444.hu, 2024. december 14.
UJ PÉTER
224.1.1. Nem is tudom.
224.1.2. Bele-e rondítsak az ezüsthétvégjükba?
224.1.3. Kicsit nehezen viselem mentálisssan ezt az évvéget, nehezen az országot, a világot. (Hangos képrejtvény.)
Tudjuk, vannak fiziológiai okok is, bár a fiziológiai szó jelentéséről inkább csak sejtéseink lehetnek, szóval hogy hosszúk az éjszakák, hideg van és szürkeség. Ennyit azért illene kibírni. Mit szóljon, mondjuk, egy ugortalan finn? (Mit szólna? Nem szól az semmit, csak iszik. Nem mintha mi nem tennénk meg a tőlünk tölthetőt.)
224.1.4. Döcögök át Pest, Bács-Kiskun és Csongrád megyén, és tényleg döcögök, mert a fanyar humorral főútnak nevezett, aszfaltfoltokkal nehezített off-road pályán (Nyugaton, fiam, egy ilyen offroadozásért vagyonokat kell fizetni ám!) csak döcögni lehet, és két nyelvelharapás meg három szélvédőfejelés között az is fölmerülhet az emberben, hogy tán mégsem Putyin, hanem a lengéscsillapító-lobbi tartja markában a kormányt. De ez csak vicc. (Persze, hogy Putyin.)
Az egész egy vicc.
Aztán lakottnak vélhető, bár életjeleket nem vagy alig mutató településekre érve, a nyákos köddel kevert vastag, fojtogató füstből – vegyes tüzelésű kazánok emésztik a szemetet, autógumit, elhasznált fóliasátrakat; a szegénység mérgező levegője – kibontakoznak sejtelmesen az úgynevezett karácsonyi díszfények, minden faluban, minden nyomorult villanyoszlopon ott pislákolnak valamilyen színes ledek, meg lehetett valamikor pályázni EU-pénzből, biztos, vett mindenki, mert ennek, ünnepi hangulatnak lennie kell, az egy neccesse est, egy maszthev, ha az óvodában nincs is fűtés, karácsonyi fény akkor is kell (Csongrádtól délre jogosan: köll), mert ugye a lakóság ünnepélyes fílingjának sine qua nonja, még akkor is, ha sötétedés után teremtett lélek sincs az utcán, minek is lenne, nincs ott semmi, sehol nincs semmi, csak a nyomorult karácsonyi ledek, meg annak a két részegnek, aki az este hatos záróra után támolyog haza az italboltból, de nekik mondjuk nem kellenek ledek a színes fényekhez, sőt LED-ek, mert light emitting diode, idióde, önmaguknak villognak, ez az igazi magas művészet l’art pour l’art, karácsonyi giccskliséket, fenyőágat, csengőt, hópelyheket formázva, és ugye egyforma mind, egy település, egy féle díszfény, villanyoszlopról villanyoszlopra, ahogy döcögsz a kocsival, monoton sormintáznak végeláthatatlanul, a sűrűsödő köd-füstben, előtted a sáros, kátyús, pocsolyás út, a tök üres alföldi utcák a látótávolság talán ötven méter, mögötte a végtelent sejted, de öt perc után már végtelen Tarr Béla-snittnek tűnik, hogy még fél óra múlva is ugyanezeket a fények jönnek majd, ugyanezek a villanyoszlopok, ugyanezek a pocsolyák, sáros járdák, vakolatlan házfalak, ugyanabban a ritmusban, már csak Víg Mihály melankolikus pengetését kell odarakni alá.
224.2. Apró kánok révén minden igának barma
224.2.1. Víg Mihály melankolikus pengetéseiről korábban is muszáj (Herkules) voltam megemlékezni, nem egyszer, nem kétszer, de az a helyzet, hogy őt tartom a magyar könnyűzene legjelentősebb dalszerzőjének evör, ennek megfelelően – ezt sem most mondom először – kábé negyedévente le-lelátogatok a valamiért (mondjuk tudom, hogy miért, de mégis furcsa) Hunnia Bisztrónak nevezett korunk Tilos az Á-jába, ahol meghallgatom nevezett művész teljes magyar poptörténetet felölelő műsorát, de egyre inkáb csak az Ady-versekért megyek, meg persze az egy szem, de annál súlyosabb Petőfiért (Az ítélet), végigszenvedem a rettenetes Európa Kiadó-számokat (az a nyomorult Baby, baby…, a megalázó, kurva), eldúdolgatom a Trabantokat, lelkesen bólogatok a Spionsokra, Balatonokra, de amikor belecsap az Adykba, akkor hirtelen történik valami, nem tudom elmagyarázni, micsoda, elkezd fojtogatni, lezsibbaszt, sokkol, falhoz szorít.
224.2.2. Tényleg nem értem, hogy működik, mitől lesz valaki ilyen képességű előadó, hogy lassú akkordokat prüntyögve elszaval egy Adyt, és nekem, aki világ életemben ki nem álhattam az énekelt verset, mint műfajt vagy micsodát, de tényleg kiszaladtam tőle a világból, most úgy kell küzdenem, minden erőmmel egy Bank utcai (!) pincében Siouxsie Sioux képe alatt, hogy ne kezdjek el zokogni, bőgni, bömbölni, mint egy gyerek. A Hőkölés népe, A Duna vallomása, Én nem vagyok magyar?, A Hortobágy poétája, A muszáj Herkules, A Délibáb üzenet és nem tudom még, közben persze kattog az agyamban a hatalom cinikus barmainak éppen aktuális bődülgetése nemzeti kultúráról, identitátititáról, az az egész aljas, sunyi néphülyítés, giccshuszárroham, ostoba nyerítés, miközben meg itt, tessék, szügyig ér a magyar nemzeti kultúra, áhh, hagyjuk, tényleg hagyjuk, vége van már ennek, vége az egésznek, kész, az egész, vége van, kicsi, nincs itt semmi, csönd van, a dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed, s egy kacagó szél suhan el a nagy ugar felett.