A vándorszínész

Dédapám, Thury Zoltán 1889. január elején hagyta el szülővárosát, Kolozsvárt.

Tizennyolc éves volt akkor. A kolozsvári reformátusok tanítóképzőjét — középfokú iskola volt ez — nem fejezte be, a fél tucat tárgyból begyűjtött szekundát képtelenség lett őszre kijavítani.

Nem bánta már a dolgot — elszánta magát, hogy színész lesz.

Marosvásárhelyre vette útját, úgy gondolta, hogy az ott időző Miklósy-féle színtársulatnál eséllyel próbálhat szerencsét.

Miklósyék operett adtak éppen, mondták, ha akar, beállhat a karba, de pénzt nem tudnak adni semmit érte.

Az első előadás után Miklósy nagyokat nyelt.

Thury nem bírta a táncot ugyanis.

Pedig alakjában nem lehetett lelni semmi kifogást, kicsinyt zömök volt, az igaz, rövid, de vaskos nyakán ülő feje pedig kicsinyt nagyobbacska volt a testmérethez viszonyítva, de összességében mégiscsak erős, csinos, izmos fiatalember volt, Petőfire emlékeztető szabályos arccal, kékeszöld szomorú szemel, apró, tömött bajusszal.

De a táncot nem bírta.

Kolozsvárt is gúnyolták ezért, a színpadon is belé-beléhasított Lányi Mariska kacaja a tavaszi bálon:

— Táncolj, Zolikám Táncolj! Ne döcögj, ne kocogj, táncol Zolikám!

De őneki görcs állt lábába, szívébe, ha táncolnia kellett. Nem bírt táncra kelni sem a bálon, sem a színpadon, ahol ő Shakespeare-t gondolt játszani, Katonát, de legalábbis Vahotot.

Két előadás után elköszönt Miklósytól és továbbment Dicsőszentmártonba.

Itt szerepelt éppen Báródy Károly együttese. Báródy szerződtette az ifjút, ami azt jelentette, hogy valami munkát adott neki — fizetést viszont ő sem folyósított, azon egyszerű okból, hogy nem tudott.

Thury tizenkét nap alatt három szerepben föllépett, aztán meg egyszer le. Nem bírta tovább ugyanis a koplalást.

No meg a táncot.

Mert itt is táncolni; kellett.

Ekkor viszont már bevezetett egy újítást.

Előadás előtt bekapott egy jó fél liter bakatort.

Ettől jobban ment a tánc, ha nem is ment jól, de jobban ment legalább.

E fölismerés birtokában tért vissza Marosvásárhelyre, és újra jelentkezett Miklósy Gyulánál, aki nagy nehezen beígért neki ötven krajcárt előadásonként.

Thury itt első szerepét Obernyik Károly Brankovics György című művében kapta.

Nem volt nehéz szerep, ugyanis megszólalni nem kellett benne.

De legalább táncolni se.

Már kezdett azért belerázódni a színészéletbe, amikor 1889. január 30-án Mayerlingben öngyilkos lett Rudolf trónörökös, minek következtében országos gyászt rendeltek el, nem játszhattak a színtársulatok, ami óriási veszteséget jelentett Miklósynak és persze a truppjainak mindenekelőtt.

A színészek napokig nem ettek.

Végül a gyásznapok leteltek és a társulat a Válás után című vígjátékkal elköszönt a vásárhelyi publikumtól és 1889. február 27-én áttette székhelyét Désre.

Szegény Thuryt pénz és szerep egyaránt nagy ívben kerülte.

Statisztált és rábízatott a színházi adminisztráció java.

Körmölte a színlapot, akár a megénekelt Megyeri, azzal a különbséggel, hogy a nagy előd azért mellette főszerepeket is játszhatott.

De a fiatal szolgaszínészfi reggel hétkor kelt, fél nyolcra fölment az adminisztrációra, egy óra alatt megírta, megszámozta az aznapra szóló jegyeket, akkor elővette a Nebántsvirágot, szerepezett kicsinyt. Tízkor megszólalt a csöngő, kezdődött a próba. Mikor jelenése volt, fönntartózkodott a színpadon, mikor nem volt jelenése, az irodában írt színlapot, jegyet, ami akkoriban szintén kézimunkával készült. Szaladgált föl-le, le-föl be-ki, ki-be egész délelőtt.

Ebből állt művészélete.

Ebéd után újra próba jött, újra iroda, újra szaladgálás tehát hatig.

Akkor jöhetett a bor, amelynek mennyiségét immár egy literre növelte a művészi tapasztalás.

Akkor beöltözött Zoltán és héttől tízig végigstatisztált, vagy ami rosszabb, végigtáncolt egy előadást.

Mind ezen közben még Marosvásárhelyen írt egy jelenetet, direktora biztatta is, hogy elővezeti majd, de persze nem tette meg, sem ő, sem senki más soha, később a kézirat is elkallódott végérvényesen.

Április közepéig időztek Désen.

Onnan Tordára ment a társulat, majd Nagyszeben következett, ahol a szászok pár nap alatt kiutálták Miklósyékat.

Kézdivásárhelyen próbálkoztak eztán.

Itt újra a teljes anyagi csőd fenyegetett, úgyhogy a társulat operettet játszó részét a direktor gyorsan Sepsiszentgyörgyre küldte, mire botrány tört ki — hisz a vásárhelyiek is szerették a muzsikát.

Belefáradt mindebbe a fiatal dédpapa. Mindenbe és a táncba mindenekelőtt.

Kolozsvári barátjának ekként vázolta helyzetét:

„Színészkedésem alatt már lemaradt hátamról mindennemű rongy, ami ruhának nevezhető. Minden városból úgy mentem el, hogy valamit vagy zálogban hagytam vagy eladtam. Most már se nagykabát, se überciger, se semmi… Úgy állok, mint az ujjam. Egészen idegen fészekben semmi nélkül… a házigazdám naponta háromszor kérdezi meg tőlem, hogy nincs-e pénzem…”

Négy hónapra egy kisebb társulathoz szegődött.

Hogy melyikhez az örök titok maradt.

Mindenesetre végigbarangolták a Székelyföldet, és végre komolyabb szerepek is osztattak reá.

Önbizodalma megnövekedvén, elhatározta, ősszel Pestre utazik és amellett, hogy elszerződik valahova, bejut a Színiakadémiára is.

Augusztus végén vonatra ült.

Szisztematikusan előszobázta végig a színigazgatókat, akik — Újházi, Nádai. Nagy Imre, Gabányi — ugyanoly szisztematikusan zavarták el őt.

Dédpapa a Városligetben hált, kenyéren és gyümölcsön élt.

Utálta Pestet. Gyűlölte a nyüzsgést, a sok elegáns ficsúrt, és főként a rengeteg magabiztos, pöfögő zsidót.

A színiakadémián szeptember végén tartatott a felvételi vizsga.

Gondolta, addig megpróbálja valami Pest környéki színésztársulatnál kihúzni. Elgyalogolt tehát Fótra. Onnan — mivel ott társulatra nem lelt — átsétált Veresegyházra. Végül Szadán rábukkant néhány színészre, pontosabban egy igazgatóra, akinek semminemű engedélye a színészkedésre nem volt, viselős feleségére, tízéves, hiszteroid lányukra és egy, azaz egy darab tagra — ez volt a trupp.

Befogadták és persze azonnal táncolnia kellett.

Itt már föllépések elött másfél litert vett magához.

Kétszer volt színpadon, aztán visszament Fótra.

Fót környékén nagy hadgyakorlat volt akkor éppen.

Thury laktanyaudvarokon nőtt fel, apja honvédszázados volt. Utolsó reménységét a katonaságba vetette.

Elhatározta, hogy a Fóton állomásozó tisztikar tiszteletére szavalóestet tart. Ki is vette a Birzsák-ház nagytermét — persze hitelre. Megírta a műsort is, és száz példányban tudatta a nagyérdeművel, hogy az estély műsorán elhangzik majd egyebek között Arany Walesi bárdokja, Tetemrehívása, és Pázmán lovagja, Petőfi Műolvasás és Az őrült című opusza, és végül Vörösmarty Szózata, a körszék 60 korona, a zártszék 40, az állóhely pediglen 15 csupán.

Lekörmölte mindezt százszor gondosan, ki is plakatírozta Fót összes vendéglőjébe, kocsmájába, és fáradtságos gyaloglással széthordta a tisztek közé is.

Eljött az előadás napja, 1889. szeptember 19.

Biztos, ami biztos alapon már délután megivott egy butéliával, az előadás előtt közvetlenül egy másikkal, és amikor konstatálta, hogy a nagyterembem írd és mondd mindösszesen tizenhárom egyenruhás alak telepedett be, akkor kirohant és még egy harmadik liter borral megpróbálta elhessegetni a szívét marcangoló keserűséget, dühöt, bánatot.

A színpadként egy asztal szolgált, amelyre egy szék segedelmével pattant föl, és kezdte rögtön, rémisztő vehemenciával:

Edwárd király, angol király
Léptet fakó lován…

A katonák végig hallgatták a balladát, de amint a művész a következő szavalatba belekezdett volna, fölmordultak:

— Valami mást, uram!

— Valami vidámat!

— Valami táncosat!

— Táncosat? — rökönyödött le a műszavaló színész az asztaltetőről. — Hát nincsen zene.

— Azon segítünk — és egy perc múlva már ott is volt a cigány és rá is kezdte a csárdásra.

Dédpapának elöntötte szemét a könny, fölemelte karját és elkezdett totyogni, dobogni az asztalon, de rögtön a hatodik lépést elvétette persze, megszédült és arccal lezuhant a hökkent publikum lába elé. Pofáját, orrát összetörte csúful, egy perc alatt elborította a barna fát a vér.

Másnap valahogy vonatra tették, fölkeveredett Pestre.

Itt egy gépésznél, kolozsvári kollégiumi szobatársánál egy Sándor utcai pincében meghúzhatta magát pár napig. A gépész húga naponta hozott neki egy liter tejet. Ez mentette meg az életét.

Október közepén súlyosan megbetegedve tért meg Erdélybe anyjához, aki több hónapos pihentetéssel és etetéssel talpra állította úgy-ahogy.

De az orra örökre ferde maradt már, és ez öröklődött is aztán szépen tovább, a ferde orr, és ez a tánctudás, ennek az egy táncnak a tudása, a Haláltáncé.