parameter.sk, 2024. december 6.
SZÉKY JÁNOS
Ami a végére maradt, az nem egy tévhit, hanem tévhitek egész bokra, de közös az eredetük. Éspedig egy szorongásos zavar: a kiszámíthatatlantól való iszony. A kényszeres ragaszkodás ahhoz, hogy ami Orbán után jön, annak meg kell felelnie valamilyen átgondolt tervnek. Hogy olyan világ legyen itt, ami be van biztosítva mindennemű belső és külső rosszindulat ellen. Ahol nincsenek kellemetlen véletlenek és sebző konfliktusok.
Ilyen azonban nem létezik, és ami előre meg van szerkesztve– a tervezők akarata szerint a romboló véletlenek maximális kizárásával –, legyen az autó, mosógép vagy politikai intézményrendszer, az biztosan el fog romlani vagy legalábbis elkopik, ahogyan előbb-utóbb minden változatlanra tervezett gépezet tönkremegy, mert hiányzik belőle az önkorrekció képessége.
Az önkorrekció pedig a politikában ritkán nem megy konfliktusok nélkül, és ezek a konfliktusok könnyen lehetnek fájdalmasak.
Akik ismerik a magyar történelmet, és van merszük szembenézni vele, azoknak ismerős lehet a dolog 1989 tájáról: a demokratikusnak szánt magyar politikai intézményrendszert is a hatalomváltás előtt tervezték meg, gondosan beleépítve olyan fix biztosítékokat, amelyek később nagyban hozzájárultak a demokrácia vesztéhez. Az a hatalom- és rezsimváltás tárgyalások útján ment végbe, lényegében fájdalommentesen, meg is fizettük az árát.
Ilyen biztosíték volt mindenekelőtt – egymással kölcsönhatásban – a sokszorosan tompított, de mégicsak aránytalan választási rendszer egyfelől, a kétharmados törvények és kinevezések halmaza másfelől. A hazai és nemzetközi hiedelemmel ellentétben ezeket nem Orbán szabadította az országra 2010 után, hanem csak kihasználta őket, és tovább torzította, éppen csak annyira, hogy beláthatatlan időe biztosítsa – papíron alkotmányos – teljhatalmát.
Más országokban, ahol szabályos forradalom zajlott, akár véres, akár – mint többnyire – békés, előbb történt meg a hatalom átvétele, s aztán nem kínlódtak túl sokat az intézményrendszer megtervezésével, hanem átvettek valamilyen kész mintát a saját, diktatúra előtti múltjukból vagy máshonnan, később pedig nem voltak aggályaik, ha változtatni kellett rajta. De alapjában véve hagyták, hogy a politikai közösségben uralkodó többféle érdek és szenvedély összeütközzön, az őket megjelenítő pártok és politikusok szabadon viaskodjanak és érvényesüljenek.
Mindenhol voltak válságok és tartós visszaesések, de hosszú távon, az eltelt három és fél évtizedben, az összes többi köztes-európai ország jobban jár, mint Magyarország, pontosan azért, mert a politikai szabadságot nem rendelték alá már az induláskor a kiszámíthatatlanságról való iszonynak, annak a lehetetlen törekvésnek, hogy megelőzzék a válságokat és egyáltalán, a menet közbeni nagyobb változásokat.
A kiszámítottság illúziójáért máshol nem áldozták fel az önkorrekció lehetőségét.
A magyar politikai közösség és ezen belül az ellenzéki érzelműek számára tabu a forradalom gondolata, még annak békés változatában is, illetve nem tudnak róla, hogy ilyen létezik. Iszonyodik az olyan politikai rendszertől, ami nincs megtervezve, és az olyan politikai cselekvéstől, amelyik tényleges kockázattal jár.
Nem az az igazi kérdés, hogy Magyar Péter akarja-e rendszerváltozást, vagy nem – a szövegözönben, amit tőle kapunk, minden mellett és mindennek a cáfolatára lehet érvet találni –, hanem hogy az őt támogató tömeg akarja-e.
Szerintem: jellemzően nem akarja.
Az ellenzéki közösség fantáziája ugyanis általában – akár lelkesedik valaki Magyar Péterért, akár csak elfogadja, akár bírálja, akár szidja – nem terjed túl a 2010 előtti állapotok visszaállításánál. Annál a politikai és gazdasági rendszernél, ami saját felszámolásához, 2006–2010-hez vezetett. Annál a rendszernél, ahol a politikában és a gazdaságban nem a kockázatvállalás és a konfliktusokat elfogadó verseny a norma. Ahol nem lehetséges az önkorrekció. (Az, hogy valaki ebbe az állapotba beleszámítja Gyurcsányt vagy nem, másodlagos választóvonal.)
Nem akarnak rendszerváltozást olyan értelemben sem, hogy nem vállalnának érte kockázatot. Ezért megingathatatlan a bizakodás, hogy a választási győzelem vagy automatikusan magával hozza a rendszer fájdalommentes megváltozását, és nem kell többet vállalni érte; vagy pedig megadja az első lökést a jó rendszerhez vezető úton, és onnan csak egyirányú haladás lehetséges, mert biztosan vannak, akik tudják, milyen a kívánatos új világ.
Szerintem meg nem biztos, hogy vannak. És főleg nem, hogy szóhoz jutnak. Szívesen látnék négy, hat, nyolc vagy – álmodok – tíz olyan aktív politikust, aki, mondjuk, egyszerre követelné a 2017-ben már írásban rögzített választójogi reformot, a kétharmados szabály teljes megszüntetését meg a versenygazdaságot a hatalomból fakadó tulajdon eltörlésével, de nem látok.
A tömeg rábízza a kockázatvállalást Magyar Péterre, és a bizakodó megfigyelők örülnek, hogy valaki vállalja az összeütközéseket. Nem kell tenni mást, csak követni. Vagy ha nem tetszik, közölni, hogy nem ő a megoldás, mert ilyen meg olyan szabályt nem tart be. Szellemileg roppant kényelmes dolog.
A viták lényegében nem állnak másból, mint a rendszert nem érintő magatartási, erkölcsi és ideológiai szabályok felállításából, valamint annak latolgatásából, hogy Magyar Péter megfelel-e nekik. Elnézhető-e, hogy lehallgatja a feleségét, levonható-e politikai következtetés a magenéleti viselkedéséből? Elég baloldali-e, eléggé ragaszkodik-e a jogállamiságossághoz, elég zöld-e, elég oroszellenes-e. Láttuk: a támadások csak erősítik. Ami meg a nézeteit illeti: mindenre és mindennek az ellenkezőjére van példa. Olyan, mint egy Rorschach-paca, akibe minden megfigyelő a maga politikai személyiségét vetíti bele.
Itt kell említeni egy plusz tévhitet. A választópolgárok túlnyomó többsége nem ideológiák mellett vagy ellen szavaz a választásokon, hanem a) valóságos vagy vélt, de mindenképp átélt érdekei szerint, b) jóval az ideológia szintje alatti szenvedélyekre, indulatokra, evolúciósan betáplált ösztönökre hallgatva.
Magyarországon akkor lesz tényleges politikai változás, ha megjelenik egy kellően nagy létszámú, kellően erős hangú és kellően kockázatvállaló csoport, amelynek számára a saját átélt és felismert érdekei erősebbek a többség irracionális szenvedélyeinél, indulatainál és ösztöneinél.
Ha volna Magyar Péter mellett, mondjuk, még öt, hat, nyolc vagy tíz valódi politikus vagy csak két-három párt, aki/amely nem „minden magyar embernek”, hanem a tagolt társadalmakban meglévő nagy csoportoknak az érdekeit képviseli, akkor nem volna izgalmas, hogy egy M. P. nevű szereplő mit mond. De nincs, és ezért kellene rendszerváltás.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.