanak szegények, de hiába — valami biztosan nincsen úgy, nincsen ott, ahogy vagy ahol lennie kellene. Belépek, és úgy teszek, mintha nem néznék körül, nem vizslatnám a mosogatót, az asztalt, a kamrát, a frizsidert, a konyha kövét.

De azért látom, amit látok.

Persze nem szólok, nem szólok egy árva szót sem, csak ahogy belépek, nekilátok pakolni, pucolni, eltenni, föltenni, betenni, rakni a rendet.

Tapintatosan: szótlanul.

Általában azt az új fejleményt sem méltatom szóra, hogy az épp érettségizett kisebbik gyerek rákapott a főzésre. Pedig ez új dolog, jó dolog — eddig ketchupos, sajtos spagettiből és telefonon rendelt pizzából állott a főzési tudomány. Egyszerű dolgokat főz, de főz, sőt kísérletezik, variál. Egy rossz szokását azonban még nem vetette le — hogy ugyanis másnapos koszthoz az istennek se nyúl. Továbbá nem kanalizál. A maradékot elraktározza, és ránk hagyományozza gondosan. Így aztán, mikor megérkezem vasárnap este, a hűtőben, a kamra polcain hat-nyolcféle étel maradékát találom. Ehhez jön aztán, amit mi hozunk vidékről vissza.

Engem nemigen neveltek semmire — sok minden belém ivódott viszont. Például az, hogy étket kidobni vétek. Ezért aztán vasárnap, hazatérve, miután takarítottam, fölmértem a terepet, nekilátok hasznosítani a resztlit.

Például a múlt víkend zárásán találtam: egy kis adag, alig szikkadt sajtos spagettit, egy tepsiben, sóágyon sült csirkének kis maradékát, egy fél lábos zacskós levest csavart tésztával, amit a szörnyű ázalékban látnom nem fájt a szívem kicsinyt sem, mint ahogy nem sajnáltam azt a kevés, a spájz polcán talált kiszáradt haragoszöld főtt babot sem, amit csak a keleti kosztok boltjában lehet kapni, igen borsos áron, és én persze valami frissen sütött hátszínhez tartalékoltam.

Mindehhez járult aztán, amit mi hoztunk vissza faluról: egy doboz szlovák, majonézes, hagymás hal, amelyet lassan kéthetes lévén, most már mindenképp meg kellett enni, de a hetes, fonnyadt paprika sem állhatott tovább, a gyerek is hagyott pár löttyedt paradicsomot.

Summa summarum, percek alatt összedobtam az ötfogásos vasárnapi vacsorát. Előételnek a halat adtam föl, azt követte a leves, amibe belecsempésztem a sült csirke foszlányait, és amelyet savanykás tejjel bolondítottam, majd egy kis sajtos tészta jött, amire rákapirgáltam a hűtőben talált félig, negyedig fogyott tejfeles dobozok alját, majd kis lecsó következett, méregerős, mert maradt egy cső bogyiszlói, de az erejét elnyomta a sósság, mindent bőkezűen sóztam ugyanis, levest, lecsót, tésztát, halat, sajnáltam volna kárba veszni hagyni azt a rengeteg sót, amivel a gyerek ágyazott, de persze nem éreztek semmi sóízt, se tésztaízt, se erőset, sem lecsót, mert a hagymás hal hatalmas íze mindeneken diadalmaskodott.

De elfogyott minden.

Végül még a só is.

Hétfőn és kedden ugyanis csak sós krumplit vittem az ágyakba, teával.

Bächer Iván