Advent

Ez nem tragédia. Az anyanyelvemen minden meghittséget észlelek, ami gyermeki, szülői. A csecsemőimet csak svájci német szavakkal tudtam becézni. „Mys lib’s, chlynes, fynes Schätzeli, Schuckeli, du mys süsses Bitzeli” (Kedves, pici, finom kincsecském, aranyoskám, te édes picinykém). Anyám történetein cseperedtem föl, miközben ő a lábítós Pfaff varrógépén varrt. A német helyesírást és nyelvtant is így tanultam meg. Tízévesen körmölgettem a diktált szöveget. „Unsere Alpen glitzern auch im Sommer im Schnee.” „A mi Alpeseink nyáron is ragyognak a hótól.” Május-júniusban ugyanis az olteni családok, ahová anyám született, és ahol felnőtt, felmennek szombat-vasárnaponként a Sonneberg napsütötte déli rétjeire, csendben és jólesően szemlélik a távoli szürke láthatár fölé magasodó Berni-Alpok apró, világló, hófödte csúcsait. Csak éppen anyanyelvemen nem tanulhattam, nem járhattam német iskolába. Lehetnék akár moldvai csángó magyar. De ott egy román apa és egy magyar anya esetében a dolog eleve megpecsételődik.

A legtermészetesebb nyelvemet nem veszítettem el (noha kiejtésem tökéletes anyanyelvisége lassan megkopott). Apám magyar nyelvét a némettel egyszerre tanultam meg. Magyar intézményekben tanultam. Az összes alliterációt és idézetet apanyelvemen. A „mely nyelv merne versenyezi véled” hazugságát kétnyelvűségem cáfolta. A „dünnyögj neki egy új mesét, fasiszta kommunizmusét” igazságát meg a mai napig tapasztalom. A „sárkányfogvetemény” németül kimondhatatlan. Az „unheimlich” (a furcsa, idegen, kísérteties, szörnyű ötvözete) meg magyarul nem létezik igazán. A hittant azonban már csak magyarul tanultam meg, és csak magyar templomba jártam. Igazából csak az fogott meg, amikor mise közben, Isten Bárányának felmutatása közben, fél térdre ereszkedve, magamba merülve el kellett mondanom magyarul, hogy „Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. Csak magyarul ismertem meg, és csak ezen a nyelven lett meghitt. És kevés dolog van, amit ennyire halálosan komolyan veszek. Hogy csakis és egyedül tőlem függ, és csakis és egyedül magamnak kell ezt tudnom mondani. Az „uram” bennem van. Ezért csak rajtam múlik, hogy mennyire tudok segíteni magamon. Ez nekem az egyik legfontosabb felismerés. Mégse élhet bennem azzal a gyermeki meghittséggel, mint a német, mert hétévesen nem német templomban, nem németül tanultam meg. Hogy „Herr, ich bin nicht würdig, dass du eingehst unter mein Dach, aber sprich nur ein Wort, so wird meine Seele gesund”. Ami gondolatilag pontosan ugyanazt tartalmazza, mint a magyar. De nem németül mondhatom ki jobban.

Nincs bennem zavar, tétovázás. Olyan, mintha egy kistestvérem egészen kicsi korában meghalt volna, de bennem tovább él. Ahogy anyám is, meg apám is. Benne élnek minden elvétett magyar és német szavamban. A német a meghittség jóvátehetetlen korlátozottsága miatt visszafelé mutat, amikor még lehetett volna másként. A másik, a megtanult, a kínkeservesen valahogy kiküzdött magyar írni tudás előre mutat, a még hátralevő időre. Egy olyan magyarul írni tudás, mely örökké mások javítására szorul. Miközben ott vannak a gondolataim, csak nyelvi megjelenítésük pillanatában elveszítik tökéletesnek érzett voltukat. Az ember nem „alanyban és állítmányban” gondolkodik, hanem fogalmakból álló gondolatokban. Azokban még csak értelem van, nincs jelentés. Ha közölni akarja (akár saját magának is), beszélni és írni alanyban és állítmányban kénytelen – és ez csak anyanyelven magától értetődő.

Mégis hiába a meghittség németül. Érzem, ahogy az anyanyelvem már nem megy olyan öntudatlan könnyedséggel, mint magyarul. Hiába hallgatom az SFR1 meg a Deutschlandfunk híreit, hiába olvasok németül. Ameddig anyámmal laktunk, egész nap beszéltem németül. Amikor elköltöztünk, már csak hetente egy-kétszer. És néhány év múlva észrevettem: az iszony szállt bennem csonttá dermedve. A német szavak másképp kezdtek formálódni.

Nem közügy, de ezért nincs közöm azokhoz, akik szerint a nyelvváltás természetes. Ellenségeim. Mert nem teszik hozzá, hogy csak akkor, ha nem észrevehető. Szemükben az is természetes, hogy néhány évtized alatt magyar anyanyelvűek tömegei vagy nyelvet váltottak a határokon túl, vagy gyermekeikkel már nem tudnak magyarul beszélni. Nyilván, így lesz végre békesség. Nem ismétlődik meg Auschwitz. Persze hogy nem. Majd másképp. És élményeiket mesélve mondják, hogy Kosicéban kávéztunk meg Clujban aludtunk. Nekik az láthatatlan, ahogy ez a folyamat lejátszódik. A nemzetállami, a politikai egyenlőséggel jogállamizált, könyörtelenül asszi­miláltató kulturális kényszer következtében. Pedig tényleg van lelki fájdalom nélkül beolvadás. Évszázadok alatt. Mialatt a francia nyelvhatár Verduntől (Verden) a Vogézekig nyomult kelet felé, Svájcban pedig Neuchâteltől (Neuenburg) Solo­thurnig (Soleur). Nem egyetlen nemzedékváltás alatt. Anyám révén tudom, hogy egy svájci német rokonszenvezik francia társaival.

Az adventi koszorút Monspart Éva hozta a házasságunkba. Anyám fiatal korában ez még nem volt szokás Svájcban, nem igazán hajlanak a külsőségekre. Ő az Änisbrötlit és a Mailänderlit honosította meg. Az előbbi, ha helyes a tojás és a liszt aránya, élesen aromás és finoman ropogós. Az utóbbi mázas, lágy, omlós. Pici sütemények. Most már az unokáim is átvették. Karácsonykor meg eléneklünk néhány német karácsonyi dalt is. Ennyi maradt, és ez is el fog enyészni a gyerekeinkkel.

Anyai nagyapám figyelt a világra, és különösen nem sokat kertelt, akármilyen ünnep volt. A karácsonynak és a vacsorának svájci családjában mindenki nagyon örült. Végre teletömheti magát. Egyszer, még a húszas évek elején, a vacsora közben váratlanul megszólalt a maga parasztos dialektusában: „Hogy tudtok ennyire örülni, miközben Bangladesben éheznek.” A legfinomabb zürcher unterländer Weinsuppe (zürich­aljai póréhagymás borleves) kellős közepén. Mindenkinek mindentől elment a kedve. Anyám sokszor elmesélte ezt a fiatalkori élményét, és óva intett. Az igazsággal nem szabad rontani.

Karácsonykor temetek. Egészen lassan. Senkinek se mondhatom el.