Az álomkóros város

1964-ben írott első hosszú novellámnak volt ez a címe. Egy városról szólt, ahol mindenki kialvatlan, egész nap csak kóvályognak az emberek otthon, az utcán, a munkahelyen, a járműveken. Elalszanak ülés közben, állás közben, járás közben, minden munkát félbehagynak, alszanak moziban, színházban, lebillen a fejük akárhol és mindenütt, és gyereket se tudnak csinálni, mert ahogy ledőlnek, nyomban elalszanak, így hal ki a város. Volt némi alapja e novellának: minden este későn feküdtem le, aludtam négy-öt órát, negyed hat után öt perccel csörgött az a rohadt vekker, rohantam a Szent István körútra a megállóba, a hatos buszon magamhoz tértem, leszálltam a Kolosy téren, rohantam fölfelé a Szépvölgyi úton, hogy még hat előtt blokkolni tudjak.

Esténként írás közben a nyomógombos Pacsirta rádión – rabok gyártották – vagy a luxemburgi rádiót hallgattam, vagy a Szabad Európát. Mind a két adót zavarták, a közelgő-távolodó duruzsolás ihletőleg hatott rám. Hat hete voltam ipari tanuló, amikor este bemondták, hogy leváltották Hruscsovot. Na, gondoltam, most aztán belekerültünk a történelembe, jön vissza a sztálinizmus! Nem közölték, hogy főbe lőtték volna; ha netalán életben hagyják, hátha nem hívnak be.

Azért lettem ipari tanuló, mert nem vettek fel az egyetemre. Az írásbelim jól sikerült, Az ember tragédiáját kellett elemezni, és épp erről írtam dolgozatot a középiskolai versenyre. Nem kerültem a legjobb tíz közé, ami fölvételt jelentett volna, de kárpótlásul az írásbelin mégis szerencsém volt, ezt gondoltam ott a teremben, és róttam a sorokat sebesen. Majdnem szó szerint tudtam még idézni, miféle negatívumokat fedezett fel Az ember tragédiájában Lukács György, hogyan elemezte csodálója, Waldapfel József, miket hordott össze Hermann István és Sőtér István, és mit gondolok én.  

Magabiztosan léptem be a harmadik emeleti sarokszobába a szóbelire. Az első kérdező, egy hölgy belekötött a mondatelemzésembe, hogy az nem tárgyi, hanem alanyi mellékmondat. A következő vizsgáztató férfi azt mondta: látja az önéletrajzomból, hogy szeretek olvasni, na hát akkor beszéljek Theodor Storm műveiről. Nyeltem egyet és nekiláttam. A Heinz, a matrózt mint kevésbé jelentős elbeszélést gyorsan elintéztem, hogy aztán a Viharlovasról részletesebben elmondhassam, mennyiben tartom a Faust sikerült variációjának. Mondtam, mondtam, egyre nagyobb lett a csend, a vizsgáztató végül félbeszakított, elég. A jókedvem kezdett elpárologni. A filozófus elvtárs azt mondta, látja, szeretem a filozófiát, ezért soroljam fel Kant összes műveit. Sorolni kezdtem, említettem A tiszta ész kritikáját és Az ítélőerő kritikáját, és van még egy, mondtam, a pontos címe most nem jut eszembe. Gondolkozzék. Nem jut eszembe, az is kritika. Csönd. Köszönjük. Csönd.

Ezek engem kirúgnak. A kiszes ifjú résztvevően megkérdezte, mit szeretek jobban, a filozófiát vagy az irodalmat. Mondtam: nem tudok választani. Kiküldtek.

Otthon nem akarták elhinni, a barátaim szintén nem hitték. Rémeket látsz. Megjött a papír. A pontszám megvolt, helyhiány. A fellebbezést elutasították, így lettem ipari tanuló. Sok évvel később Hamburger Mihály, aki a kiszes volt, az elnézésemet kérte. Ő jót akart, de csak dísznek ült ott.

A Wesselényi utcai iparitanuló-intézetben elektroműszerésznek vettek föl minket elvileg, ebbéli minőségünkben sorjáztunk naphosszat a gyárban. A fizikatanár, magas, unott, vékony ember hadarta az anyagot, hadarta, darálta, kihívott valakit a táblához, az nem tudta a megoldást, visszaküldte, kihívott mást, az se tudta, a következő sem… Az osztályból mindenki épphogy átcsúszott az érettségin, miért jelentkezett volna különben a kétéves képzésre. Olyan volt a tanár úr, mintha kihúzták volna belőle a dugót, lecsöndesedve ücsörgött kicsöngetésig, az osztály diszkréten duruzsolt. Nem írt be a félév alatt sem egyest, sem ötöst. Halálosan unta az egészet, gimnáziumban kellett volna tanítania, valamiért nem tehette. Előbb-utóbb mégis kiszúrta, hogy meg tudom oldani a példákat. Az egyik szünetben megkérdezte, miért éppen ott vagyok. Mondtam, hogy bölcsészkar és helyhiány. Miért nem műszakira jelentkezett? Menjen jövőre műszakira. Mindenkit magázott, azokat is, akiket megvetett.

El-elszundítottam mindenütt, csak otthon kellett ébernek maradnom. Az előző év november vége óta írtam egy drámát, kínlódtam vele, átírtam, újraírtam, nem lett jobb. Úgy láttam, az a kudarc oka, hogy nem tudok a dologról eleget, pedig ajánlatos volt sietnem, mert ha túl sokáig vacakolok, megelőznek, nyilván sokan írják a világban ugyanezt. A Kennedy-gyilkosságról szólt a dráma, főhőse Lee Harvey Oswald, akit ártatlanul rángattak bele az ügybe, ezért is lőtte le Jack Ruby az FBI megbízásából, amikor Oswaldot kihallgatásra vezették. Meg se próbálták megmagyarázni, mit keresett a rendőrség folyosóján, kezében revolverrel egy bártulajdonos. Oswald, az én szerencsétlen pozitív hősöm kiábrándult a kapitalizmusból, amelybe beleszületetett, kommunista lett, emigrált a Szovjetunióba, feleségül vett egy szovjet lányt, ám a kommunizmusból is kiábrándult, vissza akart térni az USA-ba, csodák csodájára visszaengedték a feleségével együtt, ám ismét csalódott, de akkor már nem engedték sehova. A házassága csődbe jutott, a munkahelyéről kirúgták, kiváló alany lett hát, hogy ráfogják a gyilkosságot, holott nyilvánvaló, hogy nem ő volt a tettes, mert Kennedyt több irányból érték a lövések, néhány újság megírta. Jobb, ha a dolog nem jut el a tárgyalásig, még kikotyog valamit az áldozati bárány. Jack Rubyt, a merénylőt börtönbe dugták, senki nem férhetett hozzá.

Írtam, írtam a drámámat a huszadik század nagy kérdéseiről, írtam egész télen, tavasszal és nyáron, közben érettségi, felvételi, és már javában ipari tanuló voltam, amikor szeptember végén, két héttel Hruscsov leváltása előtt a Szabad Európa bemondta, hogy a Kennedy-gyilkosságot vizsgáló Warren-bizottság átadta a 600 oldalas jelentését Johnson elnöknek, pár hét múlva könyv alakban is ki fogják adni. Ha én azt egyszer megkaphatnám, de megtanulnék érte angolul! Milyen az élet: fél év múlva horvátul olvastam el, azon a nyelven januárban még nem tudtam egy szót sem. Ma is megvan, Anatomija jednog atentata, aláhúzások, jegyzetek a margón, a lap alján, a lap tetején három bés Hardtmuth ceruzával. Merő hazugság az egész, nulla információ. Sose fog kiderülni, kik ölték meg Kennedyt, gondoltam ’65-ben. Lemondtam a mai tárgyú drámáról örökre, beláttam, hogy mást kell írni: abszurdot vagy történelmi parabolát.

Eltelt néhány röpke évtized, s én tisztelettel kérelmeztem, hogy a nyugdíj-intézet az előző negatív határozatát felülbírálva a másolatban mellékelt leckekönyvem alapján az ipari tanulóként eltöltött időmet is szíveskedjék beszámítani. Indoklás nélkül elutasították. Túlságosan nem voltam meglepve, noha a korabeli és az érvényes törvények szerint az iskolásokat biztosítottnak kell tekinteni. Legyint az ember ilyenkor és fütyörészik, úgyis elcsalják az egész életünket. Azért bántott éppen ez mégis, mert igenis végeztünk munkát a gyárban. Velünk vitette ki a művezetőnk a kicsi, csinos presszógépek alkatrészeit, amelyeket a gyári anyagokból részben mi csináltunk. Tucatszám rendelték a kuncsaftjai, két utcával lejjebb vártak a kocsijukban. Aktatáskában kellett kicsempésznünk darabokban, és nagyon féltünk, hogy megmotoznak. Csináltuk, különben kitol velünk a mester, kirúgnak az iskolából, és elvisznek katonának. Kis hülyék voltunk, nem értettük, hogy működik a rendszer. Nem vettük észre, hogy minket csak befelé motoznak meg néha, de soha nem motoznak meg kifelé.