Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 49. szám, 2024. december 6.
VÁNCSA ISTVÁN
A NER már a szemetünkre is szemet vetett, mondják mélabúsan a dél-dunántúli lankák korábban oly elégedett lakosai, sejtve, hogy a szemétügyben fellángoló theomachia legkiszolgáltatottabb és legártatlanabb áldozatai ők lesznek, ki lenne más. Evvel együtt maradnak a csatatéren céges áldozatok is jelentős számban, hiszen a harcoló gigászok nem elsősorban a fogyasztókat akarják öldökölni, hanem egymást, Somogy búsképű lakosságának csak a járulékos veszteség dicstelen szerepe jut.
A lényeg röviden abban áll, hogy Somogy lankás szemétdombjain legyőzhetetlen ellenfél, maga a Nemzeti Együttműködés Rendszere ütött tanyát avval a céllal, hogy a szemétszállítással megkereshető szerény jövedelmet mind az utolsó forintig elhappolja. Ahogy ez a bús magyar élet más területein is történni szokott. Államunk délceg alakja egyik napról a másikra a somogyi szemétdombok fölé tornyosult, roppant öklét a magasba emelte és mennydörgő hangon einstandot kiáltott, e pillanattól kezdve a szemetet ténylegesen elszállító vállalatocskák más lehetőség híján többnyire a szeppuku lehetőségét fontolgatják. Ha ugyanis elfogadják a dél-dunántúli régióért felelős kaposvári hulladékkezelő cég ajánlatát, akkor évente több száz millió forint veszteséget fognak termelni. Evvel együtt persze vannak kórosan optimista felebarátaink, Nagykanizsa és Siófok térségének vezetői például abban bíznak, hogy meg tudnak állapodni normális árban is.
Vagyis hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szót lehet váltani úgy, ahogy ember az emberrel szokott, és megállapodásra lehet jutni vele.
Mások szerint viszont a NER azért tudott egyáltalán létrejönni, mert a lakosság jelentős hányada kórosan derűlátó, és mint ilyen feltételezi, hogy a vele szemben álló antropomorf egyed tudata mélyén a civilizációs normák egy kicsiny töredéke mégiscsak fellelhető, ám ebben téved. Volt ilyen, de sajnos nem volt képes megbirkózni a mi társadalmi berendezkedésünk patogén hatásaival, és így csendben jobblétre szenderült. Ami maradt: „A zizegő haraszt, mohar, / Magános tölgy a domb felett, / Bolyongó tűz, hullámmoraj” – ám ezt nem kell tudni, leülhetnek.
A szemétszállítás piacáról ekként kiszoruló vállalkozók amúgy sikeres, vadonatúj gépekkel rendelkező cégeket gründoltak, most pedig vagy hajlandók lesznek nyomott árakon dolgozni az államnak, vagy pedig a helyükre állítanak egy akármilyen céget az ország valamely más területéről, az pedig átmenetileg olcsóbban, majd egyre drágábban elvégzi ezt a munkát. A piacról most erőnek erejével kiszorított vállalkozók ezt nagyon nem szeretnék, ki tudja, miért, állításuk szerint tiltakozásul az utcára kivonulni is hajlandók. Megtehetik, utca van, vonulni szabad, eredménye az lesz, amit a nyájas olvasó most éppen gondol.
Az érintett területek lakossága, már amennyiben a háttérben zajló machinációkról értesülve van, attól tart, hogy az egésznek a levét ő fogja meginni, és sajnos nem zárható ki teljesen, hogy a lakosságnak ebben is igaza lesz. A legázolt és a piacról kitörölni szándékozott cégek erre felhatalmazott képviselői pedig mehetnek imádkozni Zamárdiba, a plébániatemplom mögött álló Nepomuki Szent János-szoborhoz, amely falazott fülkében, kis kerítéssel övezett térség közepén található. Az előtte lévő utcarészlet régente májusi litániák helye volt. Külön nevezetessége, hogy 1848-ban az itt pihenőt tartó horvát katonák ezen a helyen sütötték a nyársra húzott ökröt, közben pedig azt kiabálták (magyarul): „Magyarország kis mennyország, holnapután miránk osztják!”
Ez is bejött, csak épp nem őnekik.