A vallásszabadság lehetetlenségéről

A vallásszabadság a demokratikus társadalmak alapértéke.

A vallásszabadság nem lehetséges.

A vallások nem a vallásszabadságra készültek. Legalábbis a monoteisták biztosan nem. A zsidó egyistenhit globalizációs lépcsőfok: glóbuszunk és glóbuszunk valamennyi teremtménye egy Istennek, ugyanannak az Istennek a teremtménye. A globalizáció következő lépése a kereszténység és az iszlám: ez az egy Isten nem egy kiválasztott népé, hanem az egész emberiségé.

Ameddig lehetett több isten vagy több teremtő, az egyik közösségnek, törzsnek, népnek ezek, másoknak azok, átfedésekkel vagy sem; ameddig a különböző törzseknek, népeknek különböző lények, állatok lehettek a nemzői, teremtői, addig a békés vallási egymás mellett élés a törzsek, népek között megvalósulhatott, csak azokon belül volt kötelező az ősök hitével azonosulni. Ettől még öldökölhettek, egymás ember voltát is kétségbe vonhatták, de a hitük nem zárta ki a másikét.

Amikor azonban csupán egy Isten maradt, akkor már csak istentagadás, istengyalázás – a legfőbb és leghalálosabb bűn – lehetett minden más vallás követése a sajáton kívül. Ez elvileg és fundamentálisan (azaz a fundamentalisták számára) azóta is így van. És még inkább így, amióta az ateizmus, agnoszticizmus, vallási közömbösség tömeges jelenségként megjelent a történelemben.

*

A vallásszabadság az istentagadás, az istengyalázás, tehát a halálos bűn szabadságát jelenti. Azt, hogy nem szabad a hit védelmében, az Isten nevében, a tévelygők megtérítése érdekében állami-hatalmi eszközökkel fellépni. Tűrni kell a legsúlyosabb bűnök szabadságát. Semmilyen más eszközt nem szabad felhasználni az igazság védelmében, a legfőbb jó érdekében, tévelygő embertársaink üdvösségre vezetése érdekében, mint a puszta szót. Melynek korlátozott erejét folyamatosan tapasztalják a hatóerejükből veszítő egyházak, amelyek a pluralizmus, a demokrácia világában nem számíthatnak már a vallás öröklődésének automatizmusára, egy egyhitű társadalom vallási kötőerejére. Istennek nem segíthetnek világi intézmények, hogy megvilágítsák a tévelygők és istentelenek elméjét.

A vallásszabadság államában azonos státuszban van hívő szemmel nézve az igazság és a hamisság, az erény és a bűn, az üdvösség útja és a kárhozat útja.

Ez módfelett frusztráló, billenékeny állapot, és merőben ellentétes a vallások és egyházak szent szövegeivel, történetével, hagyományaival, tanításaival. (Az ázsiai nem monoteista és a törzsi afrikai vallásokra mindez csak részben igaz, de ezekkel itt nem foglalkozom.)

A vallásszabadság azt jelentené, hogy vallása gyakorlásából senkinek nem lehet a földi létben hátránya, előnye, egyik vallás sem kerülhet előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe. Az állam egyiket sem preferálja vagy diszpreferálja, az állam vallási kérdésekben semleges. Nem lehet döntőbíró vallási irányzatok között, holott ezek igen nagy mértékben különböznek egymástól abból a szempontból, hogy mennyire képesek beilleszkedni a világi demokratikus államba.

Vallásszabadság csak ott van (lenne), ahol az állam és az egyházak, a vallási intézmények el vannak választva. A nagy vallások a modernitás koráig soha nem voltak ilyen helyzetben.

A zsidó nép és a zsidó vallás állama ugyanaz az állam volt. Dávid maga volt a zsoltáros, az Úr parancsá­ra vette meg a kijelölt földet, hogy azon majd felépüljön az Úr háza. Hi­va­tása volt az Úr ellenségeinek legyőzése, és az ő leszármazottja lesz a Messiás. „A zsidó állam szervezete az elmúlt évszázadok hagyományai alapján épült ki. Az ország élén a király állt, aki egyúttal a főpapi méltóságot is betöltötte. Így a világi és egyházi irányítás egy kézben volt” (Hahn István: A zsidó nép története, Makkabi Kiadó, 1995, 30.).

Az állam és az egyház szétválasztása a mai Izraelben is heves viták tárgya volt. Zorach Wahrhaftig vallásügyi miniszter 1962-ben a Kneszetben „kijelentette, hogy Izraelnek nem áll jogában és nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja ősi tanát, a zsidóság vallását és annak szemléletét. (…) az állam és a vallás elválasztása mindenütt kudarcot vallott. Ahol megkísérelték… Izraelben kísérletet sem szabad tenni erre, mert a zsidó állam önmagában véve a zsidó vallás alkotásának eredménye, és kifejezetten vallási jellegű megnyilatkozás” (Új Kelet, 1962. júl. 10.). A Mapam képviselői természetesen hevesen vitatták a miniszter álláspontját. Ez a vita különböző formákban és felemás eredménnyel mindmáig folyik. Az állam vallási jellegét hirdető pártok részt vesznek az ország kormányzásában.

Az arab kalifátus a VII. századtól kezdve egyszerre volt állam és egyház. A hagyományos iszlám felfogás szerint a vallás és az állam szerves egységet alkot, mint egy érem két oldala. Erre itt nem kell több szót vesztegetni, hiszen jó néhány vallási alapú iszlám állam létezik ma is.

Szent Ágoston nagyjából akkor keresztelkedett meg, amikor a kereszténység államvallássá vált. Ő dolgozta ki azt az államfelfogást, mely szerint az állam feladata az eredendő bűn következményeinek enyhítése, és ezt a feladatát csak akkor tudja teljesíteni, ha az államot alárendelik az egyháznak. Aquinói Tamás elismerte az állam relatív önállóságát, de azzal, hogy csak annak az államhatalomnak van létjogosultsága, mely Isten akaratának megfelelően szabályozza az emberek életét, s az egyház hivatása megítélni, hogy ezt teszi-e. A feudális államok történetét végigkísérték az Imperium és a Sacerdotium hatalommegosztási harcai, de az soha nem volt kétséges, hogy az egyház döntő jelentőségű államhatalmi tényező, és a vallási szabályok érvényesítése, megszegésük szankcionálása az állam feladata.

A szekuláris állammal való együttélés doktrináját XIII. Leó pápa dolgozta ki. Ő azt hirdette, hogy „ha a hatalom birtokosainak akarata ellenkezik Isten akaratával és törvényeivel, akkor túllépik hatáskörüket és lerombolják az igazságot”. Elismerte az állami tényezők relatív szuverenitását, de hangsúlyozta, hogy az isteni törvények a világi törvények felett állnak, és ezt egy hívő természetesen nem is gondolhatja másként, hiszen a világi törvényeknek alávetett Isten nem Isten. XIII. Leó, aki lángoló szavakkal küldte harcba híveit a világi, polgári államot megalapozó egyházügyi törvények ellen Magyarországon is, Franciaországban is, úgy vélte, hogy a társadalomra nézve a legnagyobb veszedelem a hatalom isteni eredetéről szóló tanítás megkérdőjelezése, vagyis a demokráciának az a kiindulópontja, hogy a hatalom forrása a vezetőit – és vallását vagy vallástalanságát – szabadon választó nép.

A vallásszabadság nem terjedhet ki a világi állam létjogosultságának, a felekezetek egyenjogúságának tevőleges tagadására, a vallásszabadság feltételeinek felszámolására. A vallásszabadság feltétele tehát a vallásszabadság csonkítása. Mégpedig jelentős mértékű csonkítása. Hiszen a csonkítás szent szövegekre épülő alaptanításokat, mélyre nyúló történelmi gyökereket, hagyományokat érint.

*

Mondhatnánk, hogy mindenkinek szabadságában áll bármit hirdetni. Csak hát ezen az alapon a gyilkolásra, terrorizmusra biztató fundamentalista iszlám prédikátorok is teljes uszítási szabadságot élveznének. Másrészt az is a vallásszabadság csonkítása, ha a hívek és egyházak szabadságát a szóra korlátozzák, és a tettet tiltják. Tiltják például emberek tettleges megakadályozását abban, hogy kilépjenek vallási közösségekből, az azokban érvényes súlyos kötöttségekből, hogy azoknak ellentmondva válasszák meg életformájukat, párjukat, viseletüket stb. Legyen szó moszlim, zsidó, ámis családról vagy szcientológus közösségről.

Ha az egyén vallásszabadságát – és mindenféle egyéb szabadságát – védi az állam, akkor a vallásba beleszületett egyének szabadságát tagadó családokét, közösségekét, vallási irányzatokét csonkítania kell.

A vallásszabadság feltétele az állami törvények primátusa az isteni törvények felett. A vallások kiindulópontja az isteni törvények primátusa az állami törvények felett. És ez nem is lehet másként, hiszen az Isten az egész világ, minden állam felett áll.

És mégis: szerte a világon sok-sok világi államban sokféle egyház hívei és vezetői érzik magukat szabadnak, érzik magukénak az államot, amelyben élnek, és nem törekednek egyházpolitikájának megváltoztatására.

Ez azért lehet így, mert a hitelvek, az isteni törvények, a szent szövegek értelmezési lehetőségei igen tágasak, és lehetővé teszik a különböző történelmi helyzetekhez, adottságokhoz, világi szempontokhoz való rugalmas alkalmazkodást. Persze az ellenkezőjét is.

Mindhárom monoteista vallás története a szélsőségesen eltérő értelmezések és a közöttük folyó verbális és fegyveres harcok története.

Már a zsidó háború idején is egymással gyilkos harcban álló, egymást kivéreztető zsidó irányzatokkal találkoztak a római hódítók az I. században.

A kereszténységen, az iszlámon belüli harcok hosszú sorára, az azokban elpusztított milliókra nyilván nem kell emlékeztetnünk az iskolázott olvasót.

Két nagy és összefüggő problémával kell szembenéznünk.

Egy: létezik, hat, pusztít és öl a monoteista tanításoknak, szent szövegeknek az a fundamentalista olvasata is, amely emberek millióit és országok békéjét, demokratikus rendjét veszélyezteti, rettenetes diktatúrákat, hódításokat, terrorizmust igazol, a tudomány és szakértelem tekintélyét rombolja, űzi ki a közoktatásból.

Kettő: az ilyen olvasást megengedő szent szövegekre, tekintélyes tanítók szavaira hivatkozva ezt az olvasatot sokan azonosítják egy-egy vallás teljes táborával. „A” muszlimokkal, „a” zsidókkal, „a” keresztényekkel. Ezen az alapon igazolják a pusztításukat, a kiszorításukat, hirdetik az együttélés lehetetlenségét, minősítik őket – lényegében – alsóbbrendű lényeknek. A részt, a kisebb részt azonosítva az egésszel.  

Az antiszemita retorika él ugyan a szöveghamisítás eszközével is, de igazából nem szorul rá. Hiszen a Tórának, az Ószövetség többi könyvének, a Talmudnak a szövegtengeréből oly sok mindent ki lehet halászni.

Mózes V. Könyvében (17/2–6.) ez áll: „Ha találtatik közötted valamelyikben a te kapuid közül, a melyeket az Úr, a Te Istened ád néked, vagy férfiú, vagy asszony, aki gonoszt cselekszik az Úrnak, a te Istenednek szemei előtt, megszegvén az ő szövetségét; És elmegy és szolgál idegen isteneket, és imádja azokat, akár a napot, akár a holdat, vagy akármelyet az égnek seregei közül, amelyet nem parancsoltam; És megjelentik néked, és meghallod; jól megtudakozd; és hogyha igaz, és bizonyos a dolog; és megtörtént ez az útálatosság Izraelben; akkor vidd ki azt a férfiút vagy azt az asszonyt, aki azt a gonoszságot művelte, a te kapuidba, és kövezd agyon őket, hogy meghaljanak.” 

*

Így kövezték meg Szent Istvánt, az első keresztény vértanút. Erre az ószövetségi idézetre egy vérmes zsidó nacionalisták által látogatott Facebook-buborékban a vérmesek egyike úgy reagált, hogy ezt azért nem lehet a más hitűek megölésére buzdító Korán-idézetekkel szembeállítani, mert csak azokra vonatkozik, akik a zsidók körében találtatnak. Az illető észre sem vette, hogy ezzel érvényesnek nyilvánította a kivégzési parancsot a kikeresztelkedett és alkalomadtán az izraelitákkal együtt pusztított zsidó származásúakra, az ateista cionisták tömegeire, akiknek jelentős szerepük volt Izrael alapításában és felépítésében. Holott erre az idézetre a fanatikusok körén kívül csak azt lehet mondani, hogy érvénytelenné vált. Hogy az Örökkévalónak nem minden szava örökkévaló, mert sok szavából a mai világban lehetetlen dolgok következnek. Csak hát akkor nem lehet érvelni azzal sem, hogy az Úr szava szerint mekkorának kellene lennie Izraelnek, és azzal sem, hogy a Ciszjordániában megszállt területek „klasszikus” zsidó földek. És akkor nem lehet a Koránt sem úgy idézni, mint amelynek minden szava ráolvasható minden önmagát igazhitűnek tekintő moszlimra.

Aki lusta belenézni a Bibliába, a Magyar Zsidó Lexikon „Halálbüntetés” címszavában is megtalálja, hogy mennyi bűnre szabott ki halálbüntetést a Biblia. Szombati munkára, házasságtörésre, jóslásra stb. Így remekül lehet hergelni az antiszemitákat azzal, hogy a zsidóknak kötelességük megölni azokat, akik nem az ő törvényeik szerint élnek. Miközben a zsidó vezetők és tanítók már az egészen korai időkben is igyekeztek kiiktatni, kimagyarázni a zsidók gyakorlatából ezeket a gyilkolási kötelezettségeket. Olyan feltételekhez kötötték őket, amelyek gyakorlatilag sohasem, de legalábbis igen ritkán teljesültek.

Nagy szofisztikációs munkát jelent a különböző vallások tanítói számára, hogy a gyakorlatban kivegyék a szent irataikból a (végletes és végzetes következmények nélkül) fenn nem tartható isteni parancsokat, miközben elvileg nem tagadhatják a szent könyvek egészének isteni eredetét és érvényességét. A fundamentalista fanatikusoknak sem, a fanatikus antiszemitáknak és iszlamofóboknak sem kell mást tenniük, mint idézniük a „kétségbevonhatatlanul autentikus” szövegeket. Iránymutatásként vagy vádként.

A Magyar Demokrata című antiszemita és orbánista orgánumban 1997-ben Lovas István bevezette a „purimozást”. Ezután másfél évtized alatt az Arcanum találatai szerint vagy harminc cikkben tájékoztatták az olvasót arról, hogy a zsidók orgiasztikus örömünnepe a Purim, amikor a tömeges mészárlást, ellenfeleik kiirtását ünneplik. Ezekből a cikkekből általában hiányzik az az információ, hogy a zsidók kiirtásának szándékát hiúsították és (persze a régi korok rossz, de általános szokása szerint) bosszulták meg Eszter könyve szerint.

„Eszter könyvében Hámánt a zsidók archetípusos ősellenségének számító Amalek sarjaként mutatják be, az »amalekita« jelzőt pedig az évek során a rómaiakra, az örményekre, a keresztényekre, a nácikra alkalmazták, manapság pedig – legalábbis sok rabbi interpretálásában – az arabokra. Márpedig köztudott, hogy Amaleket likvidálni kell.” Így lesz a zsidóság egészéből minden korban, mindenféle nem zsidó csoport kiirtására és annak örömteli megünneplésére kész népség Gazdag István előadásában (Magyar Demokrata, 2009. jan. 21.). Ennek a kiirtási szándéknak a bizonyításaként emlékeztet ez a Gazdag egy másik cikkében (Magyar Demokrata, 2012. dec. 19.) Baruch Gold­stein­re, aki Purim napján nyitott tüzet 1994-ben imádkozó moszlimokra, s közülük 29-et megölt, 125-öt megsebesített. Így lesz tömeggyilkos egyénből tömeggyilkos nép.

Izrael vezetői és az izraeliek túlnyomó többsége természetesen megátalkodott tömeggyilkosként emlékszik Goldsteinre, de a sírhelye a fanatikus zsidó extremisták zarándokhelye lett. A sírja mellett elhelyezett tábla szerint ő egy szent volt, aki „a zsidó népért, a Tóráért és Izrael nemzetéért” adta életét. A Zsidó Nemzeti Front vezetője, Baruch Marzel szerint 2000-ben tízezren látogattak el a tömeggyilkos sírjához. Ez a törpe kisebbség éppen elég nagy, pláne megfelelő illusztrációval ahhoz, hogy nagy tömegként lehessen megjeleníteni, ahogy a palesztin, arab, moszlim kisebbségi extremistákat is szokták a másik oldalon.

Egy másik Gazdag, Gazdag László ezt írja a Kapu 2017/9. számában: „Amikor a Koránt beszereztem és olvastam, akkor szállt meg folyamatosan, szinte oldalról oldalra a déjà vu, ezt már éreztem valahol! Igen, korábban a Mein Kampf olvasásakor! 586 szörnyű átokformulát jegyeztem föl Mohamed művében, amit minden nem muszlim fejére szór. Ahogy a Mein Kampf valami eszement, pszichopata módon sulykolja az olvasóba a zsidók iránti mérhetetlen, irracionális gyűlöletet, ugyanúgy sulykolja az olvasóba a Korán a minden nem muszlim hívő iránti, hasonlóan beteges gyűlöletet. Ahogy a Mein Kampfban ott a holokauszt programja, teljesen explicit módon kifejtve, ugyanúgy ott a Koránban az eszement öngyilkos terror, szeptember 11., Iszlám Kalifátus, tömeges torokelvágás stb. 47. szúra (címe: Mohamed!), 4. vers: »Amikor találkoztok a hitetlenekkel, vágjátok el a nyakukat!« (…) Egy muszlim vallású egyén, ha komolyan veszi a Korán előírásait, akkor NEM INTEGRÁLHATÓ!” Geert Wilders is náci irománynak minősítette a Koránt. Lehengerlő sikere van vele.

A Korán a legkevésbé sem homogén mű, miként a Biblia sem az. Vannak benne kifejezetten zsidóbarát és élesen zsidóellenes részek. Leegyszerűsítve: a zsidóbarát passzusok akkor kerültek bele, amikor Mohamed meg akarta nyerni a maga tanainak a zsidókat, a zsidóellenes szövegek pedig akkor, amikor ez a törekvése kevés sikerrel járt.

Rostoványi Zsolt iszlámszakértő (Beszélő, 1991/6.) megállapítja, hogy „[a] Korán különböző verseivel (…) akár teljesen ellentétes álláspontok is alátámaszthatók”. Felsorolja azokat a helyeket is, ahol a zsidókat és a keresztényeket az „írás népei” közé sorolja, azokhoz tehát, akik nem hitetlenek, és felsorolja azokat a helyeket is, ahol a hitetlenekhez hasonlítja őket.

Komoróczy Géza (Beszélő, 1992. dec. 19.) hivatkozik a Koránban a vallási toleranciát rögzítő állításra: „A hitben nincs kényszer” (2. szúra, 257.). És megállapítja: „Mohamednek minden oka megvolt arra, hogy a győztes pozíciójában beszéljen a zsidókról. Az iszlámnak ennek ellenére nincs olyan antiszemita hagyománya, amely az európai antiszemitizmushoz fogható. Iszlám országokban, a török birodalom egész területén is, a zsidókat, keresztényeket, egyéb nem muszlim vallási közösségeket az uralkodó, magyarul: az állam, befogadta, betagolta a társadalmi szervezetbe, polgári státusuk (a dhimma), mely hasonlítható az antik görög metoikosz vagy az európai religio recepta státushoz, kötelezettségeket rótt rájuk (az iszlám elsőbbségének elismerése, fejadó, bizonyos korlátozások), de határozott jogokkal és jogvédelemmel járt. (…) A modern antiszemita, anti-judaista, anti-cionista vagy anti-izraeli politikai irányzatok fellépése az iszlámban jellegzetes módon európaiakhoz, részben pedig keresztény-arab vagy török értelmiségiekhez köthető, utóbbiak is az európai műveltségben nevelkedtek.”

Ami igazán meghökkentő a fent említett Facebook-buborékban, az a kereszténység kiemelése az antiszemita hagyományból. Annyira erős az a törekvés, hogy az antiszemitizmust iszlám-lényegűnek állítsák be, és azt a moszlimok, arabok nemcsak általános, de mindenkitől megkülönböztető jegyeként mutassák be, hogy a kereszténység antiszemita rétegéről mintha nem is vennének tudomást. Hiszen az „integrálhatatlanok”, az együttélésre alkalmatlanok körét le kell szűkíteni a jelen történelmi időszakának „főellenségére”, hiszen a keresztényekkel együtt már maga a többség lenne „integrálhatatlan” a többségbe.

Pál apostolnál a zsidók – a kereszténnyé nem lett, a zsidónak megmaradt zsidók – azok, „akik megölték az Úr Jézust is és a saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden ember ellenségei” (Pál levele a Thesszalonikabeliekhez I. 2/15.).

Ezek (és az ezekhez hasonló) szavak megalapozták a Jézus-gyilkos zsidók évszázadokon át domináns képzetét, a keresztény antijudaizmus széles áramlatát. De a szent írás értelmezésének lehetőségei szerencsére igen tágasak, a Biblia szövegfolyamában ellentétes álláspontok is találnak kapaszkodót. Az antijudaizmus mellett a filojudaizmus is. Amikor az antijudaizmus a holokauszt után kínossá válik, akkor meg is szűnik a dominanciája, és a II. Vatikáni zsinat megleli elvetésének teológiai lehetőségeit.

Ettől még nagyon is létezik az antijudaizmus, de immár inkább az iszlám és a zsidó extremizmus keresztény megfelelőjeként.

A holokauszt, a világtörténelem leghatalmasabb népirtása mégiscsak keresztény környezetben, túlnyomórészt keresztény identitású emberek közreműködésével zajlott le. Szálasi Ferenc mélyen hívő keresztény volt, ebben nem kételkedhet senki, aki a naplóját olvasta. Nem az a fontos, hogy van-e a keresztény tanoknak olyan értelmezése, amely szerint Szálasi és általában a holokauszt bűnösei nem lehetnek keresztények, mert persze van ilyen, hanem az, hogy van-e olyan, amely szerint lehet. És mivel vannak keresztények, akik így gondolják, ilyen értelmezés is van. És nem csak volt.

Fundamentalista keresztények szerte a világon, de főleg az Egyesült Államokban közkeletű tudományos igazságokat igyekeznek kiűzni a közoktatásból, és erre erős hivatkozási alapjuk van a Teremtés könyvében. Jelentős részben ők csináltak elnököt a tízparancsolat valamennyi pontjából életvitelszerűen gúnyt űző Donald Trumpból.

A különböző irányzatokhoz tartozó keresztények, zsidók, moszlimok folyamatosan megkérdőjelezik egymás keresztény, zsidó, moszlim mivoltát, de kívülállónak erre nincs alapja. Ha valaki nem hisz valamely felekezet igazságában, hogyan hiheti annak valamely változatát igaznak a többivel szemben? Hiszen egyik igazságában sem hisz. Természetesen rámutathat olyan helyekre az illető vallás alapjaként elismert szövegekben, amelyeknek egy-egy irányzat vagy nézet ellentmond, de ezt valamennyi irányzat esetében meg lehet tenni, mint ahogy az egymással egy valláson belül vitatkozó felek ezt meg is teszik.

Az igazán megdöbbentő, hogy sikerük lehet egy ilyen  Face­book-buborékban azok­nak, akik arra az iszlamofóbiájába teljesen belevakult Oriana Fallacira hivatkoznak prófétaként, aki tökéletesen hamis tényállítások tömegével érvel, és a legsúlyosabb zsidóellenes tetteket és nézeteket is mentegeti. (Itt a valóságtól trumpi messzeségben lévő tényállításaival nem kell foglalkoznom. Ezt megtettem a Mozgó Világ 2016/10. számában, ott mindenki utánanézhet.)

*

Fallaci mélyen elítéli a katolikus egyház pacifista fordulatát. „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” Visszasírja a háborúzástól és öldökléstől nem ódzkodó pápák korát, ami pedig az antijudaizmus, a zsidóüldözés korszaka volt. Fallacit különböző felekezetekhez tartozó, köztük zsidó egyesületek jelentették fel gyűlöletre való felbujtás vádjával Svájcban, arra a törvényhelyre hivatkozva, amelyről azt állítja, hogy „Allah fiainak szokásait” foglalták bele a nem moszlim igazmondók üldözése végett. Ennek a cikkelynek az alapján elítélték az ör­mé­nyek elleni népirtást tagadó török moszlim politikust. Eme cikkely ál­do­za­tai között emlegeti Fallaci együtt­érzéssel Gaston-Armand Amaud­ruz neofasiszta aktivistát, a svájci neonáci holokauszttagadók köréhez tartozó Erwin Kesslert és a holokauszttagadók doyenjét, Robert Faurissont. Az iszlám halal-vágást Fallaci barbarizmusnak minősíti, hozzátéve, hogy a zsidó változat is az. Üdvözli az iszlám európai terjeszkedését megakadályozó keresztes háborúkat, mintha azok csak iszlámellenesek lettek volna, és nem minősített zsidómészárlások is egyben. És még sorolhatná.

A zsidó-keresztény, a zsidó-moszlim, a moszlim-keresztény viszonynak egyaránt voltak, és nyilván lesznek is egészen különböző, jobb és rosszabb korszakai.  

A vallásszabadság sem olyan szabadság, amely vagy van, vagy nincs. Más vallások tevőleges támadásának, vallási nézetek, előírások bárkire való rákényszerítésének, vallási alapú diszkriminációnak biztosan nem lehet szabadsága egy demokratikus országban. A jelenkompatibilis, demokráciakompatibilis, nem konfrontatív vallási nézetek szabadsága biztosan nem kérdőjelezhető meg. Ami a kettő között van – az a kérdés. Nehéz kérdés.