1514—1541; 1914—1941

Félreértés ne essék, nem vagyok híve a napjainkban divatos számmisztikának. Egymásra rímelő varázslatos évszámok önmagukban nem bizonyítanak semmit. A történelem tanulmányozása során mégis érdeklődésre tarthat számot ez a kétszer huszonhét év. A második pontosan négyszáz év múlva követte az elsőt. Noha az évszámok esetlegesek, az események annál kevésbé: Magyarország a korabeli vezető réteg jóvoltából kétszer is beleesett ugyanabba a csapdába.

Ebben a cikkben terjedelmi okokból kizárólag az első huszonhét évről írok. Megjelölöm azonban azokat az eseményeket, amelyeket az idézendő évszámok kiemelnek, hogy az olvasó azonnal értse, miről van szó ebben az írásban, és gyaníthassa, mi várható a következőben.

1514 a Dózsa György által vezetett kis­nemesi lázadás és az abból kikereke­dett parasztháború évszáma, ezt min­den­ki tudja. 1541 pedig azt a csendes évet jelöli, amikor a törökök végleg el­fog­lalták Budát, mégpedig ellenállás és puskalövés nélkül. Ekkor az önálló és egy­séges magyar állam már halott volt. A török uralom Budán 145 évig tartott, és noha nem lényegtelen magyar köz­reműködéssel, de döntően külföldi kez­deményezésre és Habsburg hatalmi erő­feszítéssel ért véget. Nem felejthető az sem, hogy nagyon sok magyar har­colt a törökök oldalán Párkánytól Bé­csig, többek között Thököly Imre ve­­zérlete alatt. Nemcsak a magyar állam volt végzetesen megosztott, hanem a magyar társadalom is. És ez már Buda elfoglalásakor is pontosan így volt.

Feltűnő, hogy az 1526-ban elvesztett mohácsi csatát nem emelem ki külön. (Kiemeli majd két év múlva a mai hazai önkényuralom hamis propagandája. Ráadásul nem lehetetlen, hogy a jeles eseményt a nemzeti szégyen kormánya talán éppen török elvtársaival együtt fogja megünnepelni.) Formailag azért nem, mert a két megjelölt évszám körülöleli azt. Tartalmilag azért nem, mert valódi sorsdöntő eseményként kevésbé fontos, mint 1514. Az, hogy a hazai uralkodó osztály megölte Dózsát, és az utána következő rettenetes, törvényesített elnyomás a fél évezredes önálló magyar állam kivégzésének kezdete volt.

Hiába próbálja az önsajnáló és önfelmentő, régóta hamis hivatalos emlékezés a nemzetközi cserben hagyás ártatlan áldozataként feltüntetni Magyarországot. Érdemes végre megérteni, hogy a mohácsi tragédia és az azt követő másfél évszázados török hódoltság jelentős részben a hazai uralkodó osztály bűneként róható fel, amiből az is következik, hogy elkerülhető lett volna. Vagy legalább Mohács eredménye gyorsan megfordítható, különösen ha a magyar nemesség gyorsan feltápászkodik a tragédiát követő bénultságból, és már 1529-ben érdemi haderőt állít föl az ezúttal Bécset támadó török ellen. Volt három év, aztán még tizenkettő Buda elfoglalásáig. Az ország kettészakítása helyett, ami elsősorban a magyar uralkodó osztály bűne, érdemes lett volna egységesen felsorakozni valamelyik erős király zászlaja alatt. Két államból ezért lett három.

Virágzás és romlás

Ebben a rövid tanulmányban a nemzetközi kihívásokkal szeretnék foglalkozni, illetve az azokra adott hazai válaszokkal. Ez a megközelítés aláhúzza a külső tényezők jelentőségét, miközben Magyarország sorsát illetően kiemeli a nemzetközi feltételekhez való hazai alkalmazkodás döntő mivoltát. Máris itt van egy erőteljes tanulság: hazánk történelme ezer szállal összefügg a külső változásokkal. A magyar történelem nem elemezhető, nem érthető az előbbiek ismerete és figyelembevétele nélkül. (Ennyit arról a korábban elhangzott szűkkeblű és tudatlan nézetről, hogy elég lenne magyar történelmet tanítani.)

Az oszmán-török terjeszkedés már a XIV. században az európai keresztény hatalmak figyelmének a középpontjába került. Jól példázza ezt egy földrajzilag első pillantásra távoli és látszólag érdektelen tény. Az 1368-as forradalomban hatalomra jutott kasztíliai Trastámara-ház azonnal megújította erőfeszítéseit az Ibériai-félsziget úgynevezett „visszahódításának” (reconquista) befejezésére, mielőtt a törökök új erőt lehelnek Észak-Afrikában az arab-berber ellenfélbe. Ráadásul a vele szövetséges Aragóniai Királyság, amelynek uralma magában foglalta Katalóniát és Valenciát, rendelkezett a török veszélyhez sokkal közelebb eső birtokokkal is, így Szardíniával és Szicíliával. Jellemző, hogy a Földközi-tenger nyugati medencéjét már a XIV. században érzékenyen érintették és befolyásolták a keleti medence sorsdöntő eseményei, amelyek azután a XV. században döntő jelentőségre tettek szert. A távoli hispániai udvarokban világosan látták ezt.

A XIV. század Magyarországa az Anjou királyok uralma alatt élvezte virágkorát. Károly Róbert, aki az Árpád-ház kihalása után az új évszázad legelején csak „alig néhány tartományúrtól támogatott gyermekként érkezett Magyarországra, nemcsak a királyságot szerezte meg, hanem olyan szilárddá tette hazánkban a központi hatalmat, amilyenre kevés példát találunk középkori királyaink uralkodásának idejéből” (Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, 1987, 60.). Megjegyzendő, hogy volt némi szerencséje is, mert a mongol hódítók nem jöttek vissza. Amikor a kipcsaki és nogaji tatárok gyakori erdélyi betöréseit a székelyek megelégelték, a Magyar Királyság 1245-ben képes volt nemcsak visszaszorítani őket, hanem még arra is, hogy az uralmuk alatt álló Kunországot átvegye, és megalapítsa a hosszú életű moldvai vajdaságot. (Havasalföld már 1344-ben magyar hűbéressé vált.) Noha a havasalföldi és moldvai vajdák magyar függősége nem volt tartós, abszolút lényeges, hogy az 1342-ben trónra került Nagy Lajos már olyan erős országot örökölt, hogy minden keletről jövő külső fenyegetéssel eredményesen szembe tudott szállni.

Hanem a XIV. század második felében fordult a kocka: a török terjeszkedés új lendületet vett. V. János bizánci császár (1341­–1391) segélykérő körútján „több európai uralkodó udvarát is felkereste. 1366-ban Nagy Lajost is meglátogatta, s budai tárgyalásai során az egyházi uniót, azaz a fennhatósága alá tartozó görögkeletiek csatlakozását a katolikus egyházhoz is felajánlotta, ha a török ellen a nyugati keresztény hatalmak hathatós segítségben részesítik.” Sándor bolgár cár viszont „elfogatta a császárt, sőt Murád szultánnal szövetkezett. A török elleni összefogás jegyében meghirdetett keresztes háború idején a cselekedet Európa-szerte nagy megdöbbenést váltott ki” (uo., 198.). Hozzá­tehetjük, hogy nemcsak a döbbenet volt óriási, hanem az eredmény is: jelentősen meggyengült a török terjeszkedést megállítani kívánó és tudó erők tábora. Noha János császárt Sisman cár végül szabadon engedte, a török szövetségből a tirnovói udvar nem engedett. Rettenetes következményekkel: a bolgár nép hamarosan fél évezredre török iga alá került. Lám, nem csak a magyarok képesek tragikus hibákra és tévedésekre…

A jó hír számunkra az, hogy Nagy Lajos váltakozó szerencsével és sokszor megbízhatatlan, csupán alkalmi balkáni szövetségesekkel folytatott törökellenes hadjáratait végül mindig siker koronázta. A balkáni népek – bolgárok, románok és szerbek – viszont csak akkor döbbentek rá az egymás elleni küzdelmeikben gyakorta megkötött török szövetség káros mivoltára, amikor már késő volt. Jól ismert, hogy a szerbek elvesztették a rigómezei (Koszovó Polje, 1389) ütközetet, ami az önálló szerb állam halálát jelentette. A vereség a szerbek számára máig eleven emlék és mai politikai viselkedésüket is meghatározó keserű élmény.

A rigómezei csata fordulópontot jelentett jóval szélesebb összefüggésben is. A harcban meghalt Murád török szultán, viszont részt vett benne fia, I. Bajazid, aki a következő szultán lett. I. Bajazid nem véletlenül kapta a „Villám” (Yildirim) melléknevet. Négy év múlva elfoglalta az akkori bolgár fővárost, Tirnovót. Az utolsó bolgár cár, Sisman ekkor Nikápolyba menekült, de Bajazid utolérte. Nikápoly megszállása után a szultán a cárt megölette, és noha fia még három évig névleg cár volt Vidinben, Bajazid a bolgár birodalmat felszámolta. Ezzel a Duna alatti Kelet-Balkán a bizánci császárság zsugorodó területeinek kivételével mind török fennhatóság alá került.

Nikápoly és Várna

Nikápoly neve a mi fülünkben sem cseng jól. 1396 szeptemberében a magyar király által mozgósított nem csekély keresztes had (francia-burgundi, stájer-bajor, cseh és havasalföldi stb. segédlettel) elvesztette a csatát a törökkel szemben. Ekkor már Zsigmond volt a király, aki aztán páratlanul hosszú ideig, kereken fél évszázadig uralkodott (1387–1437). Az ő idejében fonódott össze erőteljesen a nyugati szövetség és segítség növekvő igénye az egyre romló hazai feltételekkel. Ráadásul a nehézpáncélos lovagi had mellett vagy helyett jóval nagyobb szerepet játszott immár a tüzérség és a zsoldoshadsereg. Ezekhez pedig sokkal, de sokkal több pénzre volt szükség, mint a hagyományos feudális hadviseléshez. Ez utóbbi jóval erősebb királyi-központi hatalmat igényelt. Ennek a változásnak aktív kerékkötőjeként egyre negatívabb szerepet játszott a főnemesek jelentős része. A magyar nemesség nemcsak adómentességéhez ragaszkodott (1848-ig megőrizve azt), hanem hadviselési kötelezettségét csak kedve szerint teljesítette, aminek jogi, politikai és gazdasági alapja pedig éppen az adómentesség volt. Sokan és sokszor hivatkoztak arra is, hogy a nemesi zászlók alatt vonuló csapatok csak az ország határain belül kötelesek harcolni. Az ország határain túl bevetett bandériumok költségét gond nélkül ráterhelték a királyra. Ez a felfogás a több mint egy évszázadon át világosan növekvő török veszéllyel szemben kifejezetten hátrányosnak bizonyult. Amikor nem volt olyan erős király, aki a főurakat képes volt csatába vezényelni, vagy az uralkodó nem tulajdonított fontosságot a török veszélynek, akkor kizárólag a szerencse (a szultán másfelé forduló figyelme, vagy veresége az üzbég Timur Lenkkel szemben 1402-ben) mentette meg hazánkat attól, hogy már 1526 előtt a török zsákmánya legyen.

Rendkívül fontos, hogy mint német-római császár Zsigmond egyrészt képes volt komoly erőforrásokat mozgósítani, másrészt a török veszélyt sohasem hagyta figyelmen kívül. Végül, de nem utolsósorban, a torzsalkodó nagyurak hatalmát sokáig képes volt kordában tartani. Ez a három tényező elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az ország a török veszéllyel szemben fennmaradjon, de ahhoz már nem, hogy a törököt kiűzze Európából.

Volt azonban egy rendkívül fontos negyedik tényező is, ami hátrányosan hatott hazánk túlélési esélyeire. Zsigmond uralkodásának legvégével esik egybe egy tragikus esemény: a Budai Nagy Antal által vezetett erdélyi parasztfelkelés. Az ideológiájában a huszita hagyományokból merítő lázadást az váltotta ki, hogy a Zsigmond uralkodása alatt roppant módon megnövekedett adókat újonnan veretett jó pénzben és visszamenőleges hatállyal kívánták beszedni. Ráadásul a katolikus egyház az ortodox vallású román parasztokat is kötelezte erre, akik korábban a katolikus egyháznak sohasem fizettek adót. A durva tehernövekedés összehozta a magyar és a román jobbágyokat. Követeiket az erdélyi arisztokrácia hitszegő módon félrevezette, elfogta, kivégezte. Csakhamar egész Észak-Erdély lángba borult. A halálos ágyán fekvő Zsigmond a felkelés leverését már nem érte meg. Nem véletlen, hogy a rá következő évben a török csapatok ellenállás nélkül feldúlták Erdélyt.

A parasztfelkelés jelentősége éppen az, hogy a kapzsi és rövidlátó főurak viselkedése mindig kivetette az ország lakosságának túlnyomó többségét alkotó parasztokat a haza fogalmából, és így őket rendszerint nem lehetett mozgósítani a haza védelmére pontosan akkor, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna. Ez a tényező még élesebben jelentkezik majd 1514 után…

A mindössze két évig uralkodó, jelentéktelen első Habsburg királyunk, Albert (1437–39) után a királyválasztó országgyűlés jól döntött: az utószülött (majdani) V. László helyett meghívta a magyar trónra a nyelvünket folyékonyan beszélő I. Jagelló Ulászló lengyel királyt. A döntésben nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy a nemesség végre felismerte: a török elleni eredményes küzdelemhez egy jóval nagyobb egység erőforrásaira van szükség.

I. Ulászló király, aki a külföldi segítség mozgósításában és a hazai széthúzás fékezésében eredményesnek mondható, kezdetben a török elleni harcban fényes sikereket ért el. A szerencsés tényezőket gyarapította Hunyadi János hadvezéri és ennek nyomán politikai és gazdasági felemelkedése. A kettő szorosan összefügg. Hunyadi még Zsigmond udvarában tett szert hírnévre és alapozta meg vagyonát, de szédületes pályaívét a lengyel király uralkodásának rövid ideje alatt futotta be. Míg Szendrő eleste után még csak szörényi bán volt, most erdélyi vajda, temesi ispán és nándorfehérvári főkapitány lett.

Hunyadi 1442-ben legyőzte Mezid béget, majd úrrá lett Sehabeddin beglerbég csapatai fölött is. Míg az előbbi egy nagyszabású török portya elleni győzelemnek tekinthető, a második egy komoly hadsereg fölött aratott fényes diadal volt. Kiemelendő, hogy Hunyadi János „gyakorlott, rendes csapatai mellett mindkét győzelme kivívásában sokat köszönhetett a népfelkelőknek, a fenyegetett területek paraszti és polgári lakosságának. Mezid bég támadása idején egy egész országrészre – Erdélyre – kiterjedő érvénnyel, minden nemesi ellenőrzés és megszorítás nélkül, közfelkelést rendelt el, és nem nélkülözte a parasztfelkelők támogatását a Sehabeddinnel vívott ütközetében sem. Nagy veszély esetében a magyar hadviselésben eddig is alkalmazták a parasztfelkelőket. Ehhez azonban a nemesség csak végső esetben folyamodott, a parasztság kezébe nem szívesen adott fegyvert” (Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Gondolat, 1980, 109.). Még jobban aláhúzza e tényező jelentőségét az, hogy az 1442-es erdélyi népfelkelésre az „erdőntúli veszedelem” után mindössze öt évvel került sor! Kivételes tehetségű és tekintélyű vajda kellett ahhoz, hogy ezt megtehesse…

„Az 1442-es év török háborúi bebizonyították, hogy Hunyadi seregei nemcsak a kisebb török csapatokkal vehetik fel sikerrel a harcot, de helyt tudnak állni nagyobb erőkkel szemben is. A török hadak fölötti győzelmeknek, katonai jelentőségükön túl, messzemenő erkölcsi, politikai hatásuk is volt. A korábban félelmet nem ismerő, győzelemhez szokott támadók megtanulták félni ellenfelüket, az eddig pusztán védelemre berendezkedett és gyakran behódolásra kényszerült népek előtt pedig megcsillant a támadás, a török visszaszorításának reménye” (uo.).

Ezt a vélekedést tükrözi az 1443-as úgynevezett „hosszú” hadjárat, aminek során Hunyadi csapatai a Balkán-hegység hágóit ostromolták. A közvetlen cél a korabeli török főváros, Drinápoly (Edirne) elfoglalása volt, a végső pedig a török kiűzése Európából. (Még állt a bizánci császárság ékköve, Konstantinápoly, tehát az elképzelés nem volt minden alap nélküli.) Noha a korán beköszöntött kemény tél és a rengeteg győztes csatában egyre jobban kifáradt katonák miatt a hadjárat megakadt, a közel 35 ezres hadsereg sikeres balkáni előrenyomulása és győzelmei arra kényszerítették a szultánt, hogy a magyar királynak rendkívül előnyös békeajánlatot tegyen. Ebben szerepelt a két legfontosabb dunai vár – Galambóc és Szendrő – visszaadása, ami újra eltávolította volna a török hatalmat az akkori magyar határtól.

Máig élénk vita van arról, hogy mi lett volna a helyes cselekedet: kihasználni a kedvező harci lendületet vagy hosszabb időre megpihenni erőgyűjtés céljából. Utólag tudjuk, hogy nagy hiba volt az azonnali újabb támadás mellett dönteni. Az alig húszéves, fiatal király, Nagy Lajos unokája 1444-ben elesett a várnai csatában, és Hunyadi maga is alig tudott elmenekülni. Noha Ulászló nem hibáztatható, a vereség következményei súlyosak voltak.

Súlyosak, de még nem végzetesek. Súlyosak, mert hazánk ismét belharcok helyszínévé vált. Hunyadinak hadjáratot kellett vezetnie Cillei Ulrik szlavón bán és Jiskra (Giskra) János felvidéki huszita kiskirály ellen. V. László törvényes király III. Frigyes német-római császár foglya volt, és csak nyolc év múlva, 1452-ben foglalta el a trónt. Addig az országban hét főkapitány, illetve 1446-tól Hunyadi kormányzott. Noha a kormányzóságról 1453-ban lemondott, mindenki elismerte, hogy ő az ország legfontosabb és legnagyobb hatalmú vezetője. Erre szüksége is volt, másképpen nem tudta volna felmenteni a török által ostromlott Szendrőt (1454) és Nándorfehérvárt (1456). A két diadal azért rendkívüli jelentőségű, mert időközben elesett Konstantinápoly (1453), és ezzel a több mint ezeréves bizánci császárság, ami a görögkeleti kereszténység központja volt, megszűnt létezni. II. Mehmed szultán világhódító szerepében tetszelgett. Nándorfehérvár apró akadálynak tűnt útjában. Sajnos Hunyadi János a győzelem után kevesebb mint egy hónappal a táborban pusztító pestisjárvány áldozata lett.

A nándorfehérvári győzelem értékes időt vásárolt Magyarországnak, hogy az elkerülhetetlenül folytatódó erőpróbára újra felkészülhessen. V. László halála után Hunyadi Mátyás megválasztása (1458) jelentősen megnövelte az esélyt. Noha a mindössze tizenöt éves király elsősorban apja hírnevének köszönhette trónját (meg annak, hogy bátyját az előző évben lefejezték), kiváló képességei hamar megmutatkoztak. Óriási sikereket ért el az egymással civakodó főurak megfékezésében és a központi hatalom megerősítésében. Erős zsoldoshadsereg megteremtése és fenntartása egy viszonylag kicsi és délről vészesen nyitott országban a fennmaradás szükséges, de korántsem elégséges feltétele volt.

Mátyás király első eredményei közé tartozik az országba nagy erővel betörő német-római császár legyőzése, aki magának követelte a magyar trónt. Pedig Frigyes szövetségese volt Podjebrád György cseh király (aki elnyerte V. László cseh örökségét), valamint Jiskra János felvidéki martalóc egyaránt. Podjebrád azonban elpártolt Frigyestől, és lányát hozzáadta Mátyáshoz feleségül (1461). Sajnos a királyné tizenöt évesen szülés közben elhunyt (1464). Jiskra legyőzése után a császár kompromisszumra kényszerült, elfogadta a hírneves Vitéz János (Mátyás nevelője) által közvetített békeajánlatot. Mátyás nyolcvanezer aranyért kiváltotta Szent István koronáját, amivel annak huszonhárom évi távolléte után 1464-ben megkoronáztatta magát. Ezzel mind alattvalói, mind a világ szemében törvényes uralkodóvá emelkedett.

Sokkal messzebb menő következményei voltak a bécsújhelyi békeszerződés (1463) egy másik fontos pontjának, amelyben „a császár – a fiává fogadott Mátyás gyermektelen halála esetén – magát és utódait jelölte meg a trón jogos örököseként, így törvényes lehetőséget teremtett a Habsburg-ház magyarországi uralmához. Az akkor húszesztendős, életerős Mátyás és politikai tanácsadói könnyedén elfogadták a már javakorabeli császár követelését. Vajon ki gondolta, hogy a törvényes fiúutód soha nem látja meg a napvilágot?” (Kisfaludy Katalin: Matthias Rex. Gondolat, 1983, 43.).

Az idézett szerző alapvetően negatívnak tartja ezt a kitételt, hiszen úgymond Magyarország ettől kezdve a felemelkedő Habsburg-dinasztia hitbizománya lett. Nos, én pont fordítva, pozitívnak gondolom ezt. Nem az a baj, hogy Mátyás és hívei meggondolatlanul elfogadták az akkor valószínűtlennek tűnő Habsburg-örökösödést, hanem az, hogy később lázadtak és hadat viseltek ellene, ahelyett hogy betartották volna. Már a lengyel szövetség rendkívül kedvező tapasztalata alapján tudható volt, hogy hazánk csak egy nagyobb egység keretei között lehet képes a hatalmas török túlerő megfékezésére. Minthogy ez a tapasztalat már Konstantinápoly eleste előtt született, így súlyos tanulságul szolgálhatott volna.

Nem szolgált. Mátyás király uralkodásának hátralevő negyedszázada alatt nem fordított kellő figyelmet a török elleni küzdelemre. Központosított államának erőforrásait rendre elfecsérelte a Nyugat elleni harcokban, amiknek mélyén a bécsújhelyi békeszerződés felülvizsgálatának a vágya rejlett. Meg akarta szerezni a cseh trónt, elfoglalta a sziléziai Boroszlót, Morvaországot, Alsó-Ausztriát, Karintiát és Stájerországot. Ezek a háborúk rendkívül költségesek voltak, és – mint látni fogjuk – végső soron kivétel nélkül eredménytelenek. Nagy szerencse, hogy közben a török nem támadott Magyarországra, hanem csupán Szerbiát és Boszniát hajtotta uralma alá. Szerbia már 1459-ben megadta magát, Jajca vára és Bosznia a bécsújhelyi békeszerződés évében, 1463-ban esett el. Noha Mátyás időlegesen visszavette Jajcát, komoly hadjáratot a török ellen többé nem indított. Tény, hogy a magyar határt délről hézagmentesen lezáró török birodalom éppen Mátyás uralkodása idején jött létre.

A török elleni európai összefogás súlyos kudarca árnyalja, de nem változtatja meg a lesújtó képet. 1464-ben került sor arra, amit a történészek egy része az utolsó keresztes háború jelzővel illet. Mátyás korábbi sürgető segélykérő levelei meghallgatásra találtak II. Pius pápánál. A keresztes háború sikerének egyik legfontosabb akadálya azonban éppen a Mátyás és III. Frigyes közötti viszály volt. Ennek elsimításában, a bécsújhelyi békében a pápai diplomácia vezető szerepet játszott. A béke után azonban sem a német választófejedelmek, sem más nem járult hozzá érdemben az új keresztes háború költségeihez. Egyedül Velence adott pénzt, amelynek kereskedelmi érdekeit a török terjeszkedés veszélyeztette, miután adriai városait sorra elfoglalta a szultán. Genova éppen ellenkezőleg: régóta jó pénzért szállította hajóival a török hadat Európába. Franciaország pedig a százéves háború befejeztével hosszú időre a szultán legfontosabb európai szövetségese lett, mert a francia király fő ellenfelének mindenkor a német-római császárt tekintette. A francia uralkodó osztály lelkiismeret-furdalás nélkül feláldozta az egész Balkánt, majd Magyarországot is az iszlám hódítóknak.

Annak ellenére, hogy nem kapott érdemi nyugati segítséget, Mátyás maga sietett megvédeni Itáliát a tengeren keresztül fenyegető török veszedelemtől. 1480-ban óriási riadalmat okozott, hogy a török hadsereg partra szállt Itáliában, elfoglalta a pugliai Otranto erődítményét. Ezt a nápolyiak szövetségese, Mátyás, akinek második felesége, Aragóniai Beatrix nápolyi királylány volt, nem nézhette tétlenül. Hadjáratot vezetett Itáliába, és a csizma sarkát visszavívta a töröktől. El kell ismerni, hogy ez a győzelem (1491) – noha a háború elsősorban dinasztikus okokból kezdődött – törökellenes tartalmat nyert, és hazánk is komoly hasznot húzott belőle, hiszen a török Mátyás idején nem támadott Magyarországra.
Mátyás tízévi kiújult nyugati háborúskodás után, 1490-ben Bécsben meghalt, ráadásul törvényes fiúutód nélkül. A magyar főurak a lengyel származású cseh király, II. Ulászló mellett döntöttek, aki könnyen elfogadta a nemesek feltételeit.

„Hunyadi Mátyás nagy energiával összekovácsolt birodalma elemeire hullott. Hódításai kardcsapás nélkül vesztek el: Szapolyai kiürítette Ausztriát. Ulászló és követei, Bakócz és Báthori elismerték a Habsburgok örökösödési igényét. Az állandó hadsereget szétverték, a kincstár kiürült. A középszerű Ulászló erejéből még arra sem tellett, hogy az összezsugorodott királyi birtokokat megtartsa. A királyi udvar filléres gondokkal küszködött, a humanisták elszéledtek, az építkezések abbamaradtak, a Corvina nem gyarapodott. Csak az egyforintos adó maradt meg, de nem a kincstár, hanem a főurak hajtatták be, maguknak. A királyi hatalom összeomlott” (uo., 195.).

1514 valódi jelentősége

Igaz, hogy az esélyes Bakócz Tamást a konklávé 1513 márciusában nem választotta meg pápának, de az új pápa, X. Leó nem kevesebb buzgalommal szorgalmazta a török elleni hadjáratot, mint tette volna egy magyar egyházfő.
„Általános törökellenes offenzíva indítására az alkalom rendkívül kedvezőnek ígérkezett, és nem állta útját az 1511-ben öt esztendőre kötött béke sem, mert 1512-ben II. Bajazid örökébe új uralkodó lépett, I. Szelim, és a szerződés ezzel érvényét vesztette. Szelimnek először szokás szerint rokonaival, majd a síitákkal kellett megbirkóznia, aztán 1514 tavaszán kitört a török–perzsa háború. A török győzelme után a perzsák Egyiptommal léptek szövetségre, a háború erre a területre is átterjedt és lekötve tartotta az oszmán birodalom erőit egészen 1517-ig” (Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Gondolat, 1981, 115–116.).

Látható volt a szultán – ideiglenesen – szorult helyzete. I. Szelim békekötést javasolt, de a Nyugat nem támogatta, hogy Ulászló elfogadja azt. Ellenkezőleg, a pápa vezetésével, aki jelentős anyagi támogatást ígért, ritkán látható széles nemzetközi összefogás bontakozott ki. A pápa szerencsétlen döntése volt, hogy a keresztes háború megszervezése végett teljhatalmú megbízottjának éppen Bakócz Tamást jelölte ki. A magyar bíboros ekkor már elmúlt hetvenéves, nem volt megfelelő a feladatra. Viszont a szintén nem fiatal és beteges pápa úgy vélte, hogy így könnyebben megszabadul egyik legfontosabb vetélytársától.
Bakócz prímás-érsek 1514 márciusában a királyi tanácsban bejelentette magas megbízatását. A pápai bullát virágvasárnapon, április 9-én hirdették ki. Hadba hívtak nemest és parasztot egyaránt, Dózsa György vezérlete alá.

A tragikus történet jól ismert. Keresztes háború nem volt soha többé. A török helyett Magyarország meggyilkolta önmagát. Először az elkeseredett jobbágyok álltak neki a földesurak kíméletlen lemészárlásának, majd a nemesség állt őrajtuk mindennél kegyetlenebb bosszút.

Ráadásul értelmetlen, az országot nemcsak rövid távra, hanem évszázadokra vészesen meggyengítő bosszút. Lehet, hogy Werbőczy Hármaskönyve a hazai rendszerező jogtudomány csúcsteljesítménye, de történelmi küldetése már saját korában óriási kárt okozott. A jobbágyok újbóli röghöz kötésével nemcsak a törökellenes háborút ásta alá végleg, hanem az ország gazdaságát, kultúráját, szokásait, erkölcseit is. A szűk nemesi nemzet elfordult a nyugati fejlődéstől.

Érdemes összefoglalni azokat a tényezőket, amelyek az immár évszázados törökellenes küzdelemben minden körülmények között elsőrendűnek látszanak. Némileg leegyszerűsítve, azonosítható három külső és három belső té­nyező. Ezek egymáshoz viszonyított súlya nem mérhető, de biztos, hogy többségükre nagy szükség volt – lett volna – ahhoz, hogy a harc ne legyen ele­ve kilátástalan. És ha ehhez felzár­kóz­­tak a kedvező belső tényezők, akkor nem is volt.

Külső tényezők közé sorolom (a) a nyugati figyelmet és anyagi támogatást, vagy annak hiányát; (b) a török hatalom állapotát, amelyben, mint minden keleti despotizmusban, döntő a fővezér, itt jelesül a szultán egyénisége; végül, de nem utolsósorban (c) a törökök figyelmének irányát, ami mindig megoszlott a kelet (Perzsia, Egyiptom, mongolok, tatárok, üzbégek stb.) és a nyugat (Balkán, Magyarország, Itália stb.) között. Ha volt nyugati figyelem és támogatás, a szultán gyenge volt, születő birodalmát belharcok gyötörték, illetve tekintetét kénytelen volt keletre fordítani, akkor Magyarország szinte a belső állapotától függetlenül – legalábbis ideiglenesen – mindig megmenekült. Ezt a menekülést kellett volna azután tanulságul felhasználni a belső állapotok javítására.

Igen ám, de a szerencse nem mindig kínálta a kedvező külső körülményeket. Ezért nem kevésbé fontosak a belső tényezők: (d) a központosított királyi hatalom jelenléte vagy hiánya, és ezzel szoros összefüggésben a főúri belharcok országot gyengítő mivolta; (e) a hazánknál nagyobb politikai-gazdasági egység erőforrásai beillesztésének képessége és lehetősége; végül (f) a nemzetből kizárt hatalmas paraszti tömegek mozgósításának igénye és képessége. Ha volt erőteljes és gazdag központi királyi hatalom, mint például Mátyás idején, akkor a másik két tényező jelentősége időlegesen elhomályosult. De ha ilyen nem volt, mint II. Ulászló idején, akkor ezek jelentősége hallatlanul felértékelődött.

Az összefüggéseknek ebben a még mindig kissé leegyszerűsített, de azért a legfontosabb hat tényezőt megragadó olvasatában kap kitüntetett jelentőséget 1514. A külső tényezők közül a XVI. század legelején még mindegyik kedvező volt. A nyugati támogatás kézzelfoghatónak bizonyult. A pápa keresztes hadjáratra szólított föl. Ennek lehetőségét és a siker esélyét a magyar uralkodó osztály játszotta el azzal, hogy már nem volt erős központi hatalom, a főurak nem akartak harcolni, a hadvezetés gyalázatos volt, a paraszti tömegek mozgósítása pedig látványos, önpusztító kudarcot vallott. 1514 után 1526 már szinte szükségszerű volt, elsősorban a belső feltételek gyors romlása nyomán. Lényeges, hogy a későbbi segítség iránti nyugati lelkesedést épp az utolsóként meghirdetett keresztes háború gyalázatos hazai kezelése lohasztotta le.

Végjáték a Duna mentén

1516-ban meghalt a már két éve súlyos beteg II. Ulászló, és mindössze tízéves korában király lett a későbbi tragikus sorsú II. Lajos. Négy évvel később elhunyt a véreskezű I. Szelim, és a majd világhódítónak nevezendő Szulejmán lett a szultán. (Őt 1566-ban Szigetvár ostroma alatt éri utol végzete.) Szulejmán felismerte a kínálkozó lehetőséget, ismerte Magyarország a belharcok nyomán siralmassá lett állapotát. 2021-ben elesett Szabács, majd Zimony, és augusztus 29-én hősies, de fegyver és élelem hiányában kilátástalan küzdelem után Nándorfehérvár is. Ennek jelentősége felér a napra pontosan öt évvel későbbi mohácsi kudarcéval, mert megnyílt az út a Duna mentén az ország belseje felé.

„Az évszázadok alatt kialakult védelmi vonal szétroncsolódása belpolitikailag is roppant veszedelemmel fenyegetett. Egy következő támadást már nem lehetett a határszélen feltartóztatni. Vagy nyílt csatában kell tehát megütközni a sokszoros túlerővel, vagy kitérve a támadás elől, fel kell adni, pusztulásnak kitenni az ország jelentős részét. Az áldozatul szánt országrész birtokosai az ütközetet követelik. Az északabbra élők, akik talán biztonságban hihetik magukat, a visszavonulást javasolják. Az érdekek megoszlanak” (uo., 170.).

A létérdekű nézetkülönbség csak megerősítette a belső ellentétektől amúgy is felszabdalt ország és társadalom végítéletét. A külső feltételek zöme romlott, ami kölcsönhatásban tovább erősítette az amúgy is negatív belső tényezőket. A nagyobb gazdasági és védelmi egység létrehozásának lehetősége azonban még ekkor is kihasználható lett volna, nyilvánvalóan csak belső egyetértés esetén.

1515-ben a lengyel kezdeményezésre létrejött bécsi fejedelmi találkozó nyomán a Habsburgok befolyása Miksa császár alatt megnőtt, Zsigmond lengyel király pedig lemondott minden befolyásáról. Az egymás ellen civakodó magyar főurak azonban a Habsburg-uralom erősödésébe nem akartak belenyugodni. Szapolyai János már ekkor készült a hatalom megszerzésére, anélkül azonban, hogy – Hunyadi Jánoshoz hasonlóan – a török elleni harcokban kitüntette volna magát. A főnemesség politikai és erkölcsi romlását fejezi ki, hogy Szapolyai 1526-ban Mohácsnál nem nyújtott segítséget a királynak. Hatalmas seregével tétlenül vesztegelt Szeged alatt, állítólag a Tiszát védendő. Noha hazaárulási szándéka nem bizonyítható, saját későbbi viselkedése és magatartásának következménye egyértelmű. És a történelem ítélőszéke előtt ez az, ami számít.

A sors utolsó, kivételes, elherdált kegye

1526. augusztus 29-én nemcsak II. Lajos, hanem legalább tizenötezer magyar, cseh és morva katona is elesett a csatában. „Szulejmán nem tudta, hogy a király meghalt; cseltől tartott, várta az érkező fő erőket. Ezek azonban nem jöttek. Szeptember 12-én bevonult Budára, ahonnan a királyné a tehetősebb polgárokkal együtt Pozsonyba menekült. Felgyújtotta a várost, csak a várat, a királyi istállót és a vadaskertet kímélte meg. A török sereg végigpusztította a Dunántúlt Győrig, aztán a Duna–Tisza közét. Az áldozatok számát a kortársak 200 ezerre tették. Október 12-én a szultán hazatért, »és a puszta földet és a füstelgő üszegöket hagyá hátra Magyarországban«” (uo., 231–232.).

A sors különös kegyéből adódóan azonban Buda tartós megszállásáig (1541) még a nemesség kapott tizenöt értékes évet, hogy a csorbát kiköszörülje. Ha a hazai uralkodó osztály összefog és egyetlen király alatt egyesül, Mohács maradhatott volna egy a nem kevés vesztett csata közül, de végzetes következmények nélkül. A magyar nemesség azonban nem volt képes felnőni a történelmi feladathoz. A szóban forgó másfél évtizedet bűnös módon eltékozolta.

Lehet, hogy Szapolyai dolga valóban a Tiszántúl és Erdély védelme volt, ezért nem sietett II. Lajos segítségére. De akkor sem mozdult, amikor már tudta, hogy a mohácsi csata elveszett, és Szulejmán hada Buda felé vonul. Azt viszont rögtön felismerte, hogy a török elleni kudarc egyúttal ellenfeleinek veresége is. Ezúttal nem késlekedett, hanem alig egy hónappal a török kivonulása után november 10-én a székesfehérvári országgyűlésen hívei nyomban királlyá választották. Már november végére újjászervezte a kormányt, 1527 tavaszára pedig állítólag az egész hazai közigazgatást. Tud a magyar alkotni, ha akar…
Ferdinánd osztrák főherceget – Csehország, Morvaország és Szilézia királyát – a bárók másik csoportja 1526. december 17-én Pozsonyban emelte királlyá. Ők sem vesztegették az időt. Tud a magyar sietni, ha akar…

A kegyelmi időszakot az ország nemesei folyamatos belharcokra fecsérelték. Az államot ők szakították ketté, nem a török. Mindkét király külső támogatással tudott csak fennmaradni. Szapolyait a szultán, Ferdinándot a császár segítette. Zsoldosaik egymás ellen harcoltak, egymás várait foglalták el, egymás területeit fosztogatták. 1529-ben János király immár szövetségesként fogadta Szulejmánt megalázó módon éppen a mohácsi csatatéren, hogy megbeszéljék a Bécs elleni hadjárat részleteit. A szultán török szertartás szerint beiktatta Szapolyait Magyarország királyaként és saját vazallusaként.
Rettenetes szégyen, jóval nagyobb bűn, mint a három évvel korábbi tétlenség.

1540-ben néhány elvetélt kiegyezési kísérlet után meghalt János király. Szulejmán attól félt, hogy hívei folytatják az elhunyt magyar király tojástáncát (pávatáncát?). Elhatározta, hogy végleg megszállja Magyarországot, tartósan elfoglalja Budát, és egy új, török tartomány (vilajet) székhelyévé teszi.

1541-ben a Szapolyai-párti Fráter György és Török Bálint két és fél hónapig védte Budát Roggendorff Habsburg-párti osztrák tábornok ostromló csapatai ellen. Ferdinánd serege már éppen győzött volna, amikor megneszelték, hogy a török óriási haderővel közeledik. Fráter György és Török Bálint összeesküdött a törökökkel, és közösen vágták le az ostromló osztrák–cseh–morva királyi haderőt. 1541. augusztus 29-én, mialatt a szultán vendégül látta Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Werbőczy Istvánt és más méltóságokat, a „városnézésre” induló török katonák a magyarok nagy szégyenére kardcsapás nélkül elfoglalták Buda várát. Az áruló magyarok nem gondolták, hogy ők majd ugyanazt kapják jutalmul, mint amit a közös ellenség büntetésül.

Fráter török helytartó lett, Törököt rabláncon elhurcolták Konstantinápolyba, Werbőczyt megmérgezték. A sors különös fintora, hogy ismét augusztus 29. lett a gyásznap, de most nem valamiféle hősi tragédia, hanem kisszerű és aljas árulás emlékére. Ennél csúfosabb véget sem az érintett személyek, sem a középkori magyar állam számára nem lehetett volna elképzelni.

Hajtsuk le fejünket, mert Magyarország késő középkori, kora újkori romlását nagyrészt a magyaroknak, a hazai uralkodó osztály önző, gyáva, jellemtelen és rövidlátó képviselőinek köszönhetjük.

Mint látni fogjuk, nem utoljára.