Kibontott szárnyak

Eszmélésünk, kisgyermekkorunk óta próbálunk együtt élni a halál tudatával. Elfojtjuk a félelemmel elegy szorongásunk, hogy képesek legyünk kitölteni a rendelkezésünkre álló ismeretlen terjedelmű időt. Tudjuk, hogy mi a halál, de nem tudjuk, milyen lesz a megszűnésünk, a nem létezésünk. Figyeljük a világot, benne magunkat és a közelünkbe került többieket, hogy ők hogyan csinálják az élést és a meghalást. Mindennapi rutinba, örömöt adó tevékenységekbe, kapcsolatokba menekülünk. A barátság, a szerelem, a közösségiség, a másik ember élni segítése: a szeretet és a hit – megnyugtató életelemeink. Jól kitalálta ezt magának az ember: találtatta ki vele a felfoghatatlan, a megismerhetetlen.

*

Gyarlók vagyunk, mert megmaradni vágyunk annak ellenére, hogy tudjuk: minden embernek, így nekünk is, előbb vagy utóbb végünk. Mindenségdarabka leszünk holtunk után, vagy semmirész? Megmaradunk a gyerekeinkben, és – egyre elenyészőbb hányadban – azok leszármazottaiban. A tárgyakban, amiket létrehozunk. A szavakban, mondatokban és gesztusainkban, amelyekkel másokra hatunk. A művészek és a filozófusok a műveikben is. Talán a zeneszerzők és a költők alkotásai a legmaradandóbbak, mert érzékien, a korsajátosságoknak nem kiszolgáltatva képesek a létezés mibenlétét megörökíteni.

Az elmúlásérzet és a megmaradásvágy költői, írói megjelenítésére bőven van példa Kassák Lajos életművében. Az öregkori munkákban egyre több. Kassák nyolcvan évet élt.

Melankólia és szelíd ünnepélyesség hatja át azokat a Kassák-költeményeket, amelyek az öregedéssel rövidülő életidőről szólnak, az életvéget, az elmúlásérzetet jelenítik meg. „Számoljuk meg éveinket / micsoda keserű számvetés / múlt árnyéka, jövő fénye / kering köröttünk, mint az orsó / s a hajnali nap tündököl (…) siratjuk sorsunk romlását / s hogy utunkról vakon letérült / őrizőnk, a drága angyal. // Így veszünk el, mi veszendők / de szemünk, ha csöndben lezárult / sírunkon kigyúl a rózsa / mely álmaink mélyén fogamzott / s az ég fuvalma hevíti” (Magunk kicsiségéről).

A Záporesőben vége: „Ó ifjúságom harcai / ó dalaim, amiket bátran énekeltem / mindent ti adtatok nekem / de ma már a sötétség falai szorítanak / szűkül a tér és megállt az idő / Egy bárka ring csak a tengeren / én ott ülök szennyes fedélzetén / hallom zokognak értem a sirályok / s forgó tölcséreivel magához vonz / egy ismeretlen világ.”

Az életvég átélésének verse A magam kenyerén. Részlet belőle: „Sokat kellene beszélnem / hogy megértsenek / s én mind hosszabban hallgatok. / Magamra zárom az ajtót / szemeim / a semmi / fekete szőttesét / bámulják. // Felhasított mellemből / csöpög a vér. // A vér / mellyel az emberek tévelygését / állatok riadalmait / tárgyak néma mozdulatlanságát / akartam megváltani. // Mikor érek az út végére / ahol talán / játékos mosollyal / tányér meleg levessel / várakozik rám valaki. // Ne csüggedj szívem / ne hagyj el értelem”.

Kassák halálképzete kiterjed minden élő földi létezőre. Regényében, az Angyalföldben írja: „Az ökrök és bivalyok elhullanak a mészárosok taglói alatt, s az ember rendületlenül viszi tovább a sorsát égi és földi háborúkban, elvetemedett gyilkosok és csábító szerelmesek között, át a véletlenek örvényein és megszokja a vereségeket, mint ahogyan a győzelmeket is csak megszokja. (…) Hullámok keringenek valamennyiünk körül és néha fölkapnak bennünket és elvisznek bennünket az idegen tájakra, ránk vetődik a halál árnyéka és megérezzük az elpusztulás szeleit, s aztán fölszakad belőlünk az első sóhaj, szemeinkből kihullik a tehetetlenség rémülete, föl­ülünk, mint a lábadozó és fölállunk s a két gyönge lábunkon megint elindulunk arrafelé, amerre a tekintetünket sem akartuk elküldeni soha.”

Halálfélelmét próbálja ráolvasásszerűen kijátszani a Nehéz pillanatokban: „Ahogyan mondani szokták / nyergébe ültetett a halál / pedig még élek. / A kápa vasába éveim száma van bevésve / pedig még élek. / Romvárosokon és bevérzett mezőkön vágtatunk át / Errefelé laktak barátaim néhány angyali szeretőm / de nyomuk veszett tán örökre. / Keresem őket és folyvást sírok utánuk. / Hiába ültettek fel a fekete lóra / dolgom végezetlenül nem hunyom be a szemem. // Nagy fekete ló / nem ragadhatsz el önmagamtól. / Láthatatlanul őriz / egy fa / egy kő / egy asszony / múlhatatlan szerelme.”

A Megadom magam befejezése: „Csönd­ben csak nézem, hogyan szövi hálóját / vértelen ujjaival az idő angyala / vad lován hogyan közeledik a végzet / hogy maga mellé emeljen a nyeregbe.”

Egyik versében a lakása ablakából látott gyerekek látványa vált ki belőle elmúlásérzést. Gyermekkora, elhagyott vallásosságának anyját felidéző emlékei világlanak fel a halálára gondoló költő előtt: „Ó szentséges lila ígéretei az égnek / s itt lent a széttört moslékostál / ragyogása az alkonyatban. // Ó szajhám, vezérem, királyom / halld meg jó anyám amint / térdre borultan értem könyörög. // Döntenem kéne végül is kié legyek. // Magamhoz vagyok kötözve / magamba vagyok gyömöszölve / s ha mégis kinézek a hasadékon / akkor is csak magamat látom / valahonnan a távolból közeledem / millió tükörképem kíséretében / mint egy lábak nélküli zarándok / mint az a bizonyos haldokló / akit nem akart nyergébe emelni a halál. / Ó egek fényben sütkérező szentjei / s ti hatalmasok itt közöttünk / fogadjátok el anyám könyörgésének / feketevörös gyöngyszemeit. // Engedjétek meg ó / kibontsam szárnyaim / és elköltözzem e jégbefagyott világból / engedjétek meg hogy leváljon rólam a / tojás héja / hogy kitörjek a rácsok közül / melyeket saját erőm épített körém” (Gyerekek játszanak az udvaron).

*

Az öregkori versekből vett utolsó három idézetben a ló a halál lova. Az évtizedekkel korábban született Kassák-költemény címe: A ló meghal a madarak kirepülnek. Ebben, ellentétben a fentebbi idézetekkel, a lóhoz nem a vég, hanem a kezdet kapcsolódik: a ló Kassák életfordulatát – régi világának megszűnését és az újnak a beérkezését és sikerét – jelképezi, amire az átváltozáson átment, repülni képes négylábú, az „idő-ló” csodatettéből következtetünk. „Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait” – olvasható a hosszúvers első sorában, vagyis a meghalt ló a költői ihlet szárnyas lovává, Pegazussá változott.

Kassákot idősen nem csupán a testi elmúlás foglalkoztatja. Szorong amiatt is, alkotásai esetleg nem ütik meg a fennmaradásukhoz szükséges művészi értéket. „Nem a prímhegedűt játszom / kontrás vagyok / Balmóban. / Ütöm a medvebőr dobot / Isten haragját idézve. // Ütöm a sárga dob bőrét / vörös bunkókkal zuholom / a sötétség mélyén / az éjben. // Mesterségem átka / hogy senkise hallgat rám. // A hegy csúcsán egy gonosz idegen / közeledtét érzem / le akarja törni a kezem. / Jaj nekem” (Borzongás).

„Nem az elmúlt évek a fontosak, hanem a halál közelsége” – mondta Kassák egy interjúban, amelynek főcíméül az interjúvoló az író optimista szavait adta: „Éveim a jövő felé szaporodnak…” (Gách Marianne: Látogatás a nyolcvanéves Kassák Lajosnál. Film, Színház, Muzsika, 1962/35.).

Kassák hitte, hogy a halála utáni nemzedékek olvassák majd műveit. Leendő mindenkori olvasói az ő „gyermekei”, akiknek átörökíti önmagát. Öregkori versének, az Invitációnak utolsó sorai: „Nagy szomjúságomat a világosságra / osszátok meg velem / fiaim és lányaim. / Várjátok meg az első hajót. / A túlsó partról érkezik / árbocán / a pirkadat jelével / meggyötörtség nélkül / a felébredt rigó füttyének kíséretében.”

Életszeretete, haláltudata, metafizikai érintettsége összefüggenek. Szeretett élni, és tudatában volt az elmúlásának. Az idő – a múló pillanat – és a tér – a látott és megtapasztalt hely – eszébe juttatta a halált, ami ellen alkotással – a maradandónak szánt-tudott műveivel és a fiatalok felé fordulással – „védekezett”. „Vannak pillanataim, mikor egyáltalán nem értem meg az embereket, akik a nagy tűzvészben elvesztették legkedvesebb hozzátartozóikat, s ők élni tudnak tovább, sőt reggeltől estig dolgoznak, lótnak-futnak, válogatnak az ételekben, és azon törik a fejüket, hogyan szerezhetnének maguknak jobb és szebb ruházatot. Szörnyű dolog ez így, gondolom, s a következő mozdulattal, mintha tükörbe pillantanék, máris ugyanolyannak látom magam, mint amilyenek ők. Sok szívemhez nőtt társat vesztettem el én is az utóbbi időben, s mégis van bennem életenergia, sőt úgy veszem észre, hogy mindinkább fokozódnak ezek az erők, munkára serkentenek és megjelenítik előttem a célt, ami felé minden körülmények között érdemes törekedni. (…) olyan törvények rendelkeznek velünk, amiket sem bölcs meggondolással, sem álnok ravaszkodással nem lehet kijátszani. Születünk, hogy éljünk, s aztán meg kell halnunk. S óh, milyen hálásak lehetünk a Teremtőnek, aki gondoskodott róla, hogy az élők elfelejthessék halottaikat. Az időben élünk, s ez a körülhatárolhatatlan idő előbb-utóbb behegeszt minden sebet. Tudatunknál fogva egocentrikus lények vagyunk, de ez a különváló tudatunk sem szakíthat ki bennünket az egyetemes vegetációból. A halottaink mögöttünk maradnak, s mi állandóan sietünk a halálunk felé. Oktalanság lenne miatta kétségbeesni, hiszen semmivel sem értelmetlenebb ez, mint a nappal és éjszaka folytonos váltakozása” (Az érem másik oldala. Kossuth Népe, 1945. július 27. A befejező idézet is ebből a Kassák-cikkből való).

*

Életszeretetének s egyben a haláltól való szorongásának jele, hogy képtelen volt elengedni halottait. Az emberek továbbélésük érdekében rítusokkal búcsúznak el halottaiktól: elsiratják, eltemetik őket, de intenzíven csak meghatározott alkalmakkor – évfordulókon, halottak napján – emlékeznek rájuk. Így teszik magukat képessé a megmaradó időben a (tovább)élésre. Kassák elvetette a gyász fájdalomkönnyítő, rituális formáit, talán azért, hogy felejtésre képtelenül „életben tartva” őket még mélyebben élje át az elmúló életet. „Meghaltak legközelebbi hozzátartozóim, a sírban fekszenek, s mégis azt mondom, nem haltak meg, csak eltávoztak mellőlem. Ugyanis egyiküket sem láttam kihűlt merevségükben, nem néztem meg őket elváltozott formájukban, de nem azért, mert nem fájt a haláluk, hanem azért, hogy a halott fagyos mozdulatlansága ki ne szorítsa belőlem az élő meleg emlékét. S azután, hogy elföldelték őket, a sírjukhoz sem mentem ki egyszer sem. Szívtelenség ez? Kegyetlen ridegség? Lehet, hogy annak hat az álszenteskedők előtt is, akik illendőnek tartják magukra ölteni a gyász uniformisát, és úgy gondozzák fájdalmukat, mintha nélküle már élni sem tudnának. Én nem akarok tüntetni a gyászommal, és nem tudom magam hozzákötni a halottakhoz. Gyakran jutnak eszembe, akik »örökre« elmentek tőlem, de nem hagytak bennem nyomasztó emlékképet, és nem kísértenek az éjszakáimban. Ha olykor megjelennek álmomban, derűs a képük és kedvesek hozzám, mint azokban a pillanatokban, mikor valóban szerettük egymást. Nem beszélek róluk másképp, mint olyanokról, akik minden percben visszatérhetnek hozzám egy hosszú, hosszú útról. Nem a halottak után siránkozom, hanem az »élőket« várom vissza. Lehet, hogy nem lesz időm kivárni érkezésüket, de hiszen akkor már nem is lesz kérdés ez a kérdés, ismét hasonlóak leszünk egymáshoz, ha nem is az életben – a halálban. S ha így gondolom rendjén valónak az élet és a halál dolgát, miért ne látnám szívesen és miért ne érteném meg azokat az embertársaimat, akik szörnyű terheik alatt is bizakodón, felemelt fővel haladnak tovább saját göröngyös utaikon?”