Kerülőutak

Nem elegáns dolog a magyar miniszterelnök mindenkori megnyilatkozásairól írni, de hát az országban ő az egyetlen olyan politikus vagy állami tisztviselő, akinek tényleges hatalma van, és ezért a legnagyobb valószínűséggel az ő szavaiból lesz valóság, függetlenül attól, hogy okosakat beszél-e vagy sem.

A szöveg hétfőn délelőtt hangzott el, azóta persze kiszaladtak a száján cudarabb dolgok is, de az, hogy ez a futam nem keltett különösebb feltűnést, nemcsak a miniszterelnökről mond el sokat. Orbán Viktor egy kétszámjegyű út elkerülő szakaszát avatta fel Soltvadkert városa mellett, és a 444.hu tudósítása szerint azt állapította meg: „a világ legtöbb helyén a fejlődés azt jelenti, azt is jelenti, hogy a vidéki emberek elhagyják szülőhelyüket, és városokba költöznek”.

Ezzel csak úgy mellesleg azt is közölte a helyiekkel, hogy a csökkenő, ámde még mindig hétezres lakosságú Soltvadkert csak papíron város, de nem okozott vele sértődést.

Ha viszont magát az állítást nézzük, tökéletesen igaz: 1. A világ a civilizációk megjelenése óta elsősorban a városokban fejlődik, nem a falvakban és a tanyákon. 2. Az urbanizáció világméretű folyamat, az emberek tömegével hagyják el szülőhelyüket, és költöznek a városi körzetekbe, mert egyrészt ma már megtehetik, a közlekedés fejlett, és nincsenek röghöz kötve, másrészt mert a városokban és körzetükben jobb életre számíthatnak.

Csakhogy „a Fidesz” ( = Orbán) szerint ez helytelen, része annak a kozmikus törvénynek, hogy a világ a rendes magyar emberekkel akar kiszúrni (akik természetesen főleg vidéken laknak, nem a bűnös városban), ezért az ország határain belül meg kell állítani a folyamatot. Sőt, korrigálni. „Mi azt akartuk, hogy Magyarország úgy fejlődjön, hogy az ország egyes részei ne a másik rovására gyarapodjanak, ne egymástól szívják el az erőforrásokat.”

Itt megint álljunk meg egy pillanatra. Egy adott országon belül tehát a fejlődés nem más, mint zérus összegű játszma. A helyes útról letévedt városok álnok módon magukhoz csábítják a náluknál szerencsétlenebb vidék lakóit. Ezt azért tehetik meg, mert elszívják másoktól „az erőforrásokat”.

A fejlődés nem úgy történik, hogy emberek – mondjuk, egy város polgárai vagy egy vállalkozás alapítói – jobb életet akarnak, eszükbe jut valami új dolog, pénzt szereznek a beruházáshoz, megvalósítják és működtetik, és ettől a piacgazdaság viszonyai között másoknak is jobb lesz (nem zérus összegű játszma). Hanem úgy, hogy valahol vannak „az erőforrások” – adófizetői vagy uniós pénzek, utóbbiak manapság nem nagyon –, és vannak a platóni filozófuskirályok, elsősorban Orbán Viktor, akik eldöntik, hogy ezek kinek járnak. Aki kap „erőforrást”, az fejlődik, aki nem, az koppan. Mindenki azt kapja, amit a miniszterelnök szerint megérdemel (nagyjából most is így van).

A kormányfő mindenesetre igazságtalannak tartja, hogy az egyik helyen több GDP-t termelnek, mint a másikon: „Az mégsem járja, hogy Budapest fejlettsége az uniós átlag 158 százalékán áll, az összes többi meg átlag alatti.” Valójában mégis járja, mert a GDP termelésének központjai az egész világon a nagyvárosok, és ez alól a mi térségünk sem kivétel. Budapest esete nem kirívó: Pozsonyban a GDP az uniós átlag 146 százaléka volt 2022-ben, Varsóban 162, Bukarest-Ilfov régióban 177.

Hogy mi nem járja? Az, hogy a fél országban az átlagos érték felét termelik meg, és a közszolgáltatások ennek megfelelően nyomorúságosak. Olyan viszont nincs, hogy egy város fejlődik, ha a fejlesztésére fordítható pénz nincs arányban a város adófizető lakói által megtermelt értékkel. Az arányosság megállapításának pedig az a megbízható eszköze, ha a város bevételeit valamilyen formában a polgárai jövedelméhez kötik, akik a helyi választáson döntenek arról, hogy a jövedelmükhöz kötött adót jól költik el, vagy sem. A mostani fő városi (és fővárosi) adónem – a helyi iparűzési adó – nem a polgároktól származik, a vállalkozások nem szavaznak a választásokon.

A sajnálatos helyzet az, hogy Orbánnak az erőforrásokhoz jutás igazságtalan esélyeiről szóló érvelése úgy hatol át a magyar politikai közösség – nemcsak a soltvadkertiek – gondolkodásán, mint kés a vajon. Karácsony Gergely budapesti főpolgármesternek például még a spekuláció szintjén sem jut eszébe a tényleges fejlődés – amihez a fejlettségi szinthez és gazdasági erőhöz mérhető normatív bevétel kellene.

Az ő panasza az, hogy az egyszerű működtetés költségeire nem ad elég pénzt „a kormány” (a központi államháztartás), ráadásul még Budapestnek kell a központi államháztartást finanszíroznia szolidaritási hozzájárulás címén, egyre nagyobb összeggel. „A nagy túrót!”

Kétségtelenül hálás szerep, és kedves a politikailag aktív budapestiek felének szemében, ha valaki harcosan védelmezi a fővárost a kormánnyal szemben. De ha nincs törvényben garantált normatív bevétel, hanem a fővárosi költségvetés a központi államháztatásnak – és így, a parlament nem lévén igazi parlament, a Várszínház mindenkori önkényének – a függvénye, akkor nem igazi önkormányzat. Ahhoz rendszerváltás kellene.

Ha azt nézem, hogy milyen valóság válhat Orbán soltvadkerti szavaiból: a központi államháztartás mostani helyzetében Budapest újabb megsarcolása az igazságosság (avagy az Alkotmánybíróság nyelvén az „esélyegyenlőség” jelszavával), a főváros toszogálása a működésképtelenség felé. Az ottani mandátumok zöme úgyis elvész a 2026-os választásokon, meg kevesebb is lesz belőlük, nem kell erőlködni. A másik oldalon vetnek néhány morzsát a vidéknek, azzal talán meg lehet védeni az érzékenyebb választókerületeket a Tisza Párttól. És egy kicsit még uszítanak a gazdag főváros, sőt egyáltalán a Város ellen. (Soltvadkert nehogy magára vegye!)

Közben lázasan folyik a vagyonkimenekítés meg -konvertálás. Észre lehetne venni. Krízishelyzet van, végveszélyhangulat. De ha az ország egyetlen nagyvárosának polgárai megelégszenek a panaszkodó sértett szerepével, és nem a rendszert akarják megváltoztatni, a saját polgári érdekeik szerint, akkor itt belátható időn belül a rendszer nem fog megváltozni, akárki akármit mond. Akár Orbán, aki a városiasodást akarja feltartóztatni, akár az ékesen panaszkodó Karácsony, akár Magyar Péter, aki a kormányzás megjavítását ígéri rendszerváltás címén.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.