Akvizíció a Szabadság téren

A budapesti Tőzsdepalotát Alpár Ignác tervezte, 1907-ben avatták fel a Lipótvárosban, alig két évvel a grandiózusan átépített királyi palota, három évvel a Parlament és mondjuk a várbeli pénzügyminisztérium után, az 1848-49-es magyar szabadságharcról elnevezett téren. Abban a percben Európa egyik legnagyobb középülete volt, jelképezve a Nyugat fővonalához felzárkózó magyar kapitalizmus erejét és fenségét.

A kapitalizmus Magyarországon, ahogy máshol is, úgy fejlődött, hogy emberek körülnéztek a világban, elgondolkoztak, minek van, minek lesz és minek lehetne piaca, s aztán olyasmit találtak föl – a váltóáramú generátortól a Kalmopyrinen át a kriptonlámpáig –, olyasmit termeltek, vagy olyasmit vettek és adtak el, például gabonát vagy részvényt, ami nyereséget hozott. Kockázatot vállaltak, sokaknak nem jött be, másoknak viszont nagyon. Így megy előre a világ.

Negyvenegy éven át működött a Szabadság tér 17. szám alatt a tőzsde. Aztán a tér megtarthatta a Szabadság nevet – kommunista értelmezésben persze mást jelentett –, a tőzsde viszont átminősült a bűnös kapitalizmus eltörlendő és amúgy is fölösleges tartozékává.

Mi az, hogy valaki a saját két kezének szorgos munkája helyett már meglévő pénzzel és gondolkodással, számolással és kockáztatással keres pénzt? Igazságtalanság, jobb, ha a politikailag megbízható funkcionáriusokon kívül mindenki szegény. (A termelőeszközök a dolgozók államának kezébe kerültek, a munkásosztályt immár nem zsákmányolta ki mindenféle részvénytársaság, úgyhogy az ipari munkások reáljövedelme valamikor 1963 táján érte el újra az 1938-as szintet.)

A palotából idővel a Technika Háza lett, ahol berendezték a Magyar Televízió stúdióját és technikai helyiségeit, aztán teljesen elfoglalta az MTV.

Az impozáns, bár kívül szürkülő, belül összevissza buherált Ház (ez volt a beceneve) ismét fontossá vált, ezúttal azért, mert a Kádár-korszak legfontosabb, ha nem is a legjobb minőségű médiájának itt volt a székhelye. (Ez a csajozási funkciójában is megmutatkozott: „Gyere, kisanyám, beviszlek a tévébe.” Politikai szempontból az volt az ökölszabály, hogy minél később kezdődött valamilyen műsor, minél távolabb esett az esti fél nyolctól, annál inkább érdemes volt nézni.)

1989-ban emlékezetes tüntetést tartottak a Magyar Televízió székháza előtt. Akkor mondta Csengey Dénes: „Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk!” Aztán úgy alakult, hogy amikor a „miénk” lett, és megszűnt az egypárti cenzúra meg a kultúrpolitikai tekintélyuralom, a legfontosabb média fölötti ellenőrzés politikai tétté vált.

Néhány viharos év után megjelentek a piacon a kereskedelmi tévék, s akkor kiderült, hogy amit az ott dolgozók és sztárkodók zöme pótolhatatlan, felhalmozott szakértelemnek és tapasztalatnak hitt, az csak a monopolhelyzetből adódó előny. Szórakoztatásban a „köztévé” nem versenghet a szabad piacon bevált kommersz nyugati receptekkel, a hírszolgáltatásban, politikai műsorokban pedig nem használt, hogy hiányzott a tekintély is, bölcsesség is, a bátorság is (mondjuk e téren nem bonyolódtak túl heves versenybe a nagy kereskedelmi csatornákkal).

Az átlagos nézettség tíz százalékra zsugorodott, megérdemelten. Ekkor jutott eszébe valamelyik kétségbeesett marketingesnek 2006-ban a szlogen: „Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót foglalná el?”. 

Kiváló ötletet adott ezzel ama sokrétű érdekszövetségnek, amelyik meg akarta adni a kegyelemdöfést a haldokló magyar demokráciának. A szeptember 18-i tévéostrom – amit mellesleg a médiaszabadság viszonyai között az elkötelezett orbánista Hír TV közvetített – a posztkommunista térség első színes ellenforradalmának nyitányaként vonulhat be a magyar történelembe. (Már ha valaki merné ezt a szót használni arra a folyamatra, hogy egy ezer bajjal terhelt, de viszonylag szabad, plurális politikai rendszert az önkényuralom egy formája váltja fel.)

A tévéostrom idején már rég eldöntött tény volt, hogy a köztévé a historikus palotából korszerű körülmények közé, ámde jó nehezen megközelíthető helyre költözik, mondhatni, a Sátán alfelébe, Kül-Óbudára. Végül 2009-ben került rá sor. Ez később jól jött az Orbán-kormányoknak, mert tüntetés céljából odamenetelni átlag fölötti erőnlétet követelt. (Igaz, a Kunigunda utca kellően széles és jól behangosítható, mint az a Tisza Párt legutóbb ott tartott rendezvényén kiderült, de ha kivonul is a tömeg, mi történik?)

Az újabb Orbán-kormányok egyik rögeszméje a Horthy-korszak állami pompájának visszaállítása (az 1918 előtti világot nem értik), ezen belül a budai Vár és a Kossuth tér akkori arculatának rekonstrukciója, beleértve, hogy a középületek a korabeli rendeltetésük szerint működjenek.

Így épül át a levéltár és kulturális központ pénzügy-minisztérium céljára, amire a modern világban alkalmatlan, így lesz a Néprajz Múzeum helyén újra Kúria, így lett volna újra belügy-minisztérium az Úri utcai tömbben (de a jelek szerint Pintérnek nem kellett, megértem), és a palotaszárnyban,  ahonnan a Nemzeti Galéria kiköltözik, ott így lesz talán kormányzói fogadóközpont négylovashintó-parkolóval a helikopter-leszállópálya mellett, mert utóbbi nélkül a büszke magyar elit ma már nem bírja ki. (Ennyit mégiscsak áldozhatunk a modernségnek,) A visszarendezés egyben harcászatilag is praktikus, mert így az állami főintézményeket még elkordonozás nélkül is nehéz megközelíteni.

A Tőzsdepalotának azonban nem a Magyar Királyság talmi pompájához, hanem inkább a magyar gazdaság, azon belül a piacgazdaság egy hajdani, letűnt sikeres korszakához volt köze, az pedig egészen más szféra, a Várszínházban nem izgatott senkit. A Házat 2006-ban egy kanadai cég vette meg, az MTV még három évig bérlőként maradt benne, aztán a Tőzsdepalota másfél évtizeden át üresen állt, hol az engedélyező hatósággal nem sikerült dűlőre jutni, hol pénzügyi gondok akadtak, a történet homályos.

Végül 2024-ben kiderült, hogy az ingatlant megvette a Tiborcz István pénzember cégének többségi tulajdonában lévő bank többségi tulajdonában lévő Gránit Alapkezelő egyik alapja. Tiborcz ugyan vállalkozóként indult – majd hamarosan Simicska Lajos oldalsodrán váltott utazósebességre –, és okos ember. De ez sokakról elmondható. Neki nem az üzleti érzékből, és a tapasztalatból származik az előnye, de még természetes erőforrások vagy a diktatúra idejéből örökölt monopóliumok sem voltak a birtokában, mint egy rendes posztszovjet oligarchának.

Üzleti szempontból egy aduja van: ő Orbán Viktor veje, azaz szerzeményei közvetlenül a Családot gyarapítják. Ennélfogva a tulajdonhoz fűződő viszonya nagyon egyszerű: amit kinéz magának, az az övé lehet. Ezt szép szakszóval akvizíciónak mondják.

Kockázat nincs. Ha az após fújta hátszéllel felhalmozott tőke és az após által felügyelt, méretre szabott magyar jogrendszer nem segítene, mert a pénz és privilégium önmagában nem jelent üzleti érzéket és szellemet, lejön hozzátok mennyből a kormányzat. Mint a Bosnyák téri óriásberuházás esetében,  amihez a telket 150 millióért játszották át Tiborcz üzlettársának a kerületi szocialisták (miután már nem kellettek, persze megindult ellenük a büntetőeljárás), aztán a ráépített jókora üveg-  és vasbetonskonstruktumokkal együtt 244 milliárdért vette meg az állam – az adófizetők elől eltitkolva – az adófizetők pénzéből. Mindezt a magyar gazdaság egy nehéz pillanatában.

Ahogy a Mészáros Lőrinc sem vállalt kockázatot, amikor egy cégláncolaton keresztül megvette a karbonokádó Mátrai Erőművet kellően laza állami engedélyekkel, hiszen kisvártatva megvásárolta  tőle a fent említett magyar állam. Hogy milyen kapcsolat fűzi a név viselőjét Orbán Viktorhoz, azt mindenki tudja, engem ugyan ne pereljenek.

A Mészáros Lőrinc nevet viselő magyar állampolgárnak mindenesetre kevesebb üzleti érzéke, tudása és tapasztalata volt, mint a magyar vállalkozók békén tűrő ezreinek, tíz-, esetleg százezreinek, amikor megindult a gazdagodás útján. De az év vége másik nagy „üzleti” (inkább hatalmi) híre az volt, Hogy immár hárommilliárd dolláros vagyonnal ő Magyarországon messze a leggazdagabb (amivel megint csak eltörpül egy jobb posztszovjet oligarcha mellett, de hát kisebb ország, kevesebb természeti erőforrással, kisebb és kényszerítő erő szempontjából gyengébb politikai-gazdasági hatalom). Kevesebbet és körülményesebben lehet, izé… akvirálni.

Feltételezések szerint – és a csapat fantáziájának terjedelmét ismervén – a Tőzsdepalotában luxushotel létesülhet, Tiborcz érdekeltségi körének ez a harmadik szállodája lehet a Szabadság téren. Méretes bátorságra vallana ez egy olyan ország olyan városában, amelyik minden szépségével együtt sem tartozik az elsőrendű turistacélpontok közé.

De természetesen bátorságról szó sincs. Mert mint láttuk, Tiborcz István, ahogy Mészáros Lőrinc és még néhányan mások, a jelen magyar rendszerben nem tud veszíteni, mert vagy nyer, vagy a veszteségeit fedezik az adófizető választópolgárok. Annak tudatában teszi meg tétjeit, hogy számára, Isten kegyelméből, nem létezik negatív véletlen. Játékkaszinóban nagyon jövedelmező  adottság volna, ha volna ilyen a valóságban.

Úgy is vehetjük, hogy a kapitalizmus magyarországi története lezárult. Ahol ugyanis a gazdasági rendszer szimbolikus épületét olyan ember veszi meg, és csinál vele tetszése szerint bármit, valamint olyan ember nevén van a legnagyobb vagyon, akikre nem vonatkoznak a piac évezredes törvényei, ott nincs piacgazdaság.

Önmagában a piac- és versenygazdaság hiánya megnyugtató állapot lehet a kádárista maszlagon nevelkedett választói tömegeknek és az őket kiszolgáló politikusoknak éppúgy, mint idealista fiatal értelmiségieknek, de valóban jobb így? Ahol nincs piacgazdaság, ott megbénul a fejlődés, a politikai szabadságnak pedig nincsenek esélyei. Ott az országnak nincs jövője.

Sok barátomat föllelkesítette, hogy a távolban megvillant a Fidesz fölötti választási győzelem esélye. Jó, jó, de mi lesz azután? Mondjuk a Tőzsdepalotával? És kinek fizetjük majd a villanyszámlát, a netdíjat, a banki költségeket, a levegőt, amit beszívunk?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.