Felháborító-e, hogy Till Tamás gyilkosa büntetlen marad?

„Felháborító, hogy büntetlenül meg lehet ölni egy 11 éves fiút” – mondja a 2000-ben meggyilkolt Till Tamás édesapja. Felháborító. Valóban.

Felháborító-e, hogy a fiú gyilkosa büntetlen marad, szabadon távozhat a rendőrségről, és élheti világát?

Nem. Ez nem felháborító, hanem így van rendjén. Az ellenkezője lenne felháborító.

Ez képtelen ellentmondásnak tűnik. A Népszava is azzal a színes címkével vezette be cikke korábbi verzióját, hogy „HIHETETLEN”. Az olvasó meg bólogat. De mi itt a hihetetlen? Hogy betartják a törvényt? Hogy nem büntetik meg azt, akit a törvény szerint nem lehet megbüntetni? Nem sértenek még elég törvényt a törvények betartására hivatott szervek Magyarországon? Többet kellene? Nem távolodtunk el még eléggé a jog uralmától? Még messzebb kellene távolodni?

Precedenst kellene teremteni, hogy visszamenőleges hatályú törvénykezéssel, vagyis törvénytelenül bebörtönözhetnek egy embert, ha a politikai érdekek úgy kívánják?

Ebben az esetben bizonyára úgy kívánnák, hiszen alighanem népszerű lépés lenne. A jogtudatos kisebbség velem együtt pampogna, a többségi igazságérzet viszont kielégülne. Ez a törvényes rendet elpusztító populizmus működésmódja. Kíváncsi volnék, de ne tudjam meg, hogy a demokratikus rend helyreállítására magukat alkalmasnak vélő ellenzéki pártok közül melyek pampognának velem együtt.

Felháborító, valóban, hogy a nyomozás során elkövetett súlyos hibák miatt büntetlenül lehetett brutális módon meggyilkolni egy fiút, aki most harmincas évei közepén járna. Családja, hivatása lehetne, mint az én vele nagyjából egy idős gyerekeimnek. Fel tudom fogni ezt a veszteséget. Az édesapával nem is tudok vitatkozni, őt a veszteség feljogosítja arra, hogy mondja, amit mond. De jogállamban a jogot nem a közvetlenül érintettek alkalmazzák. A jogalkalmazók és a jogalkotók az igazságszolgáltatásban nem rájuk hallgatnak. Éppen ellenkezőleg. Ez a jogállamiság alapfeltétele.

A nyomozók hagyták magukat megvezetni, egy ártatlan gyanusított után kajtattak. Nagyon helyes, hogy majd negyedszázad múltán a gyilkos nyomába eredtek nagy erőkkel, és megtalálták. Lehetett volna olyan is, aki büntethető. De most legalább tudható, hogy ki volt.

„A gyilkos köztünk él” – harsog a cím a lapban. Mintha ez valami rendkívüli dolog lenne. Ha nem tudnánk, ki az, akkor is köztünk élne. Csak nem tudnánk rámutatni. Ha a gyilkosság után azonnal elkapják a tettest, hány évet kap fiatalkorúként? Annyit biztosan nem, hogy még most is, közel negyedszázad múltán börtönben legyen. Itt lenne, itt élne köztünk. Akkor is elmondhatnánk, hogy „a gyilkos köztünk él”. Leülte a büntetését, a dolog el van intézve.

Most viszont úgy kell élnie, hogy mindenki tudja: ő a büntetlen gyilkos. Ez is büntetés. Nem sok igazán ahhoz képest, ami egy gyerek meggyilkolásáért járna. De a semminél egy kicsivel több. Én egy ilyen vállalkozót biztosan elkerülnék messzire. Ha más nem is, tönkre fog menni.

Törvénytisztelő polgár most csak a jövőre tekintve háborodhat föl. Nem azon, hogy betartják a törvényt, hanem azon, hogy ilyen a törvény. Hogy fiatalkorúaknak van elévülés, és az 15 év. (Ha másfélszer annyi lenne, azon is túl lennénk már.)

Lehet azt követelni, hogy a fiatalkorúak elévülését szüntessék meg, hogy a jövőben ilyen eset ne fordulhasson elő. Ez ebben az esetben semmin nem változtatna, de vitaképes álláspont, ha én speciel nem is értek vele egyet.

Mert mi is a nagykorúság fogalmának az értelme? Aki nem nagykorú, arról azt feltételezzük, hogy nincs még az érettség olyan fokán, hogy gyakorolhassa a felnőttek jogait, és hogy vonatkozzanak rá a felnőttek kötelességei. Ezt minden jogállamban figyelembe veszik a büntetések kiszabásánál. A 16 éves gyilkos 2000-ben is enyhébb büntetést kapott volna, mintha egy nagykorú ölte volna meg a fiút. Az enyhébb potenciális büntetés enyhébb elévülési szabályt feltételez.

Mondom, lehet erről vitatkozni. De nem egy ilyen eset árnyékában.

Mert ez az egészen rendkívüli, egyedülálló eset azokkal az indulatokkal, amelyeket teljesen érthető módon kivált, irreális érzelmi feltételeket teremt a vitához. Minden egyéb megfontolást félrelök az, hogy még egyszer ilyen ne fordulhasson elő.

Holott persze amúgy sem fog. Egy ilyen eset előfordulásának valószínűsége elhanyagolható. Minden megtörténhet egyszer akkor is, ha teljesen valószínűtlen, de már egy emberöltő alatt kétszer se nagyon. Annyiszor pedig nyilvánvalóan nem, hogy a társadalmi viszonyokon bármit is változtasson, hasson, mondjuk, a közbiztonságra. Képzeljük el, hogy egy kamasz gyilkos, akit nem riaszt el az a lehetőség, hogy belátható időn belül elkapják – miközben a gyilkosok túlnyomó többségét valóban el is kapják –, de majd elriasztja az, hogy 15-25 év múlva, negyvenéves kora körül is elítélhetik… Ugyan már!

A felháborodás a harag egyik formája. A harag pedig rossz tanácsadó.