hvg.hu, 2025. január 7.
RÉVÉSZ SÁNDOR
„Senki, de senki nem tudott felhalmozni és átadni annyi tudást, tapasztalatot a veszélyeztetett állatok tartásáról, tenyésztéséről, mint ő.” Ezt egy iskolázatlan, autodidakta alkoholistáról, Gerald Durrellről mondta Sir David Attenborough. Durrell talán egész életében csupán zoológus, természetbúvár, állatkertvezető, világjáró állatgyűjtő és állatmentő maradt volna, ha a felesége és az anyagi gondok nem késztetik írásra. Életéről, kalandos vállalkozásairól szóló könyveit, regényeit, filmjeit, előadásait imádták az egész világon. Lusta, mégis igen termékeny író volt. Január 7-én van születésének századik, január 30-án pedig halálának harmincadik évfordulója.
Gerald Durrell Indiában született egy Kalkuttához közel eső városban, Dzsamsedpurban. Angol-ír családja régóta Brit Indiában élt, már a szülei, sőt egyik nagyapja is ott született. Apja útépítő mérnökként dolgozott sokfelé a szubkontinensen, de ő nem játszott számottevő szerepet legkisebb fia életében, mert meghalt Gerald hároméves korában. Ő volt a legkisebb árva. Két bátyja sokkal, a nővére is öt évvel idősebb volt nála.
Három testvére közül kettő írt, egy festett. A legidősebb testvér, Lawrence Durrell regénytetralógiája, az Alexandriai négyes közismert, jelentős mű. Lawrence diplomata is volt, továbbá közveszélyes nőfaló. Öccséhez és anyjához hasonlóan alkoholista, feleségei és gyerekei réme. Az egyik lányát öngyilkosságba is kergette. Gerald nővére, Margaret önéletrajzi regényt írt, amelyet azonban csak évtizedekkel a megírását követően, Gerald halála után adtak ki. Leslie csupán festegetett. Valamennyiüket ismerjük gyerekként és ifjúként a Családom és egyéb állatfajtákból és Gerald Korfu-trilógiájának többi kötetéből.
Az apa halála után a család elhagyta Indiát. Angliában az idősebb testvérek az otthontól távol végezték tanulmányaikat, Gerald maradt az anyjukkal, aki egyre többet ivott. Gerald gyűlölte az iskolát, a természetrajzon kívül semmi nem érdekelte. Gyakran ordított és toporzékolt, hogy ő nem megy iskolába. Végül ki is vették az iskolából, időközönként magántanárok próbálkoztak az oktatásával.
A korfui évek
1935-ben Lawrence és párja kezdeményezésére, a család lelki és anyagi problémáinak szorításában Görögországba, Korfu szigetére költözött a család. Rossz klímából jó klímába, gazdag növény- és állatvilágba, melegebb emberi viszonyok közé.
Gerald itt sem járt iskolába, magántanárok okították, már amennyire hagyta. A természettudós Theodore Stephanidesnek nagyon is hagyta. Korfun bontakozott ki a tízéves fiú állatgyűjtő szenvedélye, Rogerrel, a kutyájával járta a sziget dombjait, völgyeit, kertjeit, tengerparti tájait. A Családom és egyéb állatfajták című regényből tudjuk, hogy olykor skorpió mászott ki a gyufásdobozból, különböző érdekes élőlények bukkantak fel a ruhadarabokban és a családi otthon különböző zugaiban. Néha a Gerald által begyűjtött madarak le is tarolták a lakást.
1939-ben a család visszaköltözött Angliába, mivel küszöbön állt a háború, s a londoni bank figyelmeztette az anyát, hogy a hadiállapot beállta után Görögországban nem juthat majd hozzá a bankban lévő pénzéhez.
Izgalmas kalandok
A világháború éveiben Gerald – becenevén Gerry – egy állatkereskedésben dolgozott, ott kápráztatott el mindenkit zoológiai ismereteivel. Továbbra sem sikerült őt iskolába járatni, Bournemouth környékén járta és tanulmányozta a természetet.
A katonai szolgálatot egészségi okokra hivatkozva elkerülte. Civil szolgálatot teljesített egy farmon, ahol lovaglóleckéket adott, és elcsábított néhány lovagolni tanuló leányt. A háború után a Whipsnade Állatkertben kapott gyakornoki állást és veszélyes feladatokat. Egyszer egy afrikai bölényborjút kellett elválasztania az anyjától, máskor egy feldühödött gnút kellett ketrecbe terelnie. Az ilyen feladatokba bele is tört néhány csontja. Ekkoriban kezdte izgatni őt az állatfajok kihalásának problémavilága.
Hevesen bírálta az angol állatkertek gyakorlatát: nem végeznek komoly kutatómunkát, nem foglalkoznak a veszélyeztetett állatfajok problémáival, a dolgozóik szakmai tudása csapnivaló, csak az érdekli őket, hogy minél több állatot mutassanak be a látogatóknak. 1946-ban, 21. születésnapján nagykorú lett és hozzájutott apai örökségéhez, mai értékben valamivel több mint 80 millió forinthoz. Elkezdhette tervezgetni álmai expedícióját, hogy immáron nagyban művelje az állatgyűjtést.
1947-ben elindult első expedíciójára Brit Kamerunba, amelyet a további bő négy évtizedben még 15 követett. Három kivételével valamennyiről könyvet írt. Annyi állatot gyűjtött össze ezen az első expedíción, hogy hatvan embert kellett felfogadnia a szállításukra.
Éppen hazatéréshez készülődött, amikor leverte a lábáról a malária. Az orvos közölte vele, hogy ha elindul, nem ér haza élve. Durrell nem hallgatott rá, és a hazafelé vezető úton meggyógyult. Otthon kb. kétszáz állatot adott el angol állatkerteknek, de így is sokkal kevesebb volt a bevétel, mint a kiadás. Az első expedíció elvitte az örökség felét.
Hamarosan visszatért Kamerunba, hogy olyan nagyobb állatokat, például vízilovat, elefántot vigyen haza, amelyekért sokat fizetnek az állatkertek. Egy helyi uralkodó kebelbéli ivócimborája lett, és az ő támogatása meg a jó kereseti lehetőség sokakat mozgósított állatok befogására a jól tejelő angol számára.
Ekkor történt egy Durrell lelkiismeretét sokáig terhelő haláleset.
Vízilóborjat csak a szülők megölésével lehetett befogni. Durrell lelőtte a szülőket, ám egy krokodil végzett a védtelen borjúval, mielőtt Durrell befoghatta volna. Ez az expedíció már hozott egy kis hasznot, de nem sokat.
Házasság és feketelista
A két következő expedíció Dél-Amerikába vezetett. A másodikra már egy feleséget is vitt magával. 1949-ben ismerkedett meg egy manchesteri szállodatulajdonos lányával, amikor állatokat adott el a manchesteri állatkertnek. Az apa eltiltotta a lányát a világcsavargótól, akinek nem volt se pénze, se jövője, viszont szenvedélyesen nyakalta a whiskyt. Jacquie egy ideig inkább csak azért találkozgatott vele, hogy az apját bosszantsa, de aztán csak elkapta a szerelem, és nagykorúvá válása után atyai átkoktól kísérve feleségül ment Durrellhez. Soha többé nem látta a rokonait. Férje hűséges expedíciós társa, életének szervezője lett, és ő csinált belőle írót. Maga is írt két könyvet a férjével átélt élményeiről. Az egyik magyarul is megjelent Állatok az ágyamban címmel.
Durrell éppen le volt égve, amikor összeházasodtak. Az 1950-es Brit Guyana-i expedíció után már szinte semmi sem maradt az örökségből, az angliai állatkertekben pedig Durrell feketelistára került, mivel az általa élesen kritizált londoni állatkert nagy tekintélyű igazgatója kitagadta őt a szakmából, és körlevélben tájékoztatta véleményéről a kollégáit.
Margaret nővére házának egyik apró lakásában laktak. Anyja tartotta életben őket igen szerény apanázzsal.
Felesége és író bátyja folyvást nyüstölte a lenyűgözően sztorizó, ellenállhatatlan humorú Gerryt, hogy írja le, ami a száján kijön.
Először rádióelőadásokat vállalt, aztán végre megírta az első expedícióról szóló könyvét, amelyet a bátyja könyveit is kiadó cég jelentetett meg. Amikor a kiadó megkérte a szerzőt, hogy utazzon Londonba megbeszélni a részleteket, Durrell kénytelen volt azt válaszolni, hogy nincs pénze vonatjegyre.
1953-ben jelent meg az első könyve, The Overloaded Ark, amelyet Noé bárkáján címmel adtak ki magyarul 1966-ban. Ennek a könyvnek a bevételét még elvitte a második dél-amerikai expedíció, amely szerencsétlenül végződött. Egy államcsíny miatt villámgyorsan, a begyűjtött állatokat hátrahagyva kellett a Durrell házaspárnak elmenekülnie Paraguayból, és így csak kevés állatot tudtak hazahozni.
Világsiker
1953 és 1956 között Durrellnek hat könyve jelent meg. Valamennyi jól fogyott, de a hatodik, a Családom és egyéb állatfajták olyan kirobbanó világsiker lett, amely kiemelte Durrellékat az anyagi gondokból. Durrell belátta, hogy az expedíciók önmagukban sosem lesznek igazán nyereségesek, de a róluk szóló könyvekkel, az ott készülő filmekkel szépen lehet kaszálni.
Az immár világszerte ismert zoológus úgy vélte, ideje megvalósítani régi álmát. Ahelyett, hogy állatkerteknek adná el az általa Angliába hozott állatokat, saját állatkertet létesít, és megmutatja az őt kitagadó szakmának, hogy milyennek kell lennie a zoológia tudományát és a veszélyeztetett állatvilág érdekeit jól szolgáló állatkertnek.
Miután hiába próbálkozott egyezségre jutni lakhelye környékén az önkormányzatokkal, a francia szárazföld közelében lévő, brit fennhatóság alá tartozó Jersey-szigeten talált egy állatkertnek megfelelő földbirtokot, amelyet bérbe vehetett.
Az állatkert induló állománya, a harmadik kameruni expedíció hozadéka jó ideig a nővére háza körül élte zajos életét. Ezt az érdekes helyzetet írja le az Állatkert a poggyászomban című könyvében: „A legtöbb ember, aki Bournemouth e kertvárosi utcájában lakik, büszkén nézhetett körül hátsó kertjében, mert minden egyes kert pont olyan volt, mint a szomszédjáé. /…/ Ha azonban valaki végignézett a nővérem hátsó kertjén, kénytelen-kelletlen el kellett ismernie, hogy az… eltér a szokványostól. Egyik sarkában hatalmas sátor állt, belőle a sivítások, füttyök, morgások, dörmögések furcsa kórusa hallatszott. Mellette egy sor Dexion-ketrecből mogorván bámultak ki a sasok, keselyűk, baglyok és héják. Következett egy nagy ketrec Minnie-vel, a csimpánzzal. A hajdani pázsit romjain hosszú pórázokon tizennégy majom hempergett és játszott, a garázsban békák kuruttyoltak, a turákó madarak torokhangú kiáltásai hallatszottak, és mókusok ropogtatták hangosan a mogyoróhéjat. A nap minden órájában döbbenten álltak az elképedt szomszédok csipkefüggönyös ablakaik mögött, remegve lesték a nővéremet, anyámat, Sophie-t, Jacquie-t és engem, ahogy ide-oda ügetünk a kert romjai között kenyérrel és tejjel teli kis tálakat, felszeletelt gyümölcsökkel megrakott kis tányérokat, vagy ami még rosszabb volt, nagy véres húskoncokat vagy döglött patkányokat hordozva.”
Állatkert és összeomlás
1959-ben az éppen Argentínában kóborló gazda távollétében megnyílt az állatkert, és újra behozta Durrellék életébe az anyagi gondokat, mohón nyelve a sok pénzt, amit Durrell a sikeres könyveivel – ekkor már gyerekkönyvekkel is – és filmjeivel keresett. Az ausztráliai, új-zélandi expedícióból már nem is hoztak állatokat, annak csak a filmforgatás volt a kitüntetett célja.
Durrell könyveinek végén ott volt a felhívás adakozásra az állatkert számára.
1963-ban létrejött a Jersey Wildlife Preservation Trust (1999 óta Durrell Wildlife Conservation Trust), amely Durrell elnökségével az állatkert gazdája lett, és mindmáig az egyik legfontosabb karitatív intézmény, amely a veszélyeztetett állatfajok megmentésével foglalkozik, s amelynek a jelentősége Attenborough szerint sokkal hatalmasabb, mint ahogy Durrell képzelte. A Durrell Trust szimbóluma a dodó, egy madárfaj, amely Mauritiuson, az Indiai-óceán egyik szigetén élt, de a 17. században kihalt.
1964-ben, anyja halála után Durrell összeomlott. Még többet ivott, meghízott, vérszegénységgel küzdött. Az állatkert és a Trust körüli mindennapi anyagi és egyéb problémák megterhelték a Durrell házaspár kapcsolatát. Jacquie megutálta az állatkertet, és kivonult az azzal kapcsolatos teendőkból. Nem ment a férjével Sierra Leonéba sem, hanem immár nélküle utazott Argentínába.
1971-ben a Trust megvette az állatkertnek helyet adó birtokot. Részben adománygyűjtéssel, részben a jersey-i parlament által megszavazott kedvezményes kölcsönnel, és Durrell is elég sok pénzt adott bele. 1972-ben Jersey-n megrendezték az első és kiemelkedő jelentőségű konferenciát arról, hogyan tenyészthetők a veszélyeztetett állatfajok fogságban. Ennek az eseménynek igen jelentős szerepe volt abban, hogy a veszélyeztetett állatfajok sorsa iránt világszerte felébredt a figyelem.
Durrellt 1973-ban megpróbálták puccsszerűen leváltani az általa alapított Trust éléről. A puccsot igen energikusan leszerelte, a puccsisták és támogatóik távoztak a Trusttől. A Trustnak olyan védnökei lettek, mint Anna brit hercegnő és Grace Kelly monacói hercegné.
1975 végén Durrellék régóta megromlott házassága felbomlott, bár a válásra hivatalosan csak 1979-ben került sor. Nem sokkal azután Durrell feleségül vette a két évvel korábban az Egyesült Államokban egy adománygyűjtő körút során megismert zoológus PhD-hallgatót, Lee McGeorge-ot.
Az alkoholkedvelő elefánt
A hatvanas évek második felétől Durrell szépirodalmi műveket is írt, ha nem is sokat. Először csak gyerekeknek. Az első igazi, felnőtteknek szóló regénye az 1968-ban kiadott Rokonom, Rosy volt.
A sziporkázóan humoros regény egy ágrólszakadt, kétbalkezes angol fiatalemberről, Adrianről szól, akire egy sosem látott nagybácsi egy Rosy nevű elefántot hagy örökül, és az ifjú ezzel az elefánttal vándorol és keveredik igen különös helyzetekbe az angol vidéken. Bizony ez az elefánt is nagy barátja a szesznek. Rosy első színpadi fellépése alkalmával ittas állapotban, nem kevésbé ittas partnerével nagy botrányt és súlyos kárt okoz, amiért gazdáját, Adriant bíróság elé állítják. A bírósági tárgyalás előtt Adrian védője, Sir Magnus sétálni küldi Adriant Rosyval a városban, és elmagyarázza nehéz felfogású védencének, hogy mi volt ezzel a célja: Rosy „becsületére váló önfegyelemmel simogatta a lakosság undok, taknyos orrú ivadékait. Gondolja talán, hogy Rosy figyelemreméltó gyerekszeretetének híre nem jutott el a város legutolsó zugába is? /…/ – De hiszen én úgy tudtam – mondta ámuló tekintettel Adrian, hogy az esküdtszéki eljárás lényege épp az, hogy az ember nem befolyásolhatja az esküdteket!/…/ – Elhatározott szándékkal senki sem vesztegetheti meg az esküdteket… Ez ellenkeznék az etikával… – Ugyanakkor azonban – folytatta simán Sir Magnus – mivel az esküdtek köztudomásúlag gyengeelméjűek, megmondhatjuk nekik, hogy mit gondoljanak.” Adriant természetesen felmentik.
1981-ben második feleségével közösen megírták Az amatőr természetbúvár című kézikönyvet, amely egyebek között arról szól, hogy az emberek miként fedezhetik föl, tanulmányozhatják a saját környezetük állat- és növényvilágát, és mit tehetnek az őket körülvevő természet értékeinek védelmében. A könyv több mint egymillió példányban kelt el angolul, és még nagyon sok példányban egyéb nyelveken, így magyarul is.
1982-ben Durrell megkapta a Brit Birodalom legmagasabb kitüntetését. Az angol lovagrend lovagja lett.
Élete utolsó évtizedében sokat betegeskedett. Mindkét csípőjébe protézist ültettek. Köszvény gyötörte. Nem ivott hiába: 1994-ben májrákot és májzsugort diagnosztizáltak nála. 1994 márciusában májátültetésen esett át. A kórházba menet is whiskyvel bátorította magát. Ittas állapotban érkezett a kórházba, de azért megműtötték. Tíz hónapig élt az új májával. 1995. január 7-én vérmérgezésben halt meg.
Több állatfajt neveztek el róla. Egy éjszakai gekkót, egy ritka rákfajt, egy békafajt, egy éjjelilepkefajt és egy Madagaszkáron élő mongúzfajt.
Első szobrát Magyarországon, a Miskolci Állatkertben állították föl.